Magyar Ifjúság, 1975. január-április (19. évfolyam, 1-17. szám)
1975-04-25 / 17. szám
NEMERE ISTVÁN KÉT ÍRÁSA A SZÖRNY ÉS A LOVAG Az elhagyott vár romjaiközt szörny élt. Sokan látták. Mesélték: óriás, három szeme van, a föld felett lebeg. Éjjelente jelent meg a környéken, nesztelenül. Kutyák vonítottak, bárányok, tyúkok tűntek el. Senki sem mert a romok közelébe menni. Rettegtek. Egy tavaszi napon fényes kardú lovag érkezett. Vándorolt. Lovát itatta a vízimalom mellett. Valaki alázatosan szóba elegyedett vele, és a szörnyről mesélt: „öld meg, lovag — kérte —, hisz bátor vagy, erős. Szabadíts meg minket tőle!” A lovag nyeregbe lendült, fegyverét kezébe vette. A parasztok csillogó szemekkel nézték, amint felkanyarodott a romok felé. A falak szürkén, súlyosan álltak, de a lovag tudta, hogy nem kell félnie, mert tiszta a szíve. Belevagyott a leomlott falak közé. Megállt a napsütötte udvaron, lóról szállt. * — Hol vagy, szörny? — kiáltotta, kardot rántva —, hol vagy...? Jer elő! A falak közt csend volt. Tétován előrement a bolthajlások közé. — Hol vagy? Gyere, véred akarom ontani! — Itt vagyok, lovag — a hang a hátába vágott, megperdült. Ott állt a szörny. Emberformájú volt lába, karja, törzse. Az arcát nem látta, mert háttal állt a napfénynek. — Itt vagyok. Engem kerestél. A lovag egy pillanatig szótlanul állt. De megmarkolta kardját,hévvel felkiáltott: — Te vagy, ki éjnek idején a, környéket rémíted? Ki élve emeled el a bárányt! Akitől retteg ember s állat? — Én vagyok az, lovag. — A szörny hangja nyugodt volt, szomorú. A lovag felemelte kardját, egyet lépett előre: — Megöllek! A szörny csak ennyit mondott: — Várj egy pillanatig, lovag! — kihátrált az árnyékból. Mikor arcára esett a fény, a lovag elszörnyedve kiáltott fel. A szörnynek emberfeje volt, de... orra helyén fekete üreg tátongott, fülei is hiányoztak. Egyik szeme csillant csupán, arcát iszonyú sebhelyek barázdálták. — Nézz rám, lovag... Ember vagyok. Ember voltam. Olyan, mint te. De ezt tették velem. Olyanok, mint te vagy én. Állítólag vétettem a törvény ellen. Ezt tették velem, és utamra engedtek. Nem járhatok emberek közé, undorodva-rettegve menekülnek előlem. Így hát szörny lettem, romok közt élek, ennivalót lopok. Ennyi a bűnöm, lovag. Most megölhetsz. Egy óra múlva ért vissza a lovag a vízimalom mellé. A parasztok még ott várakoztak. Egyikük megkérdezte: — Lovag úr, megölted a Szörnyet? A lovag, mintha álomból ébredne, végignézett rajtuk, aztán a fejét rázta: — Nem... nem találkoztam vele. LELEPLEZÉS Az a nap rosszul kezdődött. Már hajnaltájt felkeltünk és kimentünk az erdőbe. Sétáltunk egyet, aztán visszatértünk a házhoz. Leheveredtünk. Ő is álmos volt, mint én. — Meg kell dögleni — morogta —, tömény unalom... Vártunk. Madarak csicseregtek a fákon, valahol messze egy autó zúgott el. Aztán a ház mögül futva jött. — Gyertek gyorsan! — lihegte. — A professzor előadást tart... ! Rohantunk. A szomszéd ház előtt egy csomó autó parkolt. A földszinti ablakok nyitva voltak. — Úgysem engednek be minket — mondta C, a mindig okos, mindig pesszimista C. — Inkább gyerünk hallgatózni. Közelebb osontunk. A bentiek nem vehettek észre bennünket, ahogy az ablakok alá sompolyogtunk, megálltunk. Elképzeltem a benn ülők komoly ábrázatát, a kinyalt öltönyöket, a férfiakat, amint térdükre fektetett noteszokba jegyezgetnek. Nem mertem benézni, nehogy meglássanak, de hallottam a professzor lépteit, amint fel-alá járkált előttünk. Minden szavát tisztán hallottuk: — ... így kerülhettek a Földre. De ez még bizonyításra szorul. Tény, hogy ennek már több ezer esztendeje. Akkor azok a lények létrehozták ezt az állatfajt, méghozzá úgy, hogy e faj egyedei szaporodásra is képesek legyenek. Telepatikus