Magyar Ifjúság, 1978. május-augusztus (22. évfolyam, 18-34. szám)
1978-05-05 / 18. szám
LÁTTUK Még egyszer!? Kihagytam az LGTv-showműsorát. Legalábbis annak idején. Most, az egyértelmű közönségsiker és a feltűnően lelkendező kritikák után, a televízió nemrégiben ismét sugározta a visszhangos adást. Lehet eltűnődni a zene és a kép összefüggéseiről. Például arról, hogy az „Ugye, mi jóbarátok vagyunk?” akár ironikusan is értendő. Korántsem bizonyos, hogy a zenekar tagjai testi-lelki barátok, s töredelmesen bevallom, a köztük levő magánviszony nem is nagyon érdekel. Sokkal izgalmasabb az, amit a címmel sugallnak: az élvezettel végzett munka összekovácsolja a tehetségeket. Sokkal érdekesebb az, ahogy zenei kapcsolatot alakítanak ki egymás között, a rendező Sándor Pál segítségével. Bájos hókuszpókuszok közepette éneklik dallamos és kellemes szövegű számaikat. Rácsodálkozunk a csakugyan meghökkentő díszletekre és jelmezekre, de nem annyira, hogy csupán a díszletekre és jelmezekre figyeljünk. S alighanem itt érhető tetten a rendező sajátságos módszere: nem telepszik rá a zenére és nem bújik el a zene mögé. Nemcsak előnyeit érvényesíti, hanem furcsa képeivel-beállításaival fölerősíti a hatását. Persze, az ismétlés még valamire figyelmeztet. Arra tudniillik, amit az Egymillió fontos hangjegy adásaiban nehéz megvalósítani. Már csak azért is, mert az LGT-szerű együttesek ritkán jelentkeznek a televízió könnyűzenei programjában, következésképpen néha jobb is, ha a külsőségek elvonják a figyelmet. Mindazonáltal nem ártana a Sándor Páléhoz és a Presser Gáboréhoz hasonló igényességgel művelni ezt a látványos és legalábbis lehetőségeiben tartalmas műfajt. Talán akkor nem lelkendeznénk annyira az „Ugye, mi jóbarátok vagyunk ?”típusú értékek láttán. (zöldi) Hátrány Akik tájékozottak futballügyekben, tudják, hogy az NB I most befejeződött bajnoksága során a Vasas csapata többször is gyengélkedett otthonában, a Fáy utcában. Nem sok eredményre vezettek azon erőfeszítéseik, hogy leküzdjék úgymond, a hazai pálya hátrányát Szerintem a hazai pálya hátrányként való emlegetése új lehetőségeket teremt a hivatkozás műfajában. Hadd mondjak két példát. Ha egy üzem netán lemaradna tervéhez képest, a felelős vezető így véde- ■ kezhetne: — Nem mi tehetünk a dologról. Sokkal inkább nyersanyagszállítóink, akik mindig pontosan annyit hoznak, amennyi elő van írva és mindig időben. Avagy térjünk a kultúra területére. Ha, mondjuk, megkérdeznének egy színházi rendezőt, miért sikeredett unalmasra kétfelvonásos interpretációja, az új felfogás jegyében így válaszolhatna : • Azt meg sem említem, hogy két év állt rendelkezésünkre a próbákra, meg hogy az ország legjobb színészei működnek közre. De az már egyenesen vérlázító, hogy a színház igazgatósága nyugodt körülményeket teremtett számunkra. Mindezek tetejébe még a szövegkönyv is jó, remélem, most már értik... Milyen jó lenne, ha viszont a pontatlan szállítások, rosszul szervezett munkafolyamatok esetében a tervet teljesítenék, a kevés próbalehetőség, gyenge színészek és unalmas szövegkönyv mellett jó előadás születne. Mennyi minden jobban menne akkor! Galla Miklós Maskarás ballagás A Gödöllői Agrártudományi Egyetem ötödéves mezőgazdászai idén is tréfával, játékkal búcsúztak iskolájuktól. Az egyetem környékére vetődő autósokat udvarias betyárok rabolták ki — igaz csak néhány forint erejéig is a zsákmányból enni- és innivalót vásároltak. A szamaras fogatok szinte megállás nélkül hordták a vendégeknek a hűsítő nedűt. A jókedvű jelmezes dínomdánom után másnap kicsit kialvatlanul, de ünneplőbe öltözve és megkomolyodva ballagtak el a végzősök. Khyom Álmomban újra otthon nyargalásztam a gyermekkori réten. Gyakran talált ott a tavaszi reggel, hogy éhomra focizzunk egyet a rongylabdával, mi jóban-rosszban pajtások, apró