Magyar Ifjúság, 1975. január-április (19. évfolyam, 1-17. szám)
1975-01-31 / 5. szám
GUGI SÁNDOR RAJZA : Juan Serafimovich, 52 éves geológus két héttel ezelőtt a Jupiterről hazatérőben egyszemélyes kutatóűrhajójával kényszerleszállást végzett az említett koordináta pontoktól 80 kilométerre északkeleti irányban, a 12-es vulkán közelében. Vészjelzést adni nem tudott, mivel rádiója is elromlott. Mint később a nyomozás megállapította... — Collins arca eltorzult egy pillanatra, de remélte, a robot ezt nem vette észre. Az a geológus ... ? Az ördögbe is, szóval keresik. Már keresik, nyomon vannak... — ... a nyomozás megállapította, hogy miután hiába próbálta megjavítani a hajtómű hibáját, élelmiszert vett magához, oxigéntartalékot és elindult, először nyugati irányban, később délnyugatra kanyarodva ... Collins mozdulatlanul ült. Fejében egymást üldözték a gondolatok. Idejöttek, tehát valamit sejthetnek... de mennyit? — ... aztán eltűntek a nyomok. Azóta két Mars-vihar is volt azon a környéken, a tudós nyomtalanul eltűnt. Űrhajóját viszont ismeretlen tettes vagy tettesek kifosztották — elvitték a tudós felbecsülhetetlen értékű ásványgyűjteményét, melyet a Jupiteren szedett össze. Azonkívül minden okunk megvan feltételezni, hogy Juan Serafimovich magával vitte az ásványkincsek lelőhelyeinek részletes, mikrofilmre vett térképét. Súlyos csend támadt. Collins, hogy valamivel elfoglalja magát s ne kelljen a robotra néznie, töltött magának az asztalon álló üvegből. Az Edom-konyak — marsi készítmény — égette torkát, köhintett. — És...? — kérdezte —, mi köze mindennek hozzám? A robot nem felelt. Mintha valamit észrevett volna a szemközti falon. Elindult, megkerülte az asztalt, megállt a falnál, ahol kis polcokon sötét színű kődarabok hevertek. — Az én ásványaim — mondta közönyösen Collins —, az első évben még összeszedtem az érdekesebb darabokat, szerte hevertek a földön... most már nem izgatnak. Tele van velük a szántóföld. A robot előrenyújtotta egyik „kezét”, megérintette az egyik ásványt, így szólt: — Csakugyan, ezek nem a Jupiterről valók .•** s visszaballagott előbbi helyére. 40 KULTURÁLIS MELLÉKLET — Hát engem gyanúsítanak ezzel...? — Collins igyekezett hangjába a lehető legnagyobb fokú felháborodást vinni. — Igen, uram — a robot szolgálatkész hangja gúnynak hatott e pillanatban. — Ostobaság! — csapta le poharát Collins —, marhaság. Soha nem láttam azt a pasast, most hallom először, hogy a világon van. — Volt — javította ki a robot szenvtelenül —, ugyanis tegnap este el kellett, hogy fogyjon az oxigénje. Tehát, ha nem esett valamelyik homokvihar áldozatául, akkor az oxigénhiány végzett vele. — Akkor meg mit akarnak tőlem ...? Menj a fenébe ezzel a Seramoviccsal, vagy hogy hívják — vágott közbe durván Collins —, nem érdekel a dolog. Keressétek csak nálam a hulláját, meg az ásványait... úgysem találtok semmit. Unom az egészet — töltött még, kiitta. A robot figyelmesen végighallgatta Collins kitörését, azután, hogy a telepes nem szólt többet, folytatta: — A Galaktikus Rendőrség alkalmazottja vagyok. Van házkutatási parancsom. A házkutatás már folyik. — Már folyik...? — Collins felállt, az asztal szélébe kapaszkodott —, ezt hogy értsem? A robot nem válaszolt. Megmozdult, körbement a fal mentén, megfordult, megkerülte az asztalt. — A házban és közvetlen környékén nincs elrejtve sem fém, sem Jupiterről származó ásványi anyag — mondta, de mintha nem Collinshoz intézte volna szavait. Kis csend után hozzátette: — Műszereim mutatói mind a nullán maradtak ... Igen. Collins visszaült a helyére. „Végtére is, nem lehet komoly gyanújuk ellenem ... Ha egy ilyen fémdobozt küldtek ide, akkor ők sem gondolhatták komolyan ...” — Legjobb lenne, ha megmondaná, Collins — szólalt meg váratlanul a robot —, hová ásta el a geológus tetemét? — Az ördögbe is... ! A frász rágja szét azt az elektronikus agyadat... ! Hagyj békén! — Nem