Magyar Ifjúság, 1973. január-március (17. évfolyam, 1-11. szám)
1973-02-16 / 7. szám
■ POÓR ZSIGMOND Hallgatunk Szakad az eső a ruhám És apró darabokra Az emlékezet Utánatok nyúlni már Nem tudok Tépett kabátom alatt Szomorú elesett gondolat Lettél bennem mint A többiek Karoddal beleölelhetsz Az árvaságba Én már megkövülten Hallgatok valamelyik Sötét zugában Mint az emberek. FÜLÖP GÁBOR A Keskeny utca Bocsánat meg tudná magyarázni merre van a Keskeny utca bocsánat bocsánat Ha a Keskeny utcát keresi tessék csak egyenesen menni az emlékműig utána pedig figyelmesen nézzen körül kérem ide figyeljen figyelmesen nagyon nagyon figyelmesen nézzen körül és a legszélesebb utca amely az emlékműhöz vezet kérem kérem az a Keskeny utca Stur mf I i papri kás A nagynéném feltárcsázta a tsz igazgatóját és rendelt 120 kiló sturmflitt Hamarosan ki is hozták és kilójánként fel is számítottak vagy három forint kilencvenet,e leginkább négy forintot, így hát most egész télen szurmilipaprikást fogunk enni. ÁMOKFUTOK (RÉSZLETEK) Egy pohár hideg vizet kérek ... — súgta Szekula, de fekve maradt a kopott, ócska diványon, s amikor a rossz rugók megroppantak alatta, arca olyan kifejezést öltött, mintha az ő szervezete összeroppanásának lennénk szem- és fültanúi. Rozálka — ez lett azután a neve szegény háziasszonyunknak — egy cseppet sem sietett a vízzel. Hordó kívánságát igyekezett kielégíteni: valami büdös törkölyt kerített elő. Szekulát ez még inkább elkeserítette, s mert Hordón és rajtam kívül senki sem figyelt rá, fáradtan intett felém: — Hát nem végzetes? Nem tudtam, mire gondol. Helyzetére-e, melyet Hordóval együtt sínylették meg, vagy a véletlenre, mely kettőjüket sorsunkhoz csatolta egy bizonytalan időre. Annak ellenére, hogy az ő maradásuk a mi távozásunkat is erősen elvonttá tette, mi egyelőre csupán éhséget érezh,tünk, s ebben volt minden erőnk és fölényünk. Rozálka az első, úgynevezett tiszta szobában terített meg, ahol négy fekhely volt a falak mellett elhelyezve, minden ötlet és szépérzék nélkül. Hogy a szoba eredeti arculata nem ez vált, azt a sárga, festett, szőnyegtelen padlón világosan kirajzolódó bútorlábak nyomai jelezték. Elvittek ebből a szobából minden olyan tárgyat meg ágyneműt, mely a valamikori tiszta szoba szentségét adta meg, s mely hosszabb időre csak a gyermekágyas asszonyt fogadta be szülés utáni látogatónapon. Ez a bútor, mely minket várt most, valószínűleg a padlásról vagy a szomszédból vándorolt át, kivéve a gyöngyházzal díszített nagy, fekete almáriumot meg a mogorva diófa szekrényt, mely oly súlyosan nehezedett a világra, hogy a sárga padlóba is belesüppedt néhány milliméternyire. A falon csak egy Krisztuskép maradt, melynek rámájából elfelejtették kiemelni valakiknek a megsárgult, esküvői képét. Mosolyogva jártam körül a szobában, és örültem, hogy mégse tudták annyira kiüríteni, hogy egy-két otthonos vonás meg ne maradjon benne. Tény az, hogy falusi házban sohasem lehetett olyan helyiséget találni, amelyet oly rideggé lehetne tenni, mint valami szállodai szobát. Valami mindig marad benne, valami, ami légkört és határozottságot kölcsönöz neki. Már az ablakon bebukó falusi utcarész is biztosítja az embert arról, hogy több, mint a pénzért megszálló vendég. Rozálka levest hozott, erősen párolgó húslevest, az asztalra tette, és szó nélkül kiment. Egymásra néztünk. Rozálka mosdóvizet készített, és úgy mellesleg megjegyezte : — Remélem, reggeli után aludni tér. Reggeli után ... Most lassan eszembe jutott az éjjeli rohanásnak minden részlete... Arra emlékezem, hogy fel akartam lázadni önmagam ellen. — Hogy történt az