Magyar Ifjúság, 1973. január-március (17. évfolyam, 1-11. szám)
1973-01-05 / 1. szám
Sáv a busznak Megindult a forgalom a metró új szakaszán, s a felszíni közlekedésben a budapestiek már ismerkednek az új renddel, járnak az új zebrákon, gépkocsijukkal követik az új útburkolati jeleket. A Rákóczi úton már külön forgalmi sávjukon közlekednek a buszok. Ülést tartott a KISZ ifjúmunkás tanácsa A KISZ központi bizottságának székházában ülést tartott az ifjúmunkás tanács. A testület elnöke tájékoztatta a tanács tagjait a moszkvai ifjúmunkás világtalálkozó határozatairól, majd megvitatták az üzemi ifivezetők munkájáról szóló tájékoztatót, s javaslatot fogadtak el az üzemi KISZ-szervezeteknek az úttörőmozgalom segítségével kapcsolatos teendőiről. Az ifjúmunkás tanács úgy döntött, hogy ajánlást juttat el a munkahelyi KISZ-szervezetekhez, s ebben szorgalmazza a dolgozó fiatalok és az úttörők kapcsolatának erősítését. Ennek érdekében javasolják, hogy a vállalati KISZ-szervezetek vállaljanak részt az „Egy üzem — egy iskola" akcióban. Vállalatuknál kezdeményezzék a dolgozók úttörő gyermekeinek kedvezményes táboroztatását, s delegáljanak az úttörőcsapatokba minél nagyobb számban ifjúmunkás ifivezetőket, szakkörvezetőket. Petőfi útján Debrecentől Budapestig Mint néhány hónapja hírül adtuk már, a Petőfire emlékezés sajátos módját választotta a debreceni Fazekas Mihály Gimnázium IV/C osztályának tíz diákja. Az iskola és a KISZ megyei bizottságának szervezésében gyalog tették meg Debrecentől Budapestig az utat, amelyet 1844 telén Petőfi Sándor is végigjárt. GsM az erdőben Az E 5-ös nemzetközi út mentén, a szegedi körtöltést övező erdőben új csárdát épít a Csongrád megyei vendéglátó vállalat. Fogadóját régi parasztbútorokkal rendezik be, s búbos kemence körül is helyet foglalhatnak majd a vendégek. Konyháján gulyást, halpaprikást és más szegedi jellegzetességeket főznek majd. X. HIT A képen látható berlini kisiskolások is készülnek a X. HIT-re — a maguk módján. Csinosítják iskolájuk környékét, s emlékkövet állítanak a fasiszták által meggyilkolt Robert Uhrignak. VIRÁGEXPORT Sárszentmihályi szegfűk díszítik majd a moszkvai vázákat. A sokszínű, illatos virág másfél hektáron virít az állami gazdaság üvegházi kertészetében. A Fejér megyei szegfűk legszebbjeit hetente kétszer, repülőgéppel szállítják a szovjet fővárosba. „Az általános iskolák mellett a szakmunkásképző intézetek helyzete a legrosszabb. Jelentős részüknek nincs saját épülete, kevés a tanműhely, a kollégiumban elhelyezett tanulók aránya mindössze 13 százalék. A pedagógus-ellátottság is gyengébb, mint a szakközépiskolákban és gimnáziumokban” — állapította meg 1972 júniusában a párt Központi Bizottsága. Ez a rideg valóság. És a következmény? Mindenekelőtt az a mind jobban terjedő veszélyes szemlélet, amely az iskolarendszer második kategóriájába kezdi sorolni a szakmunkásképző intézeteket. Ideges, fekete hajú ember toporgott az asztal előtt. Az igazgató megismételte: — Légy oly kedves, és menj föl helyettesíteni M.nét, a másodikba. Ma nem tudom, mi van vele, nem jött be. Podani István igazgató a MVM 227. számú iskoláját vezeti. Több mint négy évtizede tanít, s azóta ez a második munkahelye. Tizenegy év a Viharsarok egyik tanyasi iskolájában, 30 esztendő Szentendrén. — Félállásban vezetem a szakmunkásképzőt — magyarázta. — A mienk csak kihelyezett tagozat, szervezetileg a 16. számú intézethez tartoztunk. Tulajdonképpen minden ügyes-bajos gondunk az ő gondjuk, ők küldik a tanárokat, náluk intézik az anyagiakat, a fegyelmi ügyeket. Nekem még arra sincs jogom, hogy megkérdezzem a hozzám beosztott tanároktól: mi a felkészültségük. — Hogyan tudta így elvállalni ezt az állást? — Erről ne beszéljünk. — Kényes téma? — Elmondom, nem titok: 1965 októberében vettem át az általános iskola vezetését, s a kettőt — tetszik, nem tetszik — összekapcsolták. Így havi hatszáz forinttal magasabb a fizetésem, de két általános iskolára való gondot akasztottak a nyakamba. — Megbánta? — Tanár erre sohasem fog igennel válaszolni. Részlet