Magyar Ifjúság, 1977. május-augusztus (21. évfolyam, 18-34. szám)
1977-07-22 / 29. szám
BESZÉLGETÉS A KÉP ELŐTT ALISER MIRZAJEV: TASKENTI PIAC (RÉSZLET) J. NARISNYIKOV: FESTŐNŐ PORTRÉJA Fotó: Kotroczó 29 Nemere István: Gyűjtő Azt a táskarádiót S.-től kaptam kölcsön. Állítólag egy déltengeri jachtkirándulás alkalmával táplálta egy néptelen kis szigeten, melynek partján friss kókuszdióért kötött ki. S. nem sokkal később autóbaleset áldozata lett, így a készülék nálam maradt. Nem hasonlított semmilyen általam ismert rádióhoz. Hullámhossztáblázatán öthat jegyű számok és furcsa jelek csillogtak. Gondoltam eleinte, biztosan valamelyik ázsiai országban gyártották — mi lenne ebben a csodálatos ... ? Íróember vagyok, így a nap nagyobbik részét otthon töltöm, írás közben szinte állandóan zenét hallgatok. Nagyon szeretem a távoli egzotikus népek dalait, komolyan mondom, ezt hallgatva még az írás is jobban megy. Egy nap furcsa jelenségre bukkantam a keresőgomb csavargatása közben. Egy helyütt női hang beszélgetett felváltva különböző férfihangokkal, akik számok alapján jelentkeztek be nála. Először meg voltam győződve, hogy tengerészek, pilóták, taxisofőrök vagy rádióamatőrök beszélgetését hallom, de aztán... Rá kellett jönnöm, hogy tévedek. „Hatvannyolcast hívom, jelentkezzen!” — mondta a női hang. Egy férfi válaszolt valahonnan: „Jelentkezem.” „Hol vagy?” „Mínusz háromharmincnyolcban, Makedónia, Fülöp és Sándor.” „Sándort filmezed?” „Igen. Még csak tizennyolc éves.” „Igyekezz, nem fog sokáig élni..„Tudom.” Vagy egy másik beszélgetés: „Száztizenegyes, száztizenegyes, jelentkezz.” „Jelentkezem.” „Hol vagy?” „Húsz per negyvenöt.” „Mi újság?” „Európa, Berlin. Óriási felfordulás. Alig lehet mozdulni. A gépemet veszély fenyegeti, tűz és robbanások, utasítást kérek.” „Térj vissza 42 per 60-ba.” Eleinte értetlenül hallgattam ezeket az üzenetváltásokat. Később mintha kezdett volna világosabbá válni a dolog ... „Kétszázhetvenötös vagyok, hívom a központot.” „Központ jelentkezik.” „Bajban vagyok. Explorációs céllal, Központ engedélyével fizikális-egzisztenciális változatban, Amerika, 19 per 40-ben. Bőrszín nem megfelelő, fekete. Személyes szabadság korlátozva, kegyetlenkedések.” „Változz vissza. Küldjünk segítséget?” „Igen.” Vagy ezt: „Központot hívja negyvennyolcas.” „Jelentkezem negyvennyolcasnak.” „Láttam Burgesst. Kiszállt 20 per 50-ben. Azt mondta, elege van 42-ből, kalandosan akar élni.” „Visszajön majd, nyugodj meg.” És a másik beszélgetés: „Központ hívja 126-ost.” „Jelentkezem.” „Mi újság?” „Akadémikus vagyok 20 per 75-ben. Nemrégen találtuk fel a lézert, a holográfiát, a DNS-molekulát.” „Kilencvennégyesről semmi hír?” „De igen. Kópiális változatát megölte egy merénylő. Ez a próféták sorsa errefelé... Most itt sokan kábítószerrel és álzenével foglalkoznak.” Nem volt kétségem többé, időutasok beszélgetéseit hallgattam. Olyanokét, akik a jövőből jöttek vissza hozzánk, történelmi korunkba, minket tanulmányozni... Egyszer annyira felizgatott egy ilyen adás, hogy felkaptam a rádiót, felemeltem a levegőbe, bár tudtam, hogy úgysem vágnám földhöz semmi kincsért. A hordozófogantyú alatt ujjam hirtelen rátalált egy addig teljesen ismeretlen, észrevehetetlen részre; a nyomásra