Magyar Ifjúság, 1975. január-április (19. évfolyam, 1-17. szám)
1975-01-31 / 5. szám
KKAL A pécsi Nemzeti Színház KULTURÁLIS MELLÉKLET 33 Az ugyan dicséretes eredmény, hogy időközben rendezték az énekes szólisták, a kórustagok és a zenekari tagok fizetését, s ezzel számos panaszt orvosoltak. De az anyagiakban történt javulás nem járt — mert nem járhatott — együtt más téren legalább annyira égető kérdések megoldásával. Miről van szó? Arról, hogy a nem is jelentéktelen fizetésemelésekkel sem lett több jó énekes vagy több zenekari muzsikus. Éspedig azért nem, mert ma éppúgy nem mennek el a fiatal, végző énekesek a diploma megszerzése után egy vidéki társulathoz, mint ahogyan már évek óta nem mennek Az okok közismertek: a főváros nagyobb sikerlehetőségei, a mellékkereseti alkalmak nagyobb száma, a jobb művészi munkakörülmények, a megerőltető tájelőadásokkal nem fenyegetett kényelmesebb életmód, a jobb családi és lakáskörülmények stb. Ezért aztán az utóbbi két esztendő végzősei közül senki nem került vidékre, s ha a vidéki társulatok segíteni akarnak égető énekesgondjaikon, akkor vagy lekötnek egykét vendégénekest az Állami Operaházból (mint például Debrecenben teszik), vagy megpróbálnak kiemelni tehetséges kórustagokat , vagy átcsábítják egyik társulattól a másikhoz a java énekeseket (mint Pécs tette, „elszipkázva” Debrecenből két jeles fiatal énekest, Horváth Bálintot és Németh Józsefet). E visszás helyzet következménye, hogy a társulatok lassan, de biztosan elöregednek (ez a veszély jelenleg talán Debrecenben a legfenyegetőbb), s egyre inkább behatárolják a műsorpolitikai elképzeléseket is. Az énekkarok terén általában javulás tapasztalható, több új tagot vehetnek fel, jobb a fizetés, de itt is komoly gond a megfelelő hangok, a kielégítő zenei képzettség hiánya. Hogy Debrecenben például amatőr kórusok legjobb tagjai segítenek ki alkalmanként, ez dicséretes kooperáció, de hosszabb távon nem lehet megoldás. Mint ahogyan nem megoldás Pécsett a zenekarban időről időre alkalmazott kisegítők magas száma sem. (Ugyanakkor, amikor a megfelelő létszámú zenekarra az állandó státus biztosított. De hiába, ha a hatvanhatos keretből jelenleg negyvenhatot tudnak betölteni!) Rendezők, igazgatók Bármilyen furcsán hangzik is, a vidéki operajátszás e pillanatban gyakorlatilag két emberen múlik. Ugyanis két operarendező működik vidéken: Debrecenben Kertész Gyula, aki egyben a Csokonai Színház igazgatója is, Szegeden pedig Horváth Zoltán. Évek óta az ő vállukon nyugszik a vidéki operarendezések túlnyomó többségének terhe. Szerencse, hogy fiatal, nagy munkabírású, invenciózus és nem utolsósorban az átlagon felüli hivatástudattal rendelkező emberek, mert különben már régen nem működnének a vidéki társulatoknál, belefáradtak volna a nehézségekbe. Mellettük néhány jó zenei érzékű, a zenés színpadhoz értő prózai rendező (Szegeden korábban Angyal Mária), vagy az operaszínpadhoz a balett felől közelítő Ecse Imre Pécsett vállalkozik manapság egy-egy rendezésre. Újabb gyakorlat, hogy amennyire munkájuk engedi, Horváth is, Kertész is vendégrendez egymás színházában, illetve az egyes társulatoknál. De mennyivel szerencsésebb volna, ha több rendező dolgozna vidéken, vagy ha az a néhány, nagy sikerű operarendezésekkel is jeleskedő rendező, aki évekkel ezelőtt vidékről indult (Vámos László például Debrecenben, vagy az operarendezés által elcsábított Békés András ugyanott) néhanéha vállalna egy-egy vidékrendezést. Mint ahogyan jót tenne a társulatok karmestereinek, szólistáinak időnkénti vendégszereplése is. Az operatársulatok most közös igazgatás alatt működnek, ami annyit jelent, hogy a prózai és operetttársulathoz hasonlóan a színház igazgatójának hatáskörébe tartoznak. (Anyagilag is.) Ennek a szervezeti egységnek az a jó oldala, hogy bizonyos kiegyenlítésekre ad módot. Máshol azt hangoztatják: az operaegyütteseket talán függetleníteni kellene, legalább anyagilag, de esetleg művészileg is. Ez utóbbi a jelenlegi körülmények között aligha megoldható, s az anyagi önállóság kérdése sem egyértelműen kívánatos. Inkább arra van szükség, hogy a színházvezetők ne tekintsék esetleg mellékesnek, szükséges rossznak, kötelező teherviselésnek az operatársulatokat. Ha az igazgatók színházaik szerves részeként kezelik az operatársulatokat, mint ahogyan ez manapság Debrecenben, Pécsett és Szegeden is lényegében így van, akkor fölösleges a teljes önállósulás kérdését időről időre felvetni. Mit jósolna Ulrika? Verdi Álarcosbáljának jósnője, Ulrika praktikák segítségével a jövőbe lát. Vajon mit jósolna — ha játékos kérdésünk elhangzana — a vidéki operatársulatok jövőjét illetően? Talán ezt: Előbb-utóbb megoldódik az énekesutánpótlás, és elegendő számú énekkari és zenekari tag áll rendelkezésre, hogy megfelelő színvonalon betöltsék a már most is meglevő státusokat. Megindul a jótékony csere énekesek, rendezők, karmesterek között, illetve a meglevő kezdeményezések erősödnek. Több modern művet találunk a műsorterveken, s ezeket a műveket sikerül közönségsikert arató előadásokban színre vinni. Erősödik az operatársulatok vezetői és a színházi vezetők közti kapcsolat, együttműködés. Javul a viszony az egyes városokban működő társulatok zenei vezetői, s az illető városok zenei életének színházon kívüli vezetői között. S végül Ulrika tán azt is megjósolná: az egyre ritkábban megszólaló disszonáns hangok azzal is ritkulnak, hogy — hasonlóan a vidéki prózai társulatok legjobb előadásaihoz — alkalmanként a fővárosban is bemutatkozhatnak, színpadon, élőben a vidéki operatársulatok legjobb produkciói. Mert a meggyőző ranghoz, a szakmai nagykorúsodáshoz egy ilyesféle fórum is nagyban hozzájárulhatna. Takács István Kertész Tamás. az Állami Operaház tagja (Don Carlos) és Korcsmáros Péter (Alvaro) Verdi: A végzet hatalma című operája debreceni előadásában Gregor József Liszt-díjas (Don Pasquale) és Zsadon Andrea (Norina) Donizetti: Don Pasqualejának szegedi előadásában Horváth Zoltán Erkel-díjas rendező