az „Ifjúságpolitikai dokumentumok”-ból: „A szakmunkásképzés személyi és tárgyi feltételei országosan nem egyöntetűek, és csak részben felelnek meg a szakmai és világnézeti nevelés növekvő követelményeinek. A közismereti tárgyakat előadó tanárok 88 százaléka, a szaktárgyakat tanítók 51 százaléka diplomás, a többiek középfokú, vagy ennél alacsonyabb képzettségűek.” Az ország szakmunkásképző intézeteiben 3493 főhivatású tanár dolgozik. Ezenkívül 3399 óraadót foglalkoztatnak. Az arány csaknem 50—50 százalék. A szentendrei szakmunkásképző albérlő az általános iskolában. A hét minden napjának délutánján autószerelő, villanyszerelő, gépszerelő, kőműves és szobafestő jelöltek ülnek a kisdiákok helyére. Hét főhivatású tanárból, öt állandó óraadóból áll a „tantestület”. A pedagógusok heti kötelező óraszáma huszonkettő, de alig van olyan hét, hogy ne gyűljön össze legalább harminc órájuk. A 237 tanuló hatvan százaléka bejáró, a tizenöt-tizenhattizenhét éves gyerekek negyven kilométeres körzetből utaznak a délutáni órákra, s késő este keverednek haza. Többségük másnap reggel a munkahelyén folytatja. Tanulásra, munkára nagyon mostohák ezek a körülmények. Szakismereti órára léptünk be az elsős villanyszerelőkhöz. Az első padban két szőke lurkó unottan rajzolgatott, a csengő megkönnyebbülést jelentett tanárnak, dióiknak. — Prókai tanár úr csak helyettesít — mutatta be az igazgató. — December elseje óta van nálunk, a szakoktatók munkáját ellenőrzi. Most többen betegek, ő is beugrott kisegíteni. A tanár a nyakkendőjét igazgatta. — Hát kérem, itt mindenhez érteni kell — egészítette ki az igazgatót. — Melyik iskolából jött? Zavart csend. — Most tanítok először. Eddig az olajiparban dolgoztam, egy irodai csoportot vezettem, de szakmám szerint gépésztechnikus vagyok. Most kezdem a pedagógiát tanulni, kétéves tanfolyam áll előttem. Szeretnék mielőbb belejönni az új foglalkozásba. A folyosón megkérdeztem az igazgatót: elégedett-e az órák színvonalával? Hümmögéssel felelt. — Megütik a középiskolai mértéket? — faggattam tovább. — Ez nem gimnázium, hanem ipariskola. Nem a gyökvonást, hanem a mesterségüket kell megismerniük. Itt nem is lehet többet kívánni. — A szakmunkásképzés középfokú oktatás... Beleegyezően bólintott. — Persze, hogy az. De üljön be a nyolcadikosok órájára az általánosba, és a harmadik évfolyaméra a festőknél. Akkor ismételje ugyanezt! Győrött a MüM 401. számú szakmunkásképző intézetének sem irigylésre méltó a helyzete. Hatvanféle mesterséget kell tanítani 1800 lánynak és fiúnak egy általános iskola néhány bérelt tantermében. Nem is férnek el valamennyien, néhány százan szükségtantermekben tanulnak. Nebehaj Ferenc az iskola igazgatója: — Mi legalább a tanári kar felkészültségére nem panaszkodhatunk. A többségnek felsőfokú végzettsége van, csak az oktatók egy részének a képzettsége alacsonyabb. Sajnos óraadókat is kénytelenek vagyunk alkalmazni, ez néhány tárgyból mérsékeli az oktatás színvonalát. Nem régen kerültem az intézet élére, de arról már meggyőződtem, hogy az elhelyezési körülmények javulása nélkül nem tudunk eleget tenni a fejlődés követelményeinek. Egyelőre azzal vigasztaljuk magunkat, hogy már tervezik új tantermeinket. Molnár Sándor, a helyettese hozzátette: — Véleményem szerint A „MÁSODIK KATEGÓRIA egy kritikus szakasz végén járunk: a szakmunkásképzés 1970-ben életbe lépett törvénye új fejezetet nyitott. A tanári testületben sokat beszélgettünk erről. A gondok nagy részének okait az ötvenes évek elejére veszettük vissza. Arra az időre, amikor háromról kettőre, illetve egy évre csökkentették a szakmunkásképzés idejét. A hibák kijavítása után 1957-től 1962-ig, a szakközépiskolák megjelenéséig fokozatosan javult is a helyzet. Azután a hatvanas évek elején a középfokú oktatás általánossá tételének szorgalmazása, nemcsak az általános iskoláktól, hanem a szakmunkásképzéstől is elvonta az anyagi és szellemi erőket. És a juttatásokkal együtt csökkent iskoláink társadalmi megbecsülése is. Ma ennek fizetjük az árát. Az igazgató folytatta: — Mindez csak