Magyar Ifjúság, 1974. szeptember-december (18. évfolyam, 36-52. szám)
1974-10-18 / 42. szám
Pál Lászlóné: — Két éve télen nagyon beteg volt a kislányom. A doktor úr másfél hétig naponta háromszor eljött, megnézte, megvizsgálta és meggyógyította. Szégyellem bevallani, de semmivel sem tudtam meghálálni, hogy ennyit tett a gyerekünkért. Pénzt nem fogadott el, azt mondta: „Nekem ez a hivatásom. Gyógyítani jöttem, és nem azért, hogy más forintjait elvigyem...” Kopogtatásunkra csak résnyire nyitja ki az ajtót, pár perc türelmet kér, hogy rendbe szedje magát. Dr. Annau Károly, Karancsalja és Karancsberény körzeti orvosa arra számított, hogy ismét beteghez hívják. Íróasztalán pedáns rend uralkodik, az egyik könyvszekrényről Erkel mellszobra néz ránk. Nagynak, hatalmasnak tűnik a dolgozószoba, de ugyanígy a lakás minden más helyisége is. Csak később jöttem rá, hogy miért éreztem így: a legényemberség, az egyedüllét tükröződött, verődött vissza. A konyha felől pecsenyeillat lopódzik a szobákba. Kiderül, hogy ritka alkalmat zavartunk meg, ebédet készített a házigazda. A rendelő a szolgálati lakásból nyílik, mindkettő egy fedél alatt kapott helyet. Faluhelyen sok helyütt így van ez. A közvetlen szomszédság egyben élő jelképe is annak, hogy a körzeti orvosnak otthon a rendelő, és munkahely az otthon. A kettő gyakorlatilag szétválaszthatatlan. Annan doktornak is csak egyet kell lépnie, hogy beérjen a takaros, hófehér karancsaljai rendelőbe. Egy lépésnyi ideje van ahhoz, hogy köszönése, hanghordozása és mozdulata is az „Orvosé” legyen. A rendelési idő után pedig szintén egy lépés hiányzik ahhoz, hogy fehér köpenyével együtt hivatása gondjait, fáradtságát is levethesse. Annau Károlyt azonban olyan embernek ismertem meg, aki csak egyszer lépett be az orvosi „rendelőbe”. Akkor, amikor orvossá fogadták. Azóta pihenés közben is készen áll a gyógyításra, ez tölti ki életét, ez ad értelmet felszabdalt álmainak, munkanapokká nemesült ünnepeinek. Harmincnégy éves, de mindenki kevesebbnek tartja. Tősgyökeres budai. A XII. kerületben nevelkedett, ott járt iskolába. Egyelőre vékony ez a beszélgetésünk, amely végül is akkor szélesedik patakká, majd folyóvá, amikor régi otthonára terelődik a szó. Gyerekkori képeket elevenít fel. És halvány mosoly suhan át az arcán, amikor azt mondja: — Ha a faluból nézitek a Karancs oldalát, olyan, mintha a János-hegy lenne. Ez a táj a budai hegyekre emlékeztet. Ezért is kedveltem meg ezt a helyet, ez volt az első vékony szál, ami idekötött. Dr. Annau Károly rendhagyó módon került a pályára. Igaz, már a középiskolában eldöntötte, hogy orvos lesz, és ezért tanult makacsul, kitartóan, de az érettségi után csak a negyedik nekifutásra sikerült bejutnia a budapesti orvostudományi egyetemre. Szülei akkor már nyugdíjasok voltak. A kissé „megkésett” egyetemista előzőleg alaposan belekóstolt a munkába. Klinikák, kórházak folyosóinak, kórtermeinek hangulatát, hétköznapjait, a betegtologatók korántsem idillikus tapasztalatait gyűjtötte magába. De az árnyékos oldalak sem riasztották el, erősebb volt benne a tanulni vágyás. Nyitott szemmel járt-kelt, sokat ellesett a gyógyítás, a betegápolás kulisszatitkaiból. — Üres rendelőt kerestem — mondja és azonnal magyarázza is: — Olyan helyet, ahová senki más nem pályázott. Bántott volna, ha valaki helyett választanak engem és a másik esetleg úgy érzi: kitúrtam. így bukkantam rá Karancsaljára, amire rajtam kívül a kutya se figyelt fel az egyetemen. Leutaztam és megtetszett. Soha nem vonzottak a klinikai, a kórházi állások, pedig mások i S § p | jj ? *_ -a''ilOPp;|pBpi|H|y?.y' 1.. te M fii Spy rf |J Vftk ’rj)^TMh3a^£i • E^fe ii | E k ne^BS m I a /L?\ I R * fpf Ilii! H ti A 1 ^MT Ip t 115 1 «H glli STM* ssbsMMI IM ill ! d r ! H j il ^P I " j| -!^k - „^j .