Magyar Ifjúság, 1977. május-augusztus (21. évfolyam, 18-34. szám)

1977-07-22 / 29. szám

BESZÉLGETÉS A KÉP ELŐTT ALISER MIRZAJEV: TASKENTI PIAC (RÉSZLET) J. NARISNYIKOV: FESTŐNŐ PORTRÉJA Fotó: Kotroczó 29 Nemere István: Gyűjtő A­zt a táskarádiót S.-től kaptam kölcsön. Állítólag egy déltengeri jachtkirándulás alkalmával tá­plálta egy néptelen kis szigeten,­­ melynek partján friss kókusz­dióért kötött ki. S. nem sokkal később autóbaleset áldo­zata lett, így a készülék nálam maradt. Nem hasonlított semmilyen általam is­mert rádióhoz. Hullámhossztáblázatán öt­hat jegyű számok és furcsa jelek csillog­tak. Gondoltam eleinte, biztosan valame­lyik ázsiai országban gyártották — mi len­ne ebben a csodálatos ... ? Íróember vagyok, így a nap nagyobbik részét otthon töltöm, írás közben szinte ál­landóan zenét hallgatok. Nagyon szeretem a távoli egzotikus népek dalait, komolyan mondom, ezt hallgatva még az írás is job­ban megy. Egy nap furcsa jelenségre bukkantam a keresőgomb csavargatása közben. Egy he­lyütt női hang beszélgetett felváltva kü­lönböző férfihangokkal, akik számok alap­ján jelentkeztek be nála. Először meg vol­tam győződve, hogy tengerészek, pilóták, taxisofőrök vagy rádióamatőrök beszélge­tését hallom, de aztán... Rá kellett jön­nöm, hogy tévedek. „Hatvannyolcast hívom, jelentkezzen!” — mondta a női hang. Egy férfi válaszolt va­lahonnan: „Jelentkezem.” „Hol vagy?” „Mínusz háromharmincnyolcban, Makedó­nia, Fülöp és Sándor.” „Sándort filmezed?” „Igen. Még csak tizennyolc éves.” „Igyekezz, nem fog sokáig élni..„Tudom.” Vagy egy másik beszélgetés: „Száztizen­egyes, száztizenegyes, jelentkezz.” „Jelent­kezem.” „Hol vagy?” „Húsz per negyven­öt.” „Mi újság?” „Európa, Berlin. Óriási felfordulás. Alig lehet mozdulni. A gépemet veszély fenyegeti, tűz és robbanások, uta­sítást kérek.” „Térj vissza 42 per 60-ba.” Eleinte értetlenül hallgattam ezeket az üzenetváltásokat. Később mintha kezdett volna világosabbá válni a dolog ... „Kétszázhetvenötös vagyok, hívom a köz­pontot.” „Központ jelentkezik.” „Bajban vagyok. Explorációs céllal, Központ enge­délyével fizikális-egzisztenciális változat­ban, Amerika, 19 per 40-ben. Bőrszín nem megfelelő, fekete. Személyes szabadság korlátozva, kegyetlenkedések.” „Változz vissza. Küldjünk segítséget?” „Igen.” Vagy ezt: „Központot hívja negyvennyolcas.” „Je­lentkezem negyvennyolcasnak.” „Láttam Burgesst. Kiszállt 20 per 50-ben. Azt mond­ta, elege van 42-ből, kalandosan akar élni.” „Visszajön majd, nyugodj meg.” És a másik beszélgetés: „Központ hívja 126-ost.” „Jelentkezem.” „Mi újság?” „Akadémikus vagyok 20 per 75-ben. Nemrégen találtuk fel a lézert, a holográfiát, a DNS-molekulát.” „Kilencven­­négyesről semmi hír?” „De igen. Kópiális változatát megölte egy merénylő. Ez a pró­féták sorsa errefelé... Most itt sokan ká­bítószerrel és álzenével foglalkoznak.” Nem volt kétségem többé, időutasok be­szélgetéseit hallgattam. Olyanokét, akik a jövőből jöttek vissza hozzánk, történelmi korunkba, minket tanulmányozni... Egy­szer annyira felizgatott egy ilyen adás, hogy felkaptam a rádiót, felemeltem a le­vegőbe, bár tudtam, hogy úgysem vágnám földhöz semmi kincsért. A hordozófogan­tyú alatt ujjam hirtelen rátalált egy addig teljesen ismeretlen, észrevehetetlen rész­re; a nyomásra