a dolgok egyik oldala. A fejlődésben nemcsak a létesítmények, a szemléltető eszközök maradtak el, hanem maga a tananyag is. Még nem olyan régen ősöreg masinák szerkezetét kellett bebiflázniuk a diákoknak, rég elfelejtett technológiai folyamatokat sulykoltak a tankönyvek. Ez sem szolgálta a szakmunka népszerűsítését. Szerencsére nagyot változott körülöttünk a világ. A hivatalosan „bejegyzett" mesterségek 65 százalékánál hozzákezdtünk a tananyag korszerűsítéséhez, számos új könyv került forgalomba. Nem állítom, hogy ezek már hibátlanok, de legalább hasznos ismeretekre oktatnak. A Munkaügyi Minisztérium adataiból: 1960—65 között az oktatás fejlesztésére fordított beruházási eszközök elosztása kedvezőtlenül érintette a szakmunkásképző intézeteket. A III. ötéves terv éveiben valamicskét javult a helyzet. 1966—70 között felépül 72 új iskola, 640 tanteremmel bővültek az oktatás lehetőségei, s ez összességében mintegy négyezer szakmunkástanuló helyzetét javította. — Azt hiszem az ország egyik legnagyobb és legjobban felszerelt intézetének vallhatjuk magunkat — fogadott Nagy Gyula, a győri 400. számú szakmunkásképző intézet igazgatója. A város keleti kapujában épült vöröstéglás iskolakomplexumban minden megtalálható, ami a korszerű oktatáshoz szükséges lehet: szaktermek sora, vetítéshelyiségek, tanműhelyek, sportlétesítmények, diákszállás. Joggal gondolhattam, hogy ebben az iskolában soha nem érezték, a „második kategóriához” tartozás nyomasztó terhét. Az igazgató elgondolkodva tolta homlokára a szemüvegét. Gondolatok az iskoláról — Mi kivételesen jó helyzetben vagyunk, a városi vagy megyei pedagógusértekezleteken mégis előfordult, velünk is érzékeltették, hogy hová tartozunk. Elém tett egy rövid statisztikát. Az iskola 1461 tanulójára 33 tanár jut, tizennyolcan egyetemet végeztek, kilencen felsőfokú műszaki képesítéssel rendelkeznek, a többieknek valamilyen másfőiskolai diplomája van. Az autó- és csőszerelő, a forgácsoló, a gépszerelő, a szerszámkészítő, a karosszérialakatos, a szerkezeti lakatos, a hegesztő és a kovács tanulókat ötvenhárom szakoktató vezeti be a mesterség titkaiba. Legtöbbjük szintén főiskolát végzett, minimálisan középiskolai érettségit tett vagy technikusi oklevelet szerzett. Az elméleti és gyakorlati oktatók mindegyike pedagógiai ismeretekből is sikerrel vizsgázott. — Hogy az iskolák második kategóriájábasorolják a szakmunkásképzőket? — kérdezte szinte önmagától Nagy Gyula. — Ha a gimnáziumokkal vetik össze, akkor ez talán igaz. Amiben valóban előttünk járnak, az a tananyag színvonala. De higgye el, erről mi tehetünk a legkevésbé. A hatvanas évek közepén mégis le tudtuk vezetni a demográfiai hullámból eredő, feszültségeket, s ha rólunk esik szó, erről sem szabad megfeledkezni. Hogy meddig marad a „második kategória” szemlélet? Azt hiszem addig, amíg megmarad társadalmi háttere. Az, hogy a szakmai tudás és az érettségi vizsga nem azonos értékű az emberek szemében. Ha segíteni akarunk, először a közszellemet kell átformálni. Egy közösséget általában nem a legjobbak, hanem a sorból kilógók szerint értékelnek. Így van ez az iskolatípusokkal is. Ma még sok olyan szakmunkásképző intézet működik az országban, ahol rosszabb körülmények között tanulnak a leendő szakmunkások, mint a közepes színvonalú általános iskolák diákjai. Akik lenézően ítélnek, ebből következtetnek. A győri 400-as intézet ma még a kivételek közé tartozik, vagy inkább hadd fogalmazzunk úgy: a középiskolai szintű szakmunkásképzés jó példája. És ami még fontosabb: nem egyedüli példája. Évről évre növekszik a győrihez hasonló iskolák száma. A IV. ötéves tervben 34 új iskolát építenek, 403 tanteremmel bővítik a szakmunkásképzés országos hálózatát. De nem szabad megfeledkezni a 388 régi iskoláról, a 2239 nem mindig korszerű tanteremről sem! Somfai Péter PODANI ISTVÁN négy évtizede tanít PRÓKAI TANÁR ÚR kezdő a pályán NEBEHAJ FERENC legalább a tanári karra nem panaszkodhat MOLNÁR SÁNDOR: „Ma fizetjük az árát” NAGY GYULA intézete kivételesen jó helyzetben van MAGYAR IFJÚSÁG 173/1 1