hagyom békén, uram — makacskodott a robot —, és még egyszer figyelmeztetem, felesleges sértegetnie. A Galpol alkalmazottja va... — És ha az Uránuszkráterek takarítóautomatája lennél is...! Csak egy darab pléh vagy, egy csomó drót meg műanyag huzal! Te fogaskerék-agyú, tranzisztoros műzseni, tűnj el...! Menj vissza a Galpolhoz, és mondd meg nekik, hogy küldjenek ide egy embert. Érted? Egy embert! Akivel meg tudom értetni magamat — ne egy ilyen bádogfickót! Egy pléhrendőrt...! — Bádogot és pléhet már régen nem használnak humanoid robotok készítéséhez, uram — jegyezte meg tárgyilagosan a robot. Collins feje elkékült a dühtől. De mielőtt kirobbanhatott volna... — Legjobb lenne mégis, ha nem tagadná tovább — folytatta zavartalanul, kissé gépies hangján a robot —, a végén úgyis megtaláljuk úgy az ásványt, mint a holttestet. Sőt, a mikrofilmet is... — Mars ki! — üvöltötte Collins, s egy hajtásra kiitta a poharában levő konyakot. — Ne idegeskedjen, Collins úr — szólt az R—16-os humanoid —, ezzel csak a saját helyzetét rontja. — Miféle helyzetet? Nincs itt semmiféle helyzet! Ártatlan vagyok, nem csináltam semmit, semmiről sem tudok...! A robot fegyvertelen volt, ezt látta Collins. És ha lenne is fegyvere, ember ellen nem használhatná. A telepes lassan a fogason lógó zakójához közeledett, melynek zsebében sugárpisztolya lapult. — Ne fáradjon, Collins úr — szólt a robot —, egyik szemem röntgensugarakat bocsát ki... Annak a zakónak a zsebében egy sugárpisztolyt látok. Ne közelítsen hozzá, mert... — Mert akkor mi lesz? — kérdezte gúnyosan Collins —, kezet emelnél rám, te félvezető ...? Meg tudnád akadályozni, te hegesztett stréber? — Collins egyelőre nem mozdult, élvezte a helyzetet. Kéjesen eltorzult az arca, úgy vágta a robot hallgatag üvegszemeibe: — Netán rám is lőnél, mi...? Kérdezem szerényen, mivel? Az ujjaddal, vagy a röntgenszemeddel...? Kereshetitek a mikrofilmet, fajankók. Éppúgy nem találjátok meg, mint a geológus hulláját...! Jó helyen vannak ... — Ezeket a szavakat beismerő vallomásként fogom fel, és a Galaktika nevében letartóztatom önt, Liv Collins. — A robot hangja komolyan kondult. Collins egy pillanatig megkövülten állt, aztán nevetésben tört ki, a térdét csapkodta jókedvében. — Ha-ha ... ha! Letartóztat... ! Engem, ez a bádogláda... ? Ez a rozsdás fémlegény? Ez jó. Ha-ha ... ! — Hangszalagra vettem egész beszélgetésünket — mondta ekkor a robot, egyik kezét melléhez emelte, megérintette az egyik gombot. A drapp színű műanyaggal borított fémtestből felhangzott Collins nevetése, szavai: — „ ... letartóztat.. ! Engem, ez a bádogláda! Ez a...” Collins ökölbe szorított kézzel ugrott elő az asztal mögül, szemei vérben forogtak: — Te... ! Szétverlek! Szétverem azt a nyomorult fejedet, kitépem belőled a hangszalagot ... ! Te ...! A kétségbeesés elvette az eszét. Csapdába esett. Amazok tudták, hogy ötévnyi magányosság után nem fogja tudni fékezni a nyelvét egy robot előtt... Az átkozottak, csapdába csalták! — Nekiugrott a nála magasabb, mozdulatlanul álló robotnak, megragadta és... — Lassan a testtel, Collins — mondta egy hang a háta mögött. A telepes, mintha villám csapott volna le mellette, hirtelen megperdült. Két férfi írt az ajtóban. Két ember. Kezükben a sugárpisztolyok Collinsra szegeződtek. — Semmi fölösleges mozdulat — mondta egyikük —, a robotunk nem egyedül jött ide... Miközben maguk csevegtek, mi átkutattuk a környéket... Kétszáz méterrel odébb megtaláltuk Serafimovich holttestét, elásva a homokban... A mikrofilm pedig a vetőmagraktár felső polcán volt. Collins tehetetlen dühében a fogát csikorgatta. Mikor az ajtó felé vezették, a robot mellett kellett elhaladnia. Gyűlölködve sziszegte oda neki: — Te rohadt bádogfickó ... ! — A—16-os humanoid vagyok, uram — felelte a robot, hangja kissé fémesen csikordult. Majd kis tűnődés után hozzátette: — Különleges feladatokra programozott robot, uram.