benyomódott a borítófém egy darabja, mint egy billentyű. Hirtelen elhallgatott a készülék, csak valami fur­csa, halk búgás támadt. — Na, elromlott — mondtam hangosan, bosszúsan — Még csak ez hiányzott! — és letettem az asztalra. A lenyomott billentyű visszaugrott eredeti helyére, a Központ női hangja pedig ezt kérdezte: — Mit mondtál... ? Központ vagyok, hallgatlak. Ismételd meg! Megmerevedtem, a meglepetéstől szóhoz sem tudtam jutni. — Központ vagyok. Hányas a szá­mod ... ? Jelentkezz! Megembereltem magam. Lenyomtam a billentyűt, közel hajoltam a készülékhez. — Egy ember vagyok... — kezdtem os­tobán, s habozva folytattam: — egy em­ber ... — Nem hozzánk tartozol? — kérdezte a Központ. — Nem. A rádiót... szoktam hallgatni. — Hogyan jutottál a készülékhez? — a központbeli nő hangja szigorú volt s ke­mény. — Kaptam. Állítólag valahol Óceániában találta a barátom ... — Óceániában? — egy pillanatra csend támadt, mintha a Központ gondolkozna. Aztán határozottan jelentette ki: — Há­­romszáznyolcvannyolcas vesztette el, ami­kor a hidrogénbomba-robbantásokat figyel­te ... Te hol vagy? ! Tudtam, éreztem, hogy nem szabadna válaszolnom erre a kérdésre. De hátha... maguk közé vesznek majd ... ? Hátha én is utazhatnék az időben ... ? — Huszadik század, 75-ös év. Ezerki­­lencszázhetvenöt — feleltem. — Ebben a pillanatban hol vagy? Vá­rosban, erdőben, utazásban, utcán... — ér­deklődött a Központ. — Városban, egy nagy házban, nyolca­dik emeleten — feleltem az igazságnak megfelelően. Odakinn sütött a nap. — Menj ki egy néptelen helyre — mond­ta a hang — Oda, ahol rajtad kívül senki sem lesz. Akkor hívjál ismét! Csend lett. Elöntött a boldogság, mint még soha ... Nyilván időgép jön majd ér­tem, magukkal visznek ... ! Meglátom majd a fáraókat életükben, mammutra vadász­hatok majd ősemberként, vikingekkel fo­gok átkelni a tengeren, XIV. Lajos udvará­ban állhatok majd talpig selyemben, arany ékszerekkel és karddal az oldalamon ... ! Alkonyodott, mire a tengerpartra értem. A fürdőzők már elmentek. Erős szél fújt, a hullámok ki-kiszaladtak a fövenyre. A dű­­néken senkit sem láttam. Lefeküdtem ru­hástul a homokra, magamhoz húztam a rá­diót. Lenyomtam a billentyűt... — Jelentkezem. — Itt a Központ — jött azonnal a nő hangja. Mintha már várta volna jelentke­zésemet. — Hol vagy most? — Tengerparton, egy elhagyott strandon. Nincs itt senki! — bizonygattam. — Rendben van. A rádiót tedd a földre, magad pedig menj el tőle északi irányban 100 méterre! — parancsolta. E­ngedelmeskedtem. Mikor megáll­tam, messze a rádiómtól — ki­csi, fekete pontnak látszott a homokon — az eget kémleltem, mikor érkezik egy furcsa formá­jú időgép, merről fog jönni? Meglátom-e előre, vagy egyszerre csak meg­jelenik mellettem, előbukkanva a semmi­ből, az időből... ? A robbanás okozta légnyomás a földre vetett. Egy percig feküdtem süketen, aztán lassan feltápászkodtam, megfordultam ... A rádióm helyén csak egy gödör tátongott a homokon. Eltelt egy kis idő, míg belenyugodtam, hogy becsaptak. Talán igazuk is volt — a jövő lovagjai nem kockáztathattak. De nem adtam fel a harcot. Újabban gyűjtő vagyok. Egész szép gyűjteményem van már. Minden jobb újságban ott a hir­detésem : „Furcsa formájú, ismeretlen eredetű tás­karádiókat nagy összegért vásárolok.”

Next