eset? Elmondaná minden köntörfalazás nélkül, vagy segítsek? — Ne, ne ... — dünnyögte a magas, csontos úr. — Nem, ne... — Nem értjük — vonta fel vállát Dániel. Senki sem érti. Hallgattunk. Szekula könyékig dugta kezét a zsebébe, és csak imbolygott a feje, hol oldalt, hol pedig előre-hátra. — Tizenhat éves voltam, ez mindent igazol, ugyebár. Tizenhat éves fejjel, ugyebár... Ez persze, tragikus. Gyermekfejjel is tudni kellene... de nem úgy van mindig, vagy hogyan mondjam: soha sincs úgy. Nevetséges, üres, félkegyelmű jelenség volt most Szekula. — Te, izé ... Vártunk. Valahogy állandó állapottá vált életünkben a várakozás. Tudatosult bennünk. Gyermekkoromban hatalmas búzatengerben barangoltam, nyaranként kerestem valamit. Fürjtojásokat találtam, menekülni még nem tudó kisnyulakat, labdává ránduló sünt, hajamba ugró szöcskét. Kerestem valamit: dúvadak irtását, villámok kormos lábnyomát, szökött méhcsalád rejtett betyárfészkét, valamit kerestem, többet, mint az én, szentíráshoz szoktatott agyam akkor elképzelni tudott. A vakációk teltek, elvitték őket az augusztusi forgószelek, a lőrinces dinnye, a magát ijesztő madárijesztő. Ezt azonban sohasem tudtam elképzelni, erről még álmodni is képtelenség volt... Szédültem. Most már láttam, mily gyerekes unszolással próbáltam bevenni ezt a várat. Ez volt hát igazi küldetésem: eljátszani egy melodráma legprűdebb jelenetét, akár egy műlovat, amikor a főszereplő helyett a lóról a mélybe zuhant, hogy onnan a sztár élje túl a sorsát. Hiába buktunk a gondolatok borzasztó hullámai közé, a nap kérlelhetetlenül gyújtogatta körülöttünk a világot. BENES JÓZSEF RAJZA SZÜGYI ZOLTÁN Fedőlap nélkül rekedt hangzavar oldalra dőlve énekel ellenforradalmat feldíszített kezek levágott inggombjai fehéren szóródnak szét THEODORAKISZ dala cseng hosszan üregek görbületein széklábak pecsételnek visszhangot szőnyegünkre ! JUNG KÁROLY A nádasban Hogy itt élünk, ide tartozunk. Hogy itt éltek, akik éltek előttünk, Kézfogás ez vagy korbácssuhintás, Történelem. S ami történelem, vagy lehetett volna csak. Az a mindenkori írás, Pergamenen, függőpecséttel, farokban, Még a félrecsúszott kés nyoma is rajta, Vagy egy lángoló szempár például, Vagy a bocskoros, Aki buckák között lapulva A vonuló janicsárokat leste, Aztán zokogott férfimódra, akár Akhilleusz, Bár róla mit se tudott, Lassan lecsúszott az átfogott nádcsomó tövébe, Talpa alatt átütött a sárga, poshadt víz, Ropogott az időtlen avar, minden nádszál, Az égben a pákák összeértek, bólintottak, Kopjaerdő, fenyegetően az égnek. A bocskoros istent átkozta, foga összekoccant, Pogány átkot mondott, S arccal a lehetetlenbe bukott. Irodalmunkról A jugoszláviai magyar irodalom történetének 1945-ig terjedő időszakáról készült már egy összefoglaló jellegű, jól használható könyv. (Bori Imre: A jugoszláviai magyar irodalom története.) A felszabadulás utáni évek eredményeinek értékelésére számos részlettanulmány vállalkozott - az irodalomtörténet így számon tartja az 1945-65 közötti két évtized törekvéseit is. Valahol itt kezdődik az a folyamat, amely azután rövid idő alatt megteremtette a maga gyümölcseit: gyors egymásutánban három új magyar nyelvű folyóirat is odakerülhetett a vajdasági olvasó asztalára. Vegyük sorra őket: la A HUNGAROLÓGIAI INTÉZET TUDOMÁNYOS KÖZLEMÉNYEI általában a bölcsészeti tudományok tárgykörén belül hivatott gazdagítani a jugoszláviai magyar nemzetiségi lakosság szellemi értékeit. 2a 1971 szeptemberében jelent meg Szabadkán az ÜZENET irodalmi-kritikai folyóirat első száma. Programjában a realista örökségek ápolását vállalja. 