Magyar Ifjúság, 1977. május-augusztus (21. évfolyam, 18-34. szám)
1977-08-05 / 31. szám
A réteknáraitg hy elveiui litcgiuottva ai vauvuuiiv Somlyó közepén. A hetvenöt éves Kosár Vencel is régóta hallotta a hangját, pedig majd négy évtizede lakik a bányatelepen. Körülötte lányok, fiúk sürgölődnek. Kazetták rögzítik a nyugdíjas bányász énekét. Keserves szívvel dalol az öreg: „Jaj, de szépen kifaragták ezt a fát, / amire a bányászlegényt akasztják. „ Fújja a szél komiszingét, gatyáját, / összeveri a szénporos csizmáját.” A hegyoldalon felfutó nevesincs utcában diákok kutatják a régi életmódot. Alattuk a völgyben Salgótarján gyári kéményei és modern házai küldenek üzenetet, míg Kosár Vencel magyarázza a dallamot. — Rónán énekeltük, van hatvan esztendeje is, vasárnap délutánonként. Kettes sorokban sétáltunk, s bár a csendőrök ellenezték, mi mégis fújtuk a magunkét. Nótaszóra aludtak el az öregmamák, akik mindig panasszal voltak tele. Fogy a szalag, telnek a jegyzetfüzetek. A tizenegyedik országos honismereti diáktábor részvevői szobákat mérnek fel, szokások után kutatnak. A telep lakói közreadják örökségüket, a Számviteli Főiskola kollégiuma amolyan főhadiszállásféle, ide fut be megpihenni a kilenc szakcsoport. Már amennyiben pihenésnek nevezhető az egymás közötti beszélgetés és feldolgozás, hiszen a tábor lakóinak mindig akad közölnivalójuk. Fasimon János Sárospatakról az öblösüveggyárat választotta terepszemléül. A szakmatörténetet vizsgálgatja az üvegfúvók között. Hogy miért? — Nem ismertem ezt a foglalkozást. Bár állattenyésztőnek készülök, mégis kíváncsi voltam arra, hogyan lesz az alaktalan masszából művészi értékű üvegtárgy. Minden kehelybe saját lelkét leheli a fúvó, s ha kell, még a forró üveget is megsimogatja. Naponta megutálják szakmájukat, hogy aztán naponta újra beleszeressenek. Tartásukat akár példaként is fel tudom említeni. A békéscsabai Göröncsér Ágnes a nők társadalmi helyzetével foglalkozik. Az ipartelepítés hatását követi nyomon a Zománcipari Művek gyáregységében. — Hogy mennyire őszinték tudnak lenni az emberek, arra csak most jöttem rá. Kérésünkre számot adnak életükről, s az emberi sorsok sokszínűsége bennünket is felkavar. Még sokukat nyomja a múltból ittragadt előítélet: egyenjogúságuk friss fogalom. Csoporttársa, a Sátoraljaújhelyről érkezett Katona Ágnes hozzáteszi: — Sokszor még most sem tudják felmérni valós helyzetüket. Ez a találkozás az élet iskoláját jelenti számunkra. Igazából most és itt, Salgótarjánban kerültek először „emberközelbe”. A bicskei Barcza Vilmos úgy emlegeti Anni nénit a ZIM zománcozó szereldéjéből, mint egy pótmamát. Varga Andrásné biztosította számukra a munkát, vagyis olyan emberekkel hozta össze őket, akik őszintén elmesélték életüket. — A fiatalok lendületet adnak nekem is — mondja. — Emlékszem, fiatalkoromban nekem is jólesett a segítség. Meg aztán, gondoljon csak jól bele, itt a mi szánkból, munkásemberektől hallják a régi dolgokat. Mi beszélünk nekik az elődök munkájáról, fiatalságunkról. Előttük nem lehet mellébeszélni. Bárki visszahallgathatja a magnófelvételeket... Az őszinteség meghat mindenkit. Eddig mégsehol nem hallottak megszépített életutakat. S ahol ez a megszokás az uralkodó — akár a város környékén, akár fenn a hegyoldalon —, még a kezdeti bizalmatlanságot is felváltja az értő szándék. — Aztán azt írják, kedveskéim, amit mondok, mert az úgy volt — diktálta a szavakat Somlyóbányatelepen unokája mellett egy idős asszony. A helybeli Seben Csaba élménye: Kányáson a bányában fakadt sírva egy öreg bányász, hogy a tizenévesek még kíváncsiak rájuk. Salgótarjánban nem tárgyakat gyűjtöttek a fiúk és a lányok. Babonákkal, legendákkal, mondákkal foglalkoztak, családokon, generációkon keresztül követték az életek alakulását. A honismereti mozgalom így válik a népes diáksereg valóságkutató akciójává, a szocialista hazafiság elmélyítésének egyik kiváló formájává. A késő délutánok és az esték a feldolgozásé. Az azonos csoportbeliek összegezik jegyzeteiket, papírra kerülnek a szalagokról a mondatok. A dolgozatok megírása, melyeket a helybeli múzeum pályázatára küldenek el, hazatértük utánra marad. Ahogy a városban együtt néztük a kirakatokat, egyikőjük megjegyezte: a Lentről a völgyből, ahonnan feltekintve a hegyoldalra csak a bányatelep házainak füstcsíkja látszik, másképpen fest a világ. A főutcáról tisztábban, szabad szemmel is nyomon követhetők az emelkedők. M. Zs. Kosár Vencel régi bányászdalt énekel Fotó: Harmati A késő délutánok és az esték a feldolgozásé Beszélgetés a múltról a harang alatt