tulajdonságaik vannak. Életmódjuk nagyon különbözik az összes többi állat életmódjától: egyszerűen céltalannak tűnő, titokzatos ... Olyannyira, hogy ez már évezredek óta foglalkoztatja az embereket. Különböző fantasztikus hiedelmek terjedtek el róluk ... — Ez egészen érdekes — súgtam oda C- nek. R is bólogatott. — Ugyan! Ez a vén ökör megint küötlött valami hülyeséget — felelte C, de továbbra is ott maradt. Hallgatóztunk tovább. — ... minden harmadik éjszaka összegyűlnek az egy környéken lakó macskák, egy bizonyos helyen. Ez már nem hiedelem, hanem tudóstársaim álltal megállapított tény. Közben leülnek a földre és... hallgatnak. Próbálták odacsempészett mikrofonokkal felvenni a hangjukat, de ... csend volt. Nem beszélnek emberi füllel hallható hangokkal, hanem másképpen. Itt élnek közöttünk, de nem tudunk róluk semmit. Nem dolgoznak a többi háziállathoz hasonlóan, hanem henyélnek. Mi tartjuk el őket, mi etetjük... Hogy ezt el tudták érni, már önmagában is nagyfokú intelligenciára vall... Nos, uraim, megállapítottam, hogy ezek a lények... kémek. — Kémek? — kérdezte több hang. — Igen! Az Űrből egykor érkezett lények által idetelepített kémek. Minden harmadik éjjel „szeánszokra” gyűlnek öszsze és előttünk még ismeretlen, valószínűleg telepatikus módon „leadják” megbízóiknak az egész információs anyagot, amit az előző három napon gyűjtöttek... rólunk. Felzúdult a terem. Hitetlenkedő kiáltások hangzottak fel, de taps is. A profeszszor ide-oda szaladgált. Aztán megállhatott az ablak mellett, mert egészen közelről hallottuk a hangját: — A bizonyítás megtörtént, kísérleti úton. De önök is meggyőződhetnek róla bármikor, uraim. Csak hosszabb ideig kell figyelniük egy közelben élő macskát. Milyen nagy energiabefektetéssel tetteti magát butának! Pedig nagyon, nagyon intelligensek ők, uraim. A kutyákat messze felülmúlják. Csak titkolják... Van otthon macskájuk? Nos, akkor egy-egy potenciális kémet tartanak lakásukban, aki megérti minden szavukat, érzékeli hangulatukat, analizálja cselekedeteiket, jelentést készít mindenről és azt „oda”, továbbítja... ! A professzor ekkor már csaknem kifulladt, olyan lendülettel beszélt. Egy kis oxigént, friss levegőt akart szippantani — kihajolt hát az ablakon... És észrevett minket. Szemei kidülledtek, artikulátlan hangot hallatott. Felragadott egy virágvázát, közénk vágta ... Nyivákolva szaladtunk szét a bokrok közt. KULTURÁLIS MELLÉKLET 31 JUHÁSZ ISTVÁN ELBESZÉLÉSE Lefekvéskor hirtelen eszébe jut, hogy másnap reggel elkezdi a gyakorlatot. Egy teljes hónap az intézetben, a főiskola ajánló levelével— nem is lesz rossz. Igaz, dög meleg lesz, a július mindig pokoli. Ilyenkor tompább az agy, zsibbadtabb a kéz, minden kétszer annyi ideig tart, mint egyébként. Korán ébred, és szokása szerint csak egy csésze tejet reggelizik. A mama tízórait csomagol, mint régen, a főiskola előtt, amikor János a műhelybe járt dolgozni. Nincs még nyolc óra ,mikor az intézet előtt leszáll a buszról. Fölmegy az osztályra, az ajtók tárva-nyitva, bentről porszívógép zaja hallatszik. — ... kólóm — köszön a takarítónőnek —, még nincs bent senki? — Majd fél kilenckor — feleli az anélkül, hogy fölnézne rá. Fél kilenckor kezdenek! Elit hely... Nem kell hajnalban kelni, tülekedni a csúcsforgalomban, keresgélni a kabátgombot. Csak szépen, nyugodtan, kényelmesen ... A szekrényről elvesz egy újságot és letelepszik a titkársági előszobában. A takarítónő nemsokára befejezi munkáját, és kimegy. János nem jut tovább a sportrovatnál (mindig ott nyitja ki az újságot) máris megjön Bódi, az osztályvezető. — Jó reggelt kívánok! — Üdvözlöm. A főiskoláról? — Igen. Elseje van. — Helyes. Elintézzük a formaságokat, aztán beosztjuk valakihez. Mit szeretne csinálni?►