benyomódott a borítófém egy darabja, mint egy billentyű. Hirtelen elhallgatott a készülék, csak valami furcsa, halk búgás támadt. — Na, elromlott — mondtam hangosan, bosszúsan — Még csak ez hiányzott! — és letettem az asztalra. A lenyomott billentyű visszaugrott eredeti helyére, a Központ női hangja pedig ezt kérdezte: — Mit mondtál... ? Központ vagyok, hallgatlak. Ismételd meg! Megmerevedtem, a meglepetéstől szóhoz sem tudtam jutni. — Központ vagyok. Hányas a számod ... ? Jelentkezz! Megembereltem magam. Lenyomtam a billentyűt, közel hajoltam a készülékhez. — Egy ember vagyok... — kezdtem ostobán, s habozva folytattam: — egy ember ... — Nem hozzánk tartozol? — kérdezte a Központ. — Nem. A rádiót... szoktam hallgatni. — Hogyan jutottál a készülékhez? — a központbeli nő hangja szigorú volt s kemény. — Kaptam. Állítólag valahol Óceániában találta a barátom ... — Óceániában? — egy pillanatra csend támadt, mintha a Központ gondolkozna. Aztán határozottan jelentette ki: — Háromszáznyolcvannyolcas vesztette el, amikor a hidrogénbomba-robbantásokat figyelte ... Te hol vagy? ! Tudtam, éreztem, hogy nem szabadna válaszolnom erre a kérdésre. De hátha... maguk közé vesznek majd ... ? Hátha én is utazhatnék az időben ... ? — Huszadik század, 75-ös év. Ezerkilencszázhetvenöt — feleltem. — Ebben a pillanatban hol vagy? Városban, erdőben, utazásban, utcán... — érdeklődött a Központ. — Városban, egy nagy házban, nyolcadik emeleten — feleltem az igazságnak megfelelően. Odakinn sütött a nap. — Menj ki egy néptelen helyre — mondta a hang — Oda, ahol rajtad kívül senki sem lesz. Akkor hívjál ismét! Csend lett. Elöntött a boldogság, mint még soha ... Nyilván időgép jön majd értem, magukkal visznek ... ! Meglátom majd a fáraókat életükben, mammutra vadászhatok majd ősemberként, vikingekkel fogok átkelni a tengeren, XIV. Lajos udvarában állhatok majd talpig selyemben, arany ékszerekkel és karddal az oldalamon ... ! Alkonyodott, mire a tengerpartra értem. A fürdőzők már elmentek. Erős szél fújt, a hullámok ki-kiszaladtak a fövenyre. A dűnéken senkit sem láttam. Lefeküdtem ruhástul a homokra, magamhoz húztam a rádiót. Lenyomtam a billentyűt... — Jelentkezem. — Itt a Központ — jött azonnal a nő hangja. Mintha már várta volna jelentkezésemet. — Hol vagy most? — Tengerparton, egy elhagyott strandon. Nincs itt senki! — bizonygattam. — Rendben van. A rádiót tedd a földre, magad pedig menj el tőle északi irányban 100 méterre! — parancsolta. Engedelmeskedtem. Mikor megálltam, messze a rádiómtól — kicsi, fekete pontnak látszott a homokon — az eget kémleltem, mikor érkezik egy furcsa formájú időgép, merről fog jönni? Meglátom-e előre, vagy egyszerre csak megjelenik mellettem, előbukkanva a semmiből, az időből... ? A robbanás okozta légnyomás a földre vetett. Egy percig feküdtem süketen, aztán lassan feltápászkodtam, megfordultam ... A rádióm helyén csak egy gödör tátongott a homokon. Eltelt egy kis idő, míg belenyugodtam, hogy becsaptak. Talán igazuk is volt — a jövő lovagjai nem kockáztathattak. De nem adtam fel a harcot. Újabban gyűjtő vagyok. Egész szép gyűjteményem van már. Minden jobb újságban ott a hirdetésem : „Furcsa formájú, ismeretlen eredetű táskarádiókat nagy összegért vásárolok.”