Magyar Ifjúság, 1978. szeptember-december (22. évfolyam, 35-52. szám)

1978-09-01 / 35. szám

HORIZONT ■■■■■■■■■ Forró nyár Iránban Iránban a forró tavaszt még forróbb nyár követte. A közép-keleti országból már a tavasszal is utcai tüntetésekről, erőszakos cselekményekről tudósítot­tak a hírügynökségek. Az összetűzések központja a Teherántól kb. 100 kilomé­terre levő Kum városa volt. A zavargások hevessé­gét jellemzi, hogy a kor­mány a hadsereg páncélo­sait vetette be rendcsinálás céljából, s az uralkodó pár kénytelen volt elhalaszta­ni néhány nappal előzete­sen tervbe vett külföldi utazását. A tüntetések a katonaság bevetése ellenére sem szűn­tek meg. Sőt, mind heve­sebbekké váltak, s átter­jedtek Irán minden nagy­városára, Teheránra is. Az utcára vonulók boltokat gyújtottak fel, barikádokat építettek, s egy ismeretlen merénylő augusztusban po­kolgépet robbantott Tehe­rán egyik legelőkelőbb, perzsa ételkülönlegességei­ről elnevezett éttermében. Az uralkodó válasza: rend­kívüli állapot, katonai köz­­igazgatás bevezetése a nagyvárosokban. Ugyanak­kor azonban Reza Pahlavi sah ígéretet tett arra, hogy a jövő évben szabad vá­lasztásokat tartanak az or­szágban, amelyen indulhat­nak a hivatalos (eddig egyetlen) párton kívüli po­litikai erők is. (Természete­sen a kommunistákat és a baloldaliakat kivéve.) Sőt, a kedélyek megnyugtatása céljából a sah részleges amnesztiát is hirdetett. A tüntetések és helyi lá­zadások hátterében egy fur­csa ideiglenes szövetség áll: a sah politikájával éle­sen szemben áll a konzerva­tív vallási vezetők tömbje és a haladó polgári és marxista ellenzék. Az iráni uralkodó a za­vargások okát igen egysze­rűnek látja. A Newsweek című amerikai hetilapnak adott nyilatkozatában kije­lentette : „a nemzetközi kommunizmus igyekszik felforgatni államrendün­ket”. A sah ugyanebben az interjújában hozzátette: „A világi ellenzék régi ké­mekből áll, akik átadnák országunkat a kommunis­táknak .. A helyzet azonban sokkal bonyolultabb ennél, az enyhén szólva „leegyszerű­síthető” megállapításnál. A megmozdulások mozgatói között ugyanis legnagyobb befolyással éppen, hogy nem a baloldal, hanem a konzervatív vallási körök rendelkeznek. Ezekre a muzulmán egyházi veze­tőkre az utóbbi időben mind nagyobb figyelmet fordít a világsajtó is. Iránban a lakosság ki­lencven százaléka az iszlám síita ágának híve. Az imámok, ulemák és a leg­főbb síita vezetők az aja­­tollahok közvetlen hatást gyakorolnak a lakosság je­lentős részére. Közülük ke­rülnek ki a tanítók­ is, a községek szellemi vezetői. A síita vezetők konflik­tusa, „szent háborúja” a sa­hhal tizenöt évvel ez­előtt kezdődött, akkor amikor az uralkodó meg­hirdette „fehér forradal­mát”, lényegében a feudá­lis állapotok felülről való felszámolását, a kapitalis­ta viszonyok megszilárdí­tását Iránban. A reformok érintették az egyházi föld­birtokokat is, ez állt az 1963-as kámi tüntetések hátterében. A kormány és a síita ve­zetők viszálya azóta is tart. Igaz, vezetőjük Khomeini ajatollah iraki emigráció­ban él. Befolyása híveire azonban nem csökkent. Sőt — az idők szava — prédi­kációit magnókazettákon sokszorosítva körözik az iráni nagyvárosokban. A síita vezetők fő célja ma a vallás befolyásának visszaállítása a rohamosan kapitalizálódó Iránban, így például követelik annak a korábbi gyakorlatnak a visszaállítását, amikor a parlament által hozott tör­vényeket a mohamedán jog, a sariat szempontjából felülvizsgálhatta az egyhá­zi férfiak vétójoggal ren­delkező bizottsága. De el­lenzik a nők közéleti