Magyar Ifjúság, 1977. január-április (21. évfolyam, 1-17. szám)
1977-02-25 / 8. szám
* „osztozik”, Szűcs Jutka 58 alkalmat kapott az NDK, lengyel, cseh közönség meghódítására, Vincze Viktória NSZK-beli rádiófelvétellel tetézte a bolgár, lengyel, szovjet, NDK-beli útjait, Zalatnay Sarolta 35-ször vendégeskedett az NDK-ban, Csehszlovákiában, Lengyelországban, Jugoszláviában, Zorán Sztevanovity pedig 25-ször a Szovjetunióban. Röviden még a múlt év fesztiváljairól: Sopot (Lengyelország), Skorpió (a sajtó különdíja); Arany Orfeusz (Bulgária) Vincze Viktória; Európa Kupa (Ausztria) Mixtay Melinda, Monyok Gabi, Zsóri Kati, Lyra (Csehszlovákia) Bódi Magdi (közönségdíj) ; Drezdai Slágerfesztivál: Bódi Magdi (Rádió-különdíj), ugyanitt Apostol II. díj; Castlebar (Írország) Máté Péter (III. díj); Arany Hermelin (Franciaország) Koncz Zsuzsa I. díj, ugyanitt indult Horváth Attila is; Párizsi Sanzonfesztivál: Máté Péter — a legjobb nyolc dal között Nagy Tibor kompozíciójával; Isztambuli Popsong Fesztivál (Törökország) Katona Klári III. díj: Skorpió ugyanitt gálameghívott; Palma de Malorca-i fesztivál: Katona Klári a döntőben. A felsoroltakhoz fűzhetnénk kommentárt, de az olvasónak feltehetően nem kell „mankó” ahhoz, hogy számba vegye a leggyakrabban előforduló országneveket, az előadók listája pedig csak, és kizárólag az elmúlt évről ad információt. Hogy sok a tehetséges, exportképes előadónk? Ezt örömmel állapíthatjuk meg, sőt emlegethetnénk ezzel összefüggésben a hazai zeneoktatás általánosan magas színvonalát éppúgy, mint azt a 36 KULTURÁLIS MELLÉKLET tényt, hogy a honi piac túltelítettségéből okszerűen következik a külföldi orientáció. De talán enynyi elég is az exportról, azaz a kivitelről. Effajta mérlegkészítésnél persze az importról, a behozatalról is szoktak beszélni. Itt kevesebb a „dicsekednivaló”. Magyar együttesek hozzák a hírt, hogy szomszédainknál ugyancsak sokat fejlődött az elmúlt években a popmuzsika. Szinte áhítozva hasonló támogatásra, mesélik, hogy például az NDK-ban nemrégiben megkezdte működését egy szervezet, amelyet leginkább Állami Zenebizottságnak lehetne magyarra lefordítani. Ez a testület minden területre kiterjedő figyelemmel foglalkozik a fiatalság kedvenc zenei műfajával. Rendszeresen folytatnak tehetségkutatást, a jó képességű fiatal muzsikusok számára speciális könnyűzenei tanfolyamokat szerveznek, a lemezklubokat friss lemezekkel látják el, s egy-egy énekesnek például nemcsak a taníttatását vállalják, hanem a tehetséges zenekarok számára központilag felszereléseket is biztosítanak. Már csak az idősebb olvasók emlékezhetnek mégis arra, hogy a 60-as évek elején milyen sikereket aratott nálunk Vico Torriani vagy Udo Jürgens. Karel Gott nemzetközi sztár — s a programja is ennek megfelelő — még megtölti az Erkel Színház nézőterét, de rajta kívül csak Oscar Peterson, Ella Fitzgerald, a jazz koronázatlan királya-királynője csupán az igazi vonzerő. Ugyanitt (az Erkelben) telt házakat csinált Koncz Zsuzsa és a Fonográf, Tolcsvayék és a Fonográf, vagy a korábbi években a Neoton és a Generál, vagy még régebben az Illés—Metró—Omega triász. Mások meghirdetése eleddig mindig a fél-háromnegyed házak bukásveszélye nélkül aligha sikerült volna. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy a sznobság egyáltalán nem „felnőtt” tulajdonság — azaz operasztár csak akkor igazi, ha olasz —, hanem a fiatal popközönségre is igencsak jellemző. Nevezetesen, ha valamelyik könnyűzenei produkció nem angolszász, telt házra alig van remény. Ma már jazztörténeti tény, hogy a néhai Luis Armstrong a budapesti Népstadionban szerepelt élete legnagyobb számú közönsége előtt — de hol vannak már azok az idők. Aztán volt még olyan Kisstadion-koncert, ahol Mungo Jerry, Tremeloes, Marmalade című nagy nevek szerepeltek, de