Magyar Ifjúság, 1978. szeptember-december (22. évfolyam, 35-52. szám)
1978-09-01 / 35. szám
HORIZONT ■■■■■■■■■ Forró nyár Iránban Iránban a forró tavaszt még forróbb nyár követte. A közép-keleti országból már a tavasszal is utcai tüntetésekről, erőszakos cselekményekről tudósítottak a hírügynökségek. Az összetűzések központja a Teherántól kb. 100 kilométerre levő Kum városa volt. A zavargások hevességét jellemzi, hogy a kormány a hadsereg páncélosait vetette be rendcsinálás céljából, s az uralkodó pár kénytelen volt elhalasztani néhány nappal előzetesen tervbe vett külföldi utazását. A tüntetések a katonaság bevetése ellenére sem szűntek meg. Sőt, mind hevesebbekké váltak, s átterjedtek Irán minden nagyvárosára, Teheránra is. Az utcára vonulók boltokat gyújtottak fel, barikádokat építettek, s egy ismeretlen merénylő augusztusban pokolgépet robbantott Teherán egyik legelőkelőbb, perzsa ételkülönlegességeiről elnevezett éttermében. Az uralkodó válasza: rendkívüli állapot, katonai közigazgatás bevezetése a nagyvárosokban. Ugyanakkor azonban Reza Pahlavi sah ígéretet tett arra, hogy a jövő évben szabad választásokat tartanak az országban, amelyen indulhatnak a hivatalos (eddig egyetlen) párton kívüli politikai erők is. (Természetesen a kommunistákat és a baloldaliakat kivéve.) Sőt, a kedélyek megnyugtatása céljából a sah részleges amnesztiát is hirdetett. A tüntetések és helyi lázadások hátterében egy furcsa ideiglenes szövetség áll: a sah politikájával élesen szemben áll a konzervatív vallási vezetők tömbje és a haladó polgári és marxista ellenzék. Az iráni uralkodó a zavargások okát igen egyszerűnek látja. A Newsweek című amerikai hetilapnak adott nyilatkozatában kijelentette : „a nemzetközi kommunizmus igyekszik felforgatni államrendünket”. A sah ugyanebben az interjújában hozzátette: „A világi ellenzék régi kémekből áll, akik átadnák országunkat a kommunistáknak .. A helyzet azonban sokkal bonyolultabb ennél, az enyhén szólva „leegyszerűsíthető” megállapításnál. A megmozdulások mozgatói között ugyanis legnagyobb befolyással éppen, hogy nem a baloldal, hanem a konzervatív vallási körök rendelkeznek. Ezekre a muzulmán egyházi vezetőkre az utóbbi időben mind nagyobb figyelmet fordít a világsajtó is. Iránban a lakosság kilencven százaléka az iszlám síita ágának híve. Az imámok, ulemák és a legfőbb síita vezetők az ajatollahok közvetlen hatást gyakorolnak a lakosság jelentős részére. Közülük kerülnek ki a tanítók is, a községek szellemi vezetői. A síita vezetők konfliktusa, „szent háborúja” a sahhal tizenöt évvel ezelőtt kezdődött, akkor amikor az uralkodó meghirdette „fehér forradalmát”, lényegében a feudális állapotok felülről való felszámolását, a kapitalista viszonyok megszilárdítását Iránban. A reformok érintették az egyházi földbirtokokat is, ez állt az 1963-as kámi tüntetések hátterében. A kormány és a síita vezetők viszálya azóta is tart. Igaz, vezetőjük Khomeini ajatollah iraki emigrációban él. Befolyása híveire azonban nem csökkent. Sőt — az idők szava — prédikációit magnókazettákon sokszorosítva körözik az iráni nagyvárosokban. A síita vezetők fő célja ma a vallás befolyásának visszaállítása a rohamosan kapitalizálódó Iránban, így például követelik annak a korábbi gyakorlatnak a visszaállítását, amikor a parlament által hozott törvényeket a mohamedán jog, a sariat szempontjából felülvizsgálhatta az egyházi férfiak vétójoggal rendelkező bizottsága. De ellenzik a