Magyar Ifjúság, 1979. január-április (23. évfolyam, 1-17. szám)
1979-03-23 / 12. szám
los ötletből”? Egy megnyert „csata” — Tavasszal, a nyár közepén egy kicsit fellélegezhettünk ... .Behon Istvánnal és Földvári Andrással az egyik műhely felé tartottunk. Feszültségük lassan oldódni kezdett. — A radar más feladatot kapott, és ez sem volt kisebb jelentőségű, mint az anyagtakarékosság — magyarázta az FMKT titkára. — A Cyclo vetőgépek gyártása csak úgy lehetett igazán gazdaságos az ország és az üzem számára is, ha a berendezés alkatrészeinek importhányadát a lehető legkisebb szintre szorítjuk. Segítségül hívtuk a számítógépet is, hogy a sok-sok alkatrészről a legpontosabb képet kapjuk, és részrehajlás nélkül megtudjuk, ténylegesen mi mennyibe kerül. A mi érdemünk is, hogy már az első évben 16 százalékkal csökkentettük a külföldről vásárolt alkatrészek arányát. Úgy gondoltuk, az is a radar feladata, hogy megteremtse a brigádoknak a tényleges munka lehetőségét — folytatta Behon István. — Addig, amíg anyaghiány, szervezési és anyagellátási problémák akadályozták a folyamatos termelést, amíg az emberek feje fölött ott lógott a hónap eleji kényszerszabadság és a hó végi mindentbelehajrá veszélye, nem várhattunk senkitől takarékossági ötleteket. — Tavaly a szerszámüzemben Cseh István szólt az elpocsékolt vörösrézről. Mi lett a javaslatából? A két fiú arca egy árnyalattal derűsebb lett. — Ha már észrevettünk valamit, nem megyünk el a megoldás mellett. A technológia pontosan kiszámította, hány rézfúvókára van szükségünk egy-egy esztendőben, az anyag beszerzéit pedig vállalták, hogy biztosítják a megfelelő méretű huzalt a megmunkálóknak. Ezt a csatát megnyertük ... — A többi csata pedig elmaradt... — Várd ki a végét! — mondta Földvári András. Hulladéknak öntött vaskupac? Valóságos rácshegyek között jutottunk el a gyár egyik legkorszerűbb üzemrészébe. A tágas, világos csarnokban félautomata gépek ontják a „baromfigyárak” csirkeketreceit. A falak körül gondosan egymásra épített huzalpiramisok: ebből „etetik” a nagy étvágyú, automatikus hegesztőberendezéseket. — Az üzem lelkét ez a gépcsalád alkotja — Földvári András az úgynevezett szálegyengető célgépekhez vezetett. — Tavaly ősszel felfigyeltünk arra, hogy milyen sok szerszámra van szükség a gépsorok zavartalan munkájához. Az egyengetést tulajdonképpen tíz, különféle szögben befogott öntöttvas szerszám végzi. A súrlódástól és a kemény huzaltól gyorsan kikopnak, használhatatlanná válnak. Az egyik fiatal mérnökünk kiszámította, hogy évente mintegy nyolctíz tonna szerszámot pusztítanak el a huzalok. Az egyébként is túlterhelt öntödének ezzel sok-sok felesleges munkát adnak, az újrafelhasználás pedig rendkívül energiaigényes. Kitaláltuk, hogy a forgácsolóműhelyben kidobott szerszámok vídialapkáiból védőbevonatot hegesztőnk az öntöttvasra, s ezzel a kopás gyakorlatilag megszüntethető. Büszkén nézett rám, s hogy szavainak nagyobb nyomatékot adjon, gyorsan előkerítette Bertalan Józsefet, az egyengetőgépek művezetőjét is. — Meséld el Jóska, hogy vált be a vídiós újítás! — biztatta a fiatalembert, de annak nem nagyon volt kedve dicsérni a kezdeményezést. Kerülgette, forgatta a szót, végül csak kimondta : — Nem lett abból bizony semmi se .. . Az FMKT titkárát, mint hideg zuhany érte ez a rövid mondat. — Miért nem? — kérdeztük szinte egyszerre. — Mert kicsik voltak a sapkák. — össze kellett volna forrasztani őket... — összeforrasztottuk. Azután amikor ráengedtük a huzalt, leolvadtak, letörtek a lapocskák. — Bizonyára rossz technológiát használtatok... — Úgy csináltuk, ahogyan kellett. Nem vált be, hát nem ferőltettük. Behon István szakította félbe a vitát: — Ha a vídia kicsinek bizonyult, miért nem vágtátok ki más keményfémből? A szabványkönyvből ki lehet keresni, miből, hogyan lehet helyettesíteni. — Jó az öntöttvas is ... — kötöttemagát a művezető. A sarokban ládaszám állt a már kiszolgált, kiöntött öntöttvas. Érdemes volna számolni! Nagy Mihályt tavaly nevezték ki a gyár igazgatójának. A régi MEZŐGÉP- esek közé tartozik, ha valaki, akkor ő igazán ismeri a mosonmagyaróváriak gondjait. — A múlt esztendő szinte az újjászületés éve volt — mondta. — A Cyclo vetőgépek gyártása nehéz műszaki feladatot jelentett. Igényesebb, pontosabb, gondosabb munkát kívánt mindenkitől. Hogy nem figyeltünk eléggé a „milliárdos ötlet” sorsára? Meglehet. De nálunk ez csak ezreket jelentett volna, mások pedig nem reagáltak a kezdeményezésre. Milliárdokról szó sem lehetett. Az anyag- és energiatakarékosságot azonban nem vettük, nem vehettük le a napirendről. Aki egyszer megízlelte a benne rejlő lehetőségeket, nem szívesen mond le róla. Mi is így vagyunk ezzel. Úgy érzem, az idén egyenesbe kerülünk, és akkor megint helye lehet minden életrevaló kezdeményezésnek. Mit ígértek egy esztendővel ezelőtt a mosonmagyaróváriak? Évente egyegy gyár árát a népgazdaságnak. Az ötlet igazán nagyszerűnek ígérkezett. Csak... Megfeledkeztek róla ők maguk is. Ugyanúgy, ahogyan az ország többi üzemében, gyárában, szövetkezeti műhelyében dolgozó KISZ- esek sem vették komolyan. Hogyan vehették volna, ha még az olyan nagy üzemek sem éreztek rá a lehetőségre, mint amilyen a Rába? Pedig érdemes újra számolgatni! Másutt is vannak túlméretezett, forgattyús tengelyek, gépöntvények, pontatlanul kiszabott lemezek, elforgácsolt, drága színesfém rudak, fölöslegesen legyártott csavarok, alátétek ... Talán mégsem kell halálra ítélni a „milliárdos ötletet” ... Somfai Péter Földvári András Fotó: Horváth Péter