sze­replését, a koedukált felső­fokú oktatást is, s élénken tiltakoznak azon törvény ellen, amely kivonta az Iránban élő USA-állampol­­gárokat a helyi igazságszol­gáltatás alól, s lényegében diplomáciai immunitást adott a több tízezer ameri­kai polgári és katonai szak­embernek. A síita vezetőkön és fa­natikus követőikön kívül van a sahnak egy értelmisé­gi ellenzéke is. Tagadhatat­lan, hogy az utóbbi másfél évtizedben iráni fiatalok tízezrei mentek egyetemek­re, főiskolákra, az ország­ban és külföldön. Ez a fia­tal értelmiség egyre kevés­bé hajlik arra, hogy elfo­gadja az abszolutista rezsi­met, demokráciát, politikai jogokat követelnek. Az uralkodó látogatásait a nyugati országokban rend­szerint az ott tanuló fia­tal irániak tiltakozó tünte­tései kísérik.­­A tüntetők azonban rendszerint álar­cot viselnek. Tudják: az Iránban mindenható titkos­­rendőrség, a Savak emberei lefényképezik a tiltakozó­kat, s az is közismert, hogy a baloldali iráni emigrán­sok között nem ritkák a halálos kimenetelű „balese­tek”.) A haladó társadalmi esz­mék hívei tevékenykednek az országon belül is. Igaz, a marxizmust „betiltot­ták”, s a sah meghirdette saját, „a kommunizmus és kapitalizmus hibáit kikü­szöbölő társadalmi modell­jét”, a tudományos szocia­lizmusnak mind több híve van Iránban. Az iráni kommunisták pártja a Tu­­deh (Néppárt) szigorú ille­galitásban tevékenykedik. Lényegében megtűri a rendszer a sah nacionalista ellenzékét. Ezek olyan bur­­zsoá csoportok, melyek elé­gedetlenek az egyszemélyi hatalom jelenlegi rendsze­rével, s rá akarják bírni a sahot, hogy elégedjék meg az alkotmányos ural­kodó szerepével. Az ellenzéki csoportok együttes tevékenysége azonban aligha tudta vol­na kivinni az iráni tömege­ket az utcára, ha az utóbbi időben nem rosszabbodik az ország gazdasági helyze­te. Igaz, a gazdasági fejlő­dés vitathatatlan. Az iráni nemzeti jövedelem az utób­bi tíz évben meghétszere­­ződött, érezhetően nőtt az irániak életszínvonala. A nagyravágyó gazdasági ter­vek azonban, amelyek az ezredfordulóra Iránt a vi­lág ötödik ipari hatalmává kívánták tenni korántsem olyan ütemben valósulnak meg, mint azt a sah meg­álmodta. Az 1973-as olaj­­árrobbanás után megren­delt gyárak jó része nem épült meg, s az utóbbi idő­ben a dollár értékének csökkenése is negatívan be­folyásolja a gazdasági hely­zetet. A gazdaság pangása, a fokozódó korrupció, a sze­gények és gazdagok közötti különbség további növeke­dése mind-mind hozzájá­rul az elégedetlenség növe­kedéséhez. Az irániak kö­zött is mind többen vannak tudatában annak, hogy a sah féktelen fegyverkezé­si politikája a gazdasági helyzet romlásának egyik fő oka. Az elmúlt években Irán hatalmas, szupermodern hadsereget hozott létre, az Egyesült Államok hadiipa­rának legnagyobb vásárló­ja lett. Irán lényegében minden korszerű fegyver­­rendszert megkap Washing­­­iántól, sugárhajtású harci gépeket, a legmodernebb harckocsikat, hadihajókat. A fegyverkezés fő oka a te­­heráni vezetés nagyhatalmi igényű politizálása: a sah országát a térség hegemón államává akarja tenni. Az iráni katonai kiadások 1978-ban csaknem 8 mil­liárd dollárt tesznek ki, s a sah nem zárkózik el a haderő alkalmazásának le­hetőségétől a Közép-Kele­ten és az Indiai-óceán tér­ségében. Az iráni zavargások hát­terében több erő áll. A konzervatív vallási vezetők már nem, a polgári ellen­zék és a munkásmozgalom még nem képes elviselni a rendszert. A válság megol­dásának lehetőségei ma még nem tiszták a Közép- Kelet e fontos országában. Miklós Gábor 20

Next