pályák. Hányszor ballagtam el onnan morgolódva, izzadt csatakosan, mert édesanyám kérése-parancsa mindig utolért. Olykor a csuporból habzsoltam a friss illatú tejet, és az anyám dagasztotta kenyér ízét éreztem a lelkemmel is. Édesanyámnak akkor dús fekete haja, kicsi és erős keze volt. Ha nótázott, elcsitult a verebek csiripelése és a galambok közelebb zotyorásztak a házhoz. Egyszer, amikor gyors zápor szaladt át a földeken és fényes korbácsú villámok ostorozták a jegenyéket, édesanyám maga mellé ültetett, hogy érezzem testmelegét, és olvasni kezdett valami különös nyugalmú történetet. A gyermekkor gazdag és zavaros folyamsodrából egyre élesebben bukkannak fel a képek álmaimban, ahogy tovairomlanak az évek. Néha rendezett szigorral, néha szeszélyesen. Olykor édesanyám széles dűlőút szélén lépked, pipacsok és vadmenta között — mindig is bűvölték a mezei virágok —, olykor nyaklevesének szégyene éget, meg szelíd szidások szavai kergetik arcomba a vért. Mesélik, édesanyámat nagyon megkínoztam, amikor a világra hozott... Vajon hányan álmodunk naponta az anyaképpel? Vajon hányan érzünk apró cserepeket széttördelt gyermekkorunkból? Vajon hiányunknak jelenik meg az édesanya, amikor a mindennapok szürke sorában lótunk-futunk dolgaink és gondjaink után, csinálva azt, ami ránk szabatott? És vajon hányan vagyunk tudatában, hogy egy életen át őrizzük azokat a testi-lelki jegyeket, amiket az édesanyák formáztak reánk?! Az élet legtöbbünket messze sodor az anyai háztól. A változások viharai százezreket kaptak fel és sodortak tova, más létet, más életet, más munkát keresve. Jöttünk falvakból a városokba, városokból a még nagyobb városokba, földekről a gyárakba, a létezés régi formáiból a létezés új formáiba. Feledtünk és feledtettünk. Harcoltunk, ódzkodtunk, tanultunk, dolgoztunk. Építettünk magunk körül és magunknak valami mást, mint a régi. Emlékeink halványulnak, véknyul a köldökzsinór. Sokszor nem is a tér hatalmas köztünk és édesanyáink között — azt könnyen befutják a villanymozdonyok, a Ladák vagy a motorok —, hanem a lélek távolságai tolultak közénk, a „másként élünk” távolságai, a rohanás, a „meghalni sincs időm” terei, melyeket a gépek nem tudnak parányivá zsugorítani, ha a lélek, az emberi szándék nem akarja. Olykor az édesanyák akkor is messze élnek tőlünk, ha közös fejünk fölött a fedél. A távolságot sem mi észleljük, hanem az édesanyák, akik egy-egy csöndes pillanatban még érzik méhük gyümölcsét, az emlékezet még őrzi izmaikban a beteg gyermek súlyát, szemükben fel-felvillan a gyermekmosoly, fülükben az első gőgicsélés, az „első titok” suttogása, és szívükbe hasít az első goromba szó. Az édesanyák az esztendő egészén, az évek egészén, az élet egészén őriznek minket magukban nem csak egyetlen napon, amikor az ünnep látványos táviratával kopogtat a postás vagy kopogtatunk mi, lóbálva kezünkben a sarkon vett virágokat. Évente egyetlen nap — egy egész életért. Az arányokat érzékelni nemcsak hasonló nagyságrendek között lehetetlen, hanem végtelenül különböző nagyságrendek között is. Édesanyám fekete haját ma már fehér hajszálak szürkítik. Ritkán van nótás kedve és el-elbóbiskol a televízió előtt. Hanem mondaná is, tudnám: a mélyhűtőben — otthon — állandóan van karaj. Váratlanul mindig betoppanhatok! Hetente cseréli. Olykor sok-sok héten át. És ha mégis megérkezem, oly izgatottan toporog a kis öregasszony! Sürög-forog, pedig már ki-kimásznak keze alól a tárgyak. Az évek is fátylat vontak a szemére, kusza vérnyomás gyengíti napjait, lábában gubancolódnak az erek. Hallom, amint gyufa sercen és lobban a gáz. Hozza a kávét lassan, óvatosan lépegetve. Nem tehet róla, hogy néhány csepp mindig a tányérra csurran. Ülök olyankor moccanatlan sátán, bűntudattal, sokszor azt is feledve elrebegni, hogy „köszönöm ...” Rózsa András 5