Magyar Ifjúság, 1977. január-április (21. évfolyam, 1-17. szám)

1977-02-25 / 8. szám

* „osztozik”, Szűcs Jutka 58 alkal­mat kapott az NDK, lengyel, cseh közönség meghódítására, Vincze Viktória NSZK-beli rá­diófelvétellel tetézte a bolgár, lengyel, szovjet, NDK-beli útjait, Zalatnay Sarolta 35-ször vendé­geskedett az NDK-ban, Csehszlo­vákiában, Lengyelországban, Ju­goszláviában, Zorán Sztevanovity pedig 25-ször a Szovjetunióban. Röviden még a múlt év feszti­váljairól: Sopot (Lengyelország), Skorpió (a sajtó különdíja); Arany Orfeusz (Bulgária) Vin­cze Viktória; Európa Kupa (Ausztria) Mixtay Melinda, Mo­nyok Gabi, Zsóri Kati, Lyra (Csehszlovákia) Bódi Magdi (kö­zönségdíj) ; Drezdai Slágerfeszti­vál: Bódi Magdi (Rádió-különdíj), ugyanitt Apostol II. díj; Castlebar (Írország) Máté Péter (III. díj); Arany Hermelin (Franciaország) Koncz Zsuzsa I. díj, ugyanitt in­dult Horváth Attila is; Párizsi Sanzonfesztivál: Máté Péter — a legjobb nyolc dal között Nagy Ti­bor kompozíciójával; Isztambuli Popsong Fesztivál (Törökország) Katona Klári III. díj: Skorpió ugyanitt gálameghívott; Palma de Malorca-i fesztivál: Katona Klári a döntőben. A felsoroltakhoz fűzhetnénk kommentárt, de az olvasónak fel­tehetően nem kell „mankó” ahhoz, hogy számba vegye a leggyakrab­ban előforduló országneveket, az előadók listája pedig csak, és kizá­rólag az elmúlt évről ad informá­ciót. Hogy sok a tehetséges, ex­portképes előadónk? Ezt örömmel állapíthatjuk meg, sőt emlegethet­nénk ezzel összefüggésben a hazai zeneoktatás általánosan magas színvonalát éppúgy, mint azt a 36 KULTURÁLIS MELLÉKLET tényt, hogy a honi piac túltelített­ségéből okszerűen következik a külföldi orientáció. De talán eny­­nyi elég is az exportról, azaz a ki­vitelről. Effajta mérlegkészítésnél persze az importról, a behoza­talról is szoktak beszélni. Itt ke­vesebb a „dicsekednivaló”. Magyar együttesek hozzák a hírt, hogy szomszédainknál ugyancsak sokat fejlődött az elmúlt években a popmuzsika. Szinte áhítozva ha­sonló támogatásra, mesélik, hogy például az NDK-ban nemrégiben megkezdte működését egy szerve­zet, amelyet leginkább Állami Ze­nebizottságnak lehetne magyarra lefordítani. Ez a testület minden területre kiterjedő figyelemmel foglalkozik a fiatalság kedvenc zenei műfajával. Rendszeresen folytatnak tehetségkutatást, a jó képességű fiatal muzsikusok szá­mára speciális könnyűzenei tanfo­lyamokat szerveznek, a lemezklu­bokat friss lemezekkel látják el, s egy-egy énekesnek például nem­csak a taníttatását vállalják, ha­nem a tehetséges zenekarok szá­mára központilag felszereléseket is biztosítanak. Már csak az idősebb olvasók emlékezhetnek mégis arra, hogy a 60-as évek elején milyen sikere­ket aratott nálunk Vico Torriani vagy Udo Jürgens. Karel Gott nemzetközi sztár — s a program­ja is ennek megfelelő — még megtölti az Erkel Színház nézőte­rét, de rajta kívül csak Oscar Pe­terson, Ella Fitzgerald, a jazz ko­ronázatlan királya-királynője csu­pán az igazi vonzerő. Ugyanitt (az Erkelben) telt házakat csinált Koncz Zsuzsa és a Fonográf, Tolcsvayék és a Fonográf, vagy a korábbi években a Neoton és a Generál, vagy még régebben az Il­lés—Metró—Omega triász. Mások meghirdetése eleddig mindig a fél-háromnegyed házak bukásve­szélye nélkül aligha sikerült vol­na. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy a sznobság egyáltalán nem „felnőtt” tulaj­donság — azaz operasztár csak akkor igazi, ha olasz —, hanem a fiatal popközönségre is igencsak jellemző. Nevezetesen, ha vala­melyik könnyűzenei produkció nem angolszász, telt házra alig van remény. Ma már jazztörténeti tény, hogy a néhai Luis Armstrong a bu­dapesti Népstadionban szerepelt élete legnagyobb számú közönsé­ge előtt — de hol vannak már azok az idők. Aztán volt még olyan Kisstadion-koncert, ahol Mungo Jerry, Tremeloes, Marma­lade című nagy nevek szerepeltek, de akadt néhány