nők közéleti szereplését, a koedukált felsőfokú oktatást is, s élénken tiltakoznak azon törvény ellen, amely kivonta az Iránban élő USA-állampolgárokat a helyi igazságszolgáltatás alól, s lényegében diplomáciai immunitást adott a több tízezer amerikai polgári és katonai szakembernek. A síita vezetőkön és fanatikus követőikön kívül van a sahnak egy értelmiségi ellenzéke is. Tagadhatatlan, hogy az utóbbi másfél évtizedben iráni fiatalok tízezrei mentek egyetemekre, főiskolákra, az országban és külföldön. Ez a fiatal értelmiség egyre kevésbé hajlik arra, hogy elfogadja az abszolutista rezsimet, demokráciát, politikai jogokat követelnek. Az uralkodó látogatásait a nyugati országokban rendszerint az ott tanuló fiatal irániak tiltakozó tüntetései kísérik.A tüntetők azonban rendszerint álarcot viselnek. Tudják: az Iránban mindenható titkosrendőrség, a Savak emberei lefényképezik a tiltakozókat, s az is közismert, hogy a baloldali iráni emigránsok között nem ritkák a halálos kimenetelű „balesetek”.) A haladó társadalmi eszmék hívei tevékenykednek az országon belül is. Igaz, a marxizmust „betiltották”, s a sah meghirdette saját, „a kommunizmus és kapitalizmus hibáit kiküszöbölő társadalmi modelljét”, a tudományos szocializmusnak mind több híve van Iránban. Az iráni kommunisták pártja a Tudeh (Néppárt) szigorú illegalitásban tevékenykedik. Lényegében megtűri a rendszer a sah nacionalista ellenzékét. Ezek olyan burzsoá csoportok, melyek elégedetlenek az egyszemélyi hatalom jelenlegi rendszerével, s rá akarják bírni a sahot, hogy elégedjék meg az alkotmányos uralkodó szerepével. Az ellenzéki csoportok együttes tevékenysége azonban aligha tudta volna kivinni az iráni tömegeket az utcára, ha az utóbbi időben nem rosszabbodik az ország gazdasági helyzete. Igaz, a gazdasági fejlődés vitathatatlan. Az iráni nemzeti jövedelem az utóbbi tíz évben meghétszereződött, érezhetően nőtt az irániak életszínvonala. A nagyravágyó gazdasági tervek azonban, amelyek az ezredfordulóra Iránt a világ ötödik ipari hatalmává kívánták tenni korántsem olyan ütemben valósulnak meg, mint azt a sah megálmodta. Az 1973-as olajárrobbanás után megrendelt gyárak jó része nem épült meg, s az utóbbi időben a dollár értékének csökkenése is negatívan befolyásolja a gazdasági helyzetet. A gazdaság pangása, a fokozódó korrupció, a szegények és gazdagok közötti különbség további növekedése mind-mind hozzájárul az elégedetlenség növekedéséhez. Az irániak között is mind többen vannak tudatában annak, hogy a sah féktelen fegyverkezési politikája a gazdasági helyzet romlásának egyik fő oka. Az elmúlt években Irán hatalmas, szupermodern hadsereget hozott létre, az Egyesült Államok hadiiparának legnagyobb vásárlója lett. Irán lényegében minden korszerű fegyverrendszert megkap Washingiántól, sugárhajtású harci gépeket, a legmodernebb harckocsikat, hadihajókat. A fegyverkezés fő oka a teheráni vezetés nagyhatalmi igényű politizálása: a sah országát a térség hegemón államává akarja tenni. Az iráni katonai kiadások 1978-ban csaknem 8 milliárd dollárt tesznek ki, s a sah nem zárkózik el a haderő alkalmazásának lehetőségétől a Közép-Keleten és az Indiai-óceán térségében. Az iráni zavargások hátterében több erő áll. A konzervatív vallási vezetők már nem, a polgári ellenzék és a munkásmozgalom még nem képes elviselni a rendszert. A válság megoldásának lehetőségei ma még nem tiszták a Közép- Kelet e fontos országában. Miklós Gábor 20