Magyar Ifjúság, 1978. szeptember-december (22. évfolyam, 35-52. szám)
1978-12-29 / 52. szám
TERMÉSZET TUDOMÁNY TECHNIKA Az ízek versengésében örökös győztes az édes. Nemcsak ízérző nyelvünk rangsorolja az élre, anyanyelvünk is így értékeli. Édesanya, édes gyermekem, édes barátom — gyakran előforduló, jóízű szavaink. Édes mint a méz — hirdeti a szállóige, mert a méz is fokmérője nyelvünkben a kellemes ízeknek, érzelmeknek. A mézeshetek fogalma bizonyára nem igényel bővebb magyarázatot, a mesebeli tejjel-mézzel folyó Kánaán pedig nevével is a korszerű táplálkozásra utal. A méz a régmúlt gyógyászai szerint „az csodálatos hatással kedvező medikamentumok közé sorjáztatik”, de a modern kor orvosai nem nélkülözhetik a diétából Ezért most, az ünnepek idején szálljon köszönetünk az őstermelők, a méhek felé, s engedtessék meg, hogy ebben a hangulatban itt, a tudományok népszerűsítésére szentelt oldalakon kivételesen a mesevilág induljak tanulmányútra Nem ok nélkül tekintették egykor a rómaiak a méheket a szorgalom és a gyűjtögetés szimbólumainak. Ma már a rovarok is túllépnek ezen a fokon, igyekeznek elsajátítani tőlünk mindazt, amit sajátos társadalmunk részére hasznosíthatnak. Egy szorgalmas méh az OTP-nél végezte az aspirantúráját. Kandidátusi dolgozatát arra a szélsőséges gazdaságpolitikai tételre alapozta, hogy aki nem dolgozik, ne is egyék. Az opponensek és a kijelölt bírálók sorra dicsérték a merész témaválasztást, a lelkiismeretes anyaggyűjtést, a cáfolhatatlan érvelést. A dolgozatot egyébként a titkos szavazáson egyhangúlag elvetették. Az egészből csak nekem lett hasznom, mert a méhdolgozó, vagy dolgozóméh megtanult magyarul, tolmácsom és kísérőm lehetett. Wofatox és társai Valaha, a régi szép — ahogy ők zümmögik: a növényvédőszer-mentes — időkben egy-egy méhkasnak megközelítőleg ötvenezer lakosa volt. Akkor még úgy indultak munkára a kirajzó dolgozók, mint a díszszemlére a repülőgépek pilótái. Ma? Mint túlerővel rendelkező, legyőzhetetlen ellenséggel szembeni bevetésre készülő harci pilóták búcsúznak a kastól. — A növényvédő szernek nincs esze — panaszkodik kísérőm —, honnan is tudná, hogy ki a mezőgazdaság tényleges ellensége. A Wofatoxnak, a Malathionnak és társainak rovar, az rovar. Egyaránt pusztítják a pajzstetűket és a méheket. — A régi — azóta már érvényét vesztett — szakkönyvek még arról tájékoztatnak, hogy egy-egy méhközösség esztendőnként 7—40 kiló mézet gyűjtött és pollenből — virágporból is — összeszedte ennek mintegy hatodrészét. Hol vanmár ez a mennyiség? Az egykori alsó határ ma már termelési rekordnak minősül. — Nem kell futurológusnak lenni — filozofál tolmácsom —, ha ez így megy tovább, akkor a következő emberi generáció a méhek gyűjtötte valódi méz helyett csak műmézet fogyaszthat. Olyan ennivaló ez, amelynek a forgalomba hozatalát az illetékes magyar hatóságok ma még nem is engedélyezik. Beszélgetés közben élté- Fogadás herék nélkül Az erdőszélen a megbeszélt helyek már várt rám a magas rangú vendégeknek kijáró díszkísérettel. A méhek ékalakban repülve biztosították az utat. Az erdő sűrűjében, villám csapott korhadt fa törzsében fészkelt a tanulmányozásra kiszemelt méhközösség. A bejáratnál fogadó bizottság várt, elnézésemet kérve, hogy csak a dolgozók képviseltették magukat. A királynő ugyanis egész életében csupán egyszer, egy-két hetes korában, a násztánc idején repülhet ki, attól kezdve, élete végéig kasfogságra van ítélve. Még a kapuhoz sem közelíthet. A lárváknak a mézben a helyük. A herék pedig ilyenkor, késő ősszel már nem tartoznak a méhközösséghez, kitessékelték őket a kasból. A királynő megtermékenyítésében mindössze nyolcantízen vettek részt, de ezen a jogcímen háromezren élősködtek a többiek nyakán, munka nélkül. Az a lehetőségeivel élve a méhekhez dolgozó méh viszont, amelyik megélte az öregkort, maradhat. A nektárgyűjtők kirepülésében ugyan már nem vesz részt, de mindhalálig dolgozik. Gondozza az ivadékokat, egészségügyi szakszolgálatot lát el, takarít, szellőztet, vizet hord. Ha kidől a sorból, feltűnés nélkül felkapják, kirepülnek vele az erdőbe és valahol leejtik.