Magyar Ifjúság, 1973. október-december (17. évfolyam, 40-52. szám)

1973-12-14 / 50. szám

Megunta a kispadot Az interjú „értékét” említésre méltó tények csökkentik. Ugyanis akkor készült, amikor a főhős csapatának szurkolói, a sorozatos mérsékelt szereplések láttán nem örömükben lendítették magasba a kezüket. Ilyen helyzetben Mészá­ros Ferenc, a Vasas válogatott ka­pusa érthetően kerülte az élcelő­dést, nem volt, ahogy mondani szokás, „jó szövege”. * A kapusok legkínosabb mozdu­lata: hajlítás a gólvonal mögött. — Ebben az idényben legfel­jebb négy gól szárad az én lejte­men, a többit azt hiszem, egy sok­karú Buddha sem fogta volna meg. Kapusnyelven a szemem kö­zé tűzték. Nem hárít semmit sem a védő­társakra, inkább az ellenfelek ör­­döngös csatárainak tulajdonítja a gólokat. Kritikát vár az ember, ehelyett önkritika következik. — Életem első „köténygólját” második válogatott mérkőzése­men, a dánoktól kaptam. Jensen kitört a jobbszélen, megcélozta a „hosszú” sarkot, elvetődtem és védtem. Nem sokkal később, szin­te ugyanonnan újra lövéshez ju­tott — elmozdultam jobbra. Most lecsúszott a lövés, a rövid sarok felé vágódott a labda, nem volt már időm, hogy összezárjam a lá­bamat ... Bizonyára nem maradt el a szo­kásos ugratás! — A srácok diszkréten kezelték az ügyet. Szerencsére azok közé tartozom, akiknek nincsenek el­lenségei. Ennek köszönhettem, hogy amikor balhéim voltak a Vasasban, éppen a játékosok áll­tak mellém. Azt hiszem, nélkülük jóval többet sóztak volna a nya­kamba! Vidáts a legjobb barátom, talán mert egymás mellett öltö­zünk az edzéseken. Akkoriban Csaba, Baráti mester és Müller Sanyi „vett kezelésbe”, meggyőz­tek, hogy csak a focival törődjek. Részben nekik köszönhetem a vá­logatottságomat. Mészáros a VM Egyetértésből került a Vasashoz. Sokan az át­igazolás után különösnek találták, hogy a fiatal kapus gyakorta be­kerül az utánpótlás válogatottba, de a piros-kékeknél nem kap bi­zalmat. Pedig azért jött el Sorok­sárról, mert „nagy csapatban” akart szerepelni.­­ Az említett fegyelmezetlensé­gek miatt maradtam ki a kezdő csapatból. Ezt illik bevallani. Csak idén ősszel lettem állandó tagja az együttesnek, „kiböjtöl­­tem” a kispadon ezt a dicsőséget. Balszerencsének tartom, hogy most, amikor végre én védhetek a Vasasban, nem megy a csapat­nak. Persze más lenne a helyzet, ha Puskás dr., Komjáti és Kovács Ádám, hol vagy? Dédelgetett kedvenc volt. Tál­cán kapta még a válogatott mezt is. Hozzá az ünneplést, a sokszor eltúlzott dicséreteket, nemegyszer pedig — számolatlanul — a pénzt. Megszédült a sikertől? Igen. Úgy érezte, hogy többet engedhet meg magának, mint mások. Keresem a különbséget. A nyolc hónappal ezelőtti makacs és so­kak szerint flegma — és a mos­tani lényegesen szerényebb, hig­gadtabb Rothermel Ádám között. Márciusban már a tatabányai szurkolók is kórusban szidalmaz­ták. Végül rossz szellemnek kiál­tották ki, s annyi siker és tízsze­res válogatottság után keserű lec­két kapott. Naponta utazik vonattal Tata­bányáról a fővárosba. Pusztán azért, hogy részt vehessen a Va­sas edzésein egy távolabbi cél ér­dekében, hogy egyszer majd — a jelenleg érvényben levő átigazo­lási szabályok értelmében, 1975 júniusában — újra felhúzhassa magára az egyes számú mezt. Az utóbbi arc szimpatikusabb, az önkritikusabban, tárgyilago­­sabban fogalmazó ember arca. Igaz, az elfogultság még most is kicsendül a szavaiból, de már nem olyan mértékben, mint ré­gen. Amikor még úgy érezte, csak neki lehet igaza. Újpest helyett Vasas — Az új körülmények sok min­denre megtanítottak, sok minden­ről megváltoztatták a véleménye­met — mondja. — Idén március­tól, felfüggesztésemtől kezdve jú­niusig nagyon nehéz időszakot él­tem át. Négy hónapon keresztül 2400 forintos fizetésemből kellett megélnem feleségemmel és a köz­ben megszületett gyermekünkkel. — Sokan élnek ekkora fizetés­ből. — Igaz. De ők nem szoktak hozzá a többszöröséhez. Emellett sok minden megváltozott körülöt­tem. Tavaly ősszel még hat csa­pat vezetői kerestek meg. Vala­mennyien azt szerették volna, ha átigazolok hozzájuk. Azt mond­tam: csak akkor lehet róla szó, ha kiadnak­. Ezt egyikük sem tud­ta elintézni. Idén júniusban aztán fordult a kocka. Olyan helyzetbe kerültem, hogy nekem kellett ki­lincselnem egyesület után azért, hogy függetleníteni tudjam ma­gam a Tatabányától. A Vasas ve­zetőit kerestem meg ... — Nem a legszerencsésebb vá­lasztás volt. A Vasas kapusa azóta a válogatottba is bekerült. — Igaz. De én csak arra kér­tem a Vasas vezetőit, hogy segít­senek. Mint sportolónak, biztosít­sanak edzéslehetőséget. Ebben még nincs semmi elígérkezés. Én ma még tatabányai játékos va­gyok. Korábban az Újpesti Dózsá­hoz szerettem volna igazolni. Ak­kor még Kovács Imre volt az edző, aki apámmal tárgyalt ebben az ügyben. Valami félreértés tá­madhatott, mert később ezek a megbeszélések abbamaradtak, és a dologból semmi sem lett. Most már mindegy. A Vasasban nagyon rendesek voltak hozzám. Tudom, hogy nagyon nehéz lesz egyszer a csapatba bekerülni, de számol­tam ezzel is. „Túl hiú voltam .. Ma már más szemmel nézi sor­sának alakulását. De a beszélge­tés, a múlt felidézése közben most is elragadja a hév. Az egy­kori kedvenc még mindig nem ér­ti és nehezen viseli el, hogy a csúcsról a földre huppant. — Labdarúgó pályafutásom nyolc évét Tatabányán töltöttem. Ebből a nyolcból hét nagyon kel­lemes év volt. Aztán „kipécézett" ember lettem, szálka a vezetők 45

Next