Magyar Ifjúság, 1973. október-december (17. évfolyam, 40-52. szám)
1973-12-14 / 50. szám
Megunta a kispadot Az interjú „értékét” említésre méltó tények csökkentik. Ugyanis akkor készült, amikor a főhős csapatának szurkolói, a sorozatos mérsékelt szereplések láttán nem örömükben lendítették magasba a kezüket. Ilyen helyzetben Mészáros Ferenc, a Vasas válogatott kapusa érthetően kerülte az élcelődést, nem volt, ahogy mondani szokás, „jó szövege”. * A kapusok legkínosabb mozdulata: hajlítás a gólvonal mögött. — Ebben az idényben legfeljebb négy gól szárad az én lejtemen, a többit azt hiszem, egy sokkarú Buddha sem fogta volna meg. Kapusnyelven a szemem közé tűzték. Nem hárít semmit sem a védőtársakra, inkább az ellenfelek ördöngös csatárainak tulajdonítja a gólokat. Kritikát vár az ember, ehelyett önkritika következik. — Életem első „köténygólját” második válogatott mérkőzésemen, a dánoktól kaptam. Jensen kitört a jobbszélen, megcélozta a „hosszú” sarkot, elvetődtem és védtem. Nem sokkal később, szinte ugyanonnan újra lövéshez jutott — elmozdultam jobbra. Most lecsúszott a lövés, a rövid sarok felé vágódott a labda, nem volt már időm, hogy összezárjam a lábamat ... Bizonyára nem maradt el a szokásos ugratás! — A srácok diszkréten kezelték az ügyet. Szerencsére azok közé tartozom, akiknek nincsenek ellenségei. Ennek köszönhettem, hogy amikor balhéim voltak a Vasasban, éppen a játékosok álltak mellém. Azt hiszem, nélkülük jóval többet sóztak volna a nyakamba! Vidáts a legjobb barátom, talán mert egymás mellett öltözünk az edzéseken. Akkoriban Csaba, Baráti mester és Müller Sanyi „vett kezelésbe”, meggyőztek, hogy csak a focival törődjek. Részben nekik köszönhetem a válogatottságomat. Mészáros a VM Egyetértésből került a Vasashoz. Sokan az átigazolás után különösnek találták, hogy a fiatal kapus gyakorta bekerül az utánpótlás válogatottba, de a piros-kékeknél nem kap bizalmat. Pedig azért jött el Soroksárról, mert „nagy csapatban” akart szerepelni. Az említett fegyelmezetlenségek miatt maradtam ki a kezdő csapatból. Ezt illik bevallani. Csak idén ősszel lettem állandó tagja az együttesnek, „kiböjtöltem” a kispadon ezt a dicsőséget. Balszerencsének tartom, hogy most, amikor végre én védhetek a Vasasban, nem megy a csapatnak. Persze más lenne a helyzet, ha Puskás dr., Komjáti és Kovács Ádám, hol vagy? Dédelgetett kedvenc volt. Tálcán kapta még a válogatott mezt is. Hozzá az ünneplést, a sokszor eltúlzott dicséreteket, nemegyszer pedig — számolatlanul — a pénzt. Megszédült a sikertől? Igen. Úgy érezte, hogy többet engedhet meg magának, mint mások. Keresem a különbséget. A nyolc hónappal ezelőtti makacs és sokak szerint flegma — és a mostani lényegesen szerényebb, higgadtabb Rothermel Ádám között. Márciusban már a tatabányai szurkolók is kórusban szidalmazták. Végül rossz szellemnek kiáltották ki, s annyi siker és tízszeres válogatottság után keserű leckét kapott. Naponta utazik vonattal Tatabányáról a fővárosba. Pusztán azért, hogy részt vehessen a Vasas edzésein egy távolabbi cél érdekében, hogy egyszer majd — a jelenleg érvényben levő átigazolási szabályok értelmében, 1975 júniusában — újra felhúzhassa magára az egyes számú mezt. Az utóbbi arc szimpatikusabb, az önkritikusabban, tárgyilagosabban fogalmazó ember arca. Igaz, az elfogultság még most is kicsendül a szavaiból, de már nem olyan mértékben, mint régen. Amikor még úgy érezte, csak neki lehet igaza. Újpest helyett Vasas — Az új körülmények sok mindenre megtanítottak, sok mindenről megváltoztatták a véleményemet — mondja. — Idén márciustól, felfüggesztésemtől kezdve júniusig nagyon nehéz időszakot éltem át. Négy hónapon keresztül 2400 forintos fizetésemből kellett megélnem feleségemmel és a közben megszületett gyermekünkkel. — Sokan élnek ekkora fizetésből. — Igaz. De ők nem szoktak hozzá a többszöröséhez. Emellett sok minden megváltozott körülöttem. Tavaly ősszel még hat csapat vezetői kerestek meg. Valamennyien azt szerették volna, ha átigazolok hozzájuk. Azt mondtam: csak akkor lehet róla szó, ha kiadnak. Ezt egyikük sem tudta elintézni. Idén júniusban aztán fordult a kocka. Olyan helyzetbe kerültem, hogy nekem kellett kilincselnem egyesület után azért, hogy függetleníteni tudjam magam a Tatabányától. A Vasas vezetőit kerestem meg ... — Nem a legszerencsésebb választás volt. A Vasas kapusa azóta a válogatottba is bekerült. — Igaz. De én csak arra kértem a Vasas vezetőit, hogy segítsenek. Mint sportolónak, biztosítsanak edzéslehetőséget. Ebben még nincs semmi elígérkezés. Én ma még tatabányai játékos vagyok. Korábban az Újpesti Dózsához szerettem volna igazolni. Akkor még Kovács Imre volt az edző, aki apámmal tárgyalt ebben az ügyben. Valami félreértés támadhatott, mert később ezek a megbeszélések abbamaradtak, és a dologból semmi sem lett. Most már mindegy. A Vasasban nagyon rendesek voltak hozzám. Tudom, hogy nagyon nehéz lesz egyszer a csapatba bekerülni, de számoltam ezzel is. „Túl hiú voltam .. Ma már más szemmel nézi sorsának alakulását. De a beszélgetés, a múlt felidézése közben most is elragadja a hév. Az egykori kedvenc még mindig nem érti és nehezen viseli el, hogy a csúcsról a földre huppant. — Labdarúgó pályafutásom nyolc évét Tatabányán töltöttem. Ebből a nyolcból hét nagyon kellemes év volt. Aztán „kipécézett" ember lettem, szálka a vezetők 45