Magyar Ifjúság, 1978. január-április (22. évfolyam, 1-17. szám)
1978-02-24 / 8. szám
44 N portrérajzoló Tagadhatatlan, hogy a karikatúra műfaján belül valamennyi „alműfaj" bizonyos kockázattal jár. A rajzolóknak lépten-nyomon bizonyos buktatókat kell kikerülniük, például az epigonizmus, az unalmasság, az érthetetlenség, a gépiesség buktatóit - igazi egyéniség legyen a talpán, aki elkerüli mindezt. A legnagyobb kockázatot talán mégis a portrérajzoló karikaturista vállalja, tudniillik ő a legkönnyebben tetten érhető. S talán neki van a legtöbb kritikusa, nemcsak a szakmabeliek, hanem úgyszólván az egész közönség. A legkevésbé éles szemű néző is egyetlen szempillantás alatt megállapítja, hogy a rajz „hasonlít-e” a modellhez. S ha valakinek, hát neki igazán tudnia kell rajzolnia. A mellébeszélés, a ködösítés lehetősége számára nem adatott meg; esetleges gyengeségeit semmiféle bűvészkedéssel nem tudja feledtetni. Másfelől egy-egy jól kihegyezett poén, egyegy metszően szellemes ötlet elterelheti a néző figyelmét a grafikai megoldás hiányosságairól, a felkészületlenséget tükröző vonalakról - eladhatóvá válhat a kevésbé sikerük is. A portré-karikatúrában nem létezhetnek ilyen kibúvók. S ha az alkotó rajztudásával nincs is semmi baj, és ha az előbb emlegetett naivan laikus „nem hasonlít" váddal senki sem illetheti rajzait, akkor is még csak a műfaj alapkövetelményeit teljesítette. Mint a zenész, aki megtanult kottát olvasni, és tudja hogy melyik billentyűvel melyik hangot lehet megszólaltatni. S hol van még akkor a virtuóztól! Gáspár Imre már régen teljesítette ezeket az alapkövetelményeket, és fölényes biztonsággal kezeli eszközeit. Mit eredményez mindez? Minthogy óvakodunk a felületes értékeléstől, inkább azt nézzük meg előbb, hogy mit nem. Tehát: semmiképpen sem rajzolt fényképet, amely a hasonlóság alapkövetelményét végcéllá magasztosítja. Nem hatásvadász torzképet, amelyet mondjuk az elvarázsolt kastély görbe tükrei korlátlan mennyiségben állítanak elő. Nem olyan bravúros, könnyű kézzel papírra vetett impreszszionisztikus vázlatot, amely beéri az egyszeri jelenséggel és lemond a modell személyiségének mélyebb megértéséről. Nem személytelen karikatúrát, amelyből mit sem tudunk meg a rajzolónak a modellhez való viszonyáról és magáról a rajzolóról, Gáspár Imréről. Szóval mindezt nem. S hogy mégis mit, annak összegezését ezek után már bátran rábízhatjuk a kedves olvasóra. Gömöry Albert