3a 1972 elején, szintén Szabadkán adták ki a LÉTÜNK című társadalomtudományi folyóiratot. Jellegét tekintve a Valósággal és a Korunkkal rokoníthatjuk. A rangidős HÍD és a már kiforrott profillal rendelkező ÚJ SYMPOSION mellett az új folyóiratok is fontos helyet foglalnak el abban az induló átadásban, amelynek 1968 a forrásvidéke. Figyelemre méltó, hogy mennyire széles határok között zajlott ez a felélénkülés: mind az idősebb írónemzedék, mind a fiatalabb generáció jó néhány, addig kevésbé ápolt műfajban is jelentkezett az olvasóközönség előtt. A 67-ben meghirdetett nagy regénypályázat immár számottevő értékekkel dokumentálta a jugoszláviai magyar irodalom megfiatalodásának, megújulásának tényét. Az elért eredményeket növelte az ifjúsági regény- és a drámapályázat előidézte felpezsdülés is. Az 1967 óta minden évben megrendezésre kerülő VAJDASÁGI KÖZÉPISKOLÁSOK BECSEI IRODALMI VETÉLKEDŐJE a fiatal tehetségek állandó áprilisi seregszemléjét jelenti. A rendezvény védnökségét felváltva vállalja a KÉPES IFJÚSÁG és az ÚJ SYMPOSION szerkesztősége. A vetélkedőn való sikeres szereplést már alig néhány lépés választja el a szerkesztőségek ajtóitól... A mai elsőkötetes írók és költők szinte kivétel nélkül mind Becsén kezdték. A vajdasági irodalmi közvélemény ma több mint háromszáz vajdasági magyar írót tart számon. (A Fórum Könyvkiadó hivatalos listája hetven-egynéhányat.) Döntő többségük fiatal. Talán elsősorban ez magyarázza, hogy meglepően nagy a sokszor szélsőséges kísérletek száma. Ha szem előtt tartjuk, hogy a próbálkozások nagy számához viszonyítva mennyire ritkák a valódi meglepetések, akkor látnunk kell az ÜZENET esztétikai állásfoglalásának aktualitását. Felvetődik hát a kérdés: miképpen summázható a vajdasági magyar irodalom jelenlegi állapota? És csak most, a definíció keresésekor döbbenünk rá, hogy korántsem egyszerű a válasz. Vizsgálódásunk folyamán kiderül, hogy mint minden gyorsan fejlődő irodalom, a jugoszláviai is annyira differenciált képet mutat, hogy állapotának tömör meghatározása megoldhatatlan feladatnak bizonyul. Elsősorban azért nehéz jól hasznosítható röntgenképet készíteni róla, mert nyugalmi állapotban egy pillanatra sem lelhetjük. Az illusztratív művészetek korának lejárta után most az üres formalizmus vonzása téríti vakvágányra a legtöbb kísérletezőt. A jelenség azonban nem nevezhető általánosnak. Inkább csak a kísérletezések gyakorlatra és tanulásra alkalmat adó iskolájaként foghatjuk fel. Az érlelődés, a valódi eredmények korszaka még csak előjeleit láttatta. Sokat ígérő azonban az a még gyenge, de széles síkon mozgó szépirodalmi tendencia, amelynek főbb megnyilvánulásai: 1. az avantgarde (főleg a próza) és a realista hagyományokat ápoló irodalom egymáshoz való közeledése; 2b egy újfajta szociográfiai látásmód általános érvényű jelentkezése; 3a a folklór hatása az avantgarde művészetekre. Az újszerű formák keresésére irányuló próbálkozások gyakoriak a magyarországi írók és költők körében is, az irodalom fejlődése mégis inkább egy többé-kevésbé egységes kontinuitás jegyében történik. Nem csupán az irányzatok kiélezettebb harca, hanem különös helyzetükből adódó eltérő létalapjuk miatt, a nemzetiségi magyar irodalomnak valóságtükrözésében - különböző fokon és minőségileg is más-más formában - inkább a diszkontinuitás érvényesül. Természetesen a kategorikus elhatárolás lehetetlen, és a magyar irodalom mai állapotát a kölcsönhatások szerves egységében kell látnunk. Jövőjét pedig nem csupán ebben az állapotában, hanem irányaiban, ígéreteiben és - nem utolsósorban - mind gazdagabb lehetőségeiben kell keresnünk. CSORDÁS MIHÁLY MAGYAR IFJÚSÁG 73/7