akadt néhány olyan együttes is, amelyek nemzetközi csengésű névvel ugyan rendelkezett, a baj csak az volt, hogy a név gyakran arra az alkalomra összeállt — ki ér éppen rá — társulásokat fedezett. A teljesség kedvéért megemlítendő az angol zenei élet egyik legizgalmasabb egyéniségének vendégszereplése is, Stevie Winwoodé, aki a Traffic színeiben indult, ám mivel hazai közönségünk néhányszor menet közben csalódott, s nemigen hallott e jeles orgonista-énekesről, a Kisstadion fedetlen háza cseppet sem volt telinek mondható. Miért nem jön hozzánk a Pink Floyd? Ezt a szuperegyüttest csak példaképp ragadtuk ki, de ehhez hasonló kérdést hazai tizen-huszonéveseink annak tudatában is felteszik, hogy értesültek arról: nem egy nagy kaliberű együttes a közelben, tehát Bécsben, Lengyelországban, Csehszlovákiában vagy éppen Jugoszláviában turnézik. A zágrábi Stones-koncertre még csak elindult az Express-különautóbusz, vagy néhány vállalkozó kedvű fiatal zsebre vágva piros útlevelét, megpróbált lengyelországi Mud-koncertre bejutni, de hát ezek meglehetősen költséges „koncertlátogatások’ ’. Most hadd idézzünk egy felszólalást, amely nem ebben a tárgykörben hangzott el, hanem egy sokkal komolyabb vitában, az országgyűlés közművelődésitörvény-vitájában. Nem akarjuk ehhez a témához kisajátítani Petrovics Emil Kossuth-díjas zeneszerző hozzászólását, ám közvetve mondandójában az előbbi gondokra is ott rejlik a magyarázat: „ ... A közművelődésben való cselekvő részvétel tagadja a pusztán passzív, fotelban ülő, gyakran bóbiskoló szemlélődést. A kérdés tehát kézenfekvő, s maga a törvényjavaslat teszi fel: hol, milyen körülmények között valósul meg a ma és a jövő emberének művelődése, hol és milyen körülmények között valósulhat meg »az állampolgárok és közösségeik önkéntes kezdeményező és cselekvő részvétele«? Milyen művelődési otthonokban, mozikban, színházakban, sportcsarnokokban válnak valósággá a törvény előírásai? Lesz-e elég közművelődési szakember? A közművelődési törvény meghozatala alkalmából a szokásos szemlesütés nélkül kell tudomásul vennünk, hogy a kultúra nem áru, de pénzbe kerül. A kulturális létesítményeink építése, felújítása, megóvása terén mutatkozó lemaradás, késlekedés újabb gondok és nehézségek forrása lesz... Fájdalom, Budapesten kell szembenéznünk a legnagyobb lemaradással! Igen lassú az a tempó, amellyel a hatalmasan megnövekedett szükségletek nyomába szegődtünk. A szombathelyi hangversenyterem, a zeneiskola, a kecskeméti Kodály-intézet, a Bács-Kiskun megyei művelődési központ, a technika háza, az új győri színház és műszaki egyetem, a debreceni zeneművészeti főiskola gazdag képzelőerejű megvalósítása láttán felsóhajt az ember, bár csak Budapestet is a vidék színvonalára emelhetnénk.” Nos, a fentiekből is kitűnik, intézményszűkében vagyunk. A popelőadók fellépti díja még csak kifizethető lenne — s itt is súlyos ezer dollárokról van szó —, de melyik intézményünk nézőtere tudna befogadni annyi nézőt, hogy a jegyárakat ne megengedhetetlen csillagászati összegekben kelljen megállapítani, hogy a „szupergázsik” meg is térüljenek, mégpedig úgy, hogy esetleges hasznuk más kulturális tevékenységet is finanszírozhasson. Szomszédainkban sportcsarnokok hatalmas nézőterei szolgálnak a poptechnika hatalmas apparátusának befogadására, s a lelátókon pedig annyi a néző, amely érthetően megosztja a szupergázsi egyegy főre jutó terheit. A Pink Floyd, Rolling Stones, Leo Zeppelin tehát egyelőre személyesen aligha nyitnak ránk kaput. Marad a rádió, a lemezjátszó, s esetleg egy-egy olyan jövőbeli remény, hogy ugyanezek talán szabadtéri szezonban mégis megérkezhetnek több teherautónyi terheikkel, bár akkor feltehetően hazai sikereinket újra mérlegre tehetjük. Végh Miklós Export, importrockból Kovács Kati (100 fellépés kereken)