olyan együttes is, amelyek nemzetközi csengésű névvel ugyan rendelkezett, a baj csak az volt, hogy a név gyakran arra az alkalomra összeállt — ki ér éppen rá — társulásokat fede­zett. A teljesség kedvéért megem­lítendő az angol zenei élet egyik legizgalmasabb egyéniségének vendégszereplése is, Stevie Win­­woodé, aki a Traffic színeiben in­dult, ám mivel hazai közönségünk néhányszor menet közben csaló­dott, s nemigen hallott e jeles or­gonista-énekesről, a Kisstadion fedetlen háza cseppet sem volt telinek mondható. Miért nem jön hozzánk a Pink Floyd? Ezt a szuperegyüttest csak példaképp ragadtuk ki, de ehhez hasonló kérdést hazai tizen-hu­­szonéveseink annak tudatában is felteszik, hogy értesültek arról: nem egy nagy kaliberű együttes a közelben, tehát Bécsben, Lengyel­­országban, Csehszlovákiában vagy éppen Jugoszláviában turnézik. A zágrábi Stones-koncertre még csak elindult az Express-külön­­autóbusz, vagy néhány vállalkozó kedvű fiatal zsebre vágva piros útlevelét, megpróbált lengyelor­szági Mud-koncertre bejutni, de hát ezek meglehetősen költséges „koncertlátogatások’ ’. Most hadd idézzünk egy fel­szólalást, amely nem ebben a tárgykörben hangzott el, hanem egy sokkal komolyabb vitában, az országgyűlés közművelődésitör­­vény-vitájában. Nem akarjuk eh­hez a témához kisajátítani Petro­­vics Emil Kossuth-díjas zeneszer­ző hozzászólását, ám közvetve mondandójában az előbbi gon­dokra is ott rejlik a magyarázat: „ ... A közművelődésben való cse­lekvő részvétel tagadja a pusztán passzív, fotelban ülő, gyakran bó­biskoló szemlélődést. A kérdés te­hát kézenfekvő, s maga a törvény­­javaslat teszi fel: hol, milyen kö­rülmények között valósul meg a ma és a jövő emberének művelő­dése, hol és milyen körülmények között valósulhat meg »az állam­polgárok és közösségeik önkéntes kezdeményező és cselekvő rész­vétele«? Milyen művelődési ott­honokban, mozikban, színházak­ban, sportcsarnokokban válnak valósággá a törvény előírásai? Lesz-e elég közművelődési szak­ember? A közművelődési törvény meghozatala alkalmából a szoká­sos szemlesütés nélkül kell tudo­másul vennünk, hogy a kultúra nem áru, de pénzbe kerül. A kul­turális létesítményeink építése, felújítása, megóvása terén mu­tatkozó lemaradás, késlekedés újabb gondok és nehézségek for­rása lesz... Fájdalom, Budapes­ten kell szembenéznünk a legna­gyobb lemaradással! Igen lassú az a tempó, amellyel a hatalma­san megnövekedett szükségletek nyomába szegődtünk. A szombat­­helyi hangversenyterem, a zene­iskola, a kecskeméti Kodály-in­­tézet, a Bács-Kiskun megyei mű­velődési központ, a technika háza, az új győri színház és műszaki egyetem, a debreceni zeneművé­szeti főiskola gazdag képzelő­erejű megvalósítása láttán felsó­hajt az ember, bár csak Budapes­tet is a vidék színvonalára emel­hetnénk.” Nos, a fentiekből is kitűnik, in­tézményszűkében vagyunk. A popelőadók fellépti díja még csak kifizethető lenne — s itt is súlyos ezer dollárokról van szó —, de melyik intézményünk nézőtere tudna befogadni annyi nézőt, hogy a jegyárakat ne megenged­hetetlen csillagászati összegekben kelljen megállapítani, hogy a „szupergázsik” meg is térüljenek, mégpedig úgy, hogy esetleges hasznuk más kulturális tevékeny­séget is finanszírozhasson. Szom­szédainkban sportcsarnokok ha­talmas nézőterei szolgálnak a poptechnika hatalmas apparátu­sának befogadására, s a lelátókon pedig annyi a néző, amely érthe­tően megosztja a szupergázsi egy­­egy főre jutó terheit. A Pink Floyd, Rolling Stones, Leo Zep­pelin tehát egyelőre személyesen aligha nyitnak ránk kaput. Ma­rad a rádió, a lemezjátszó, s eset­leg egy-egy olyan jövőbeli re­mény, hogy ugyanezek talán sza­badtéri szezonban mégis megér­kezhetnek több teherautónyi ter­heikkel, bár akkor feltehetően hazai sikereinket újra mérlegre tehetjük. Végh Miklós Export, import­­rockból Kovács Kati (100 fellépés kereken)

Next