Magyar Ifjúság, 1979. május-augusztus (23. évfolyam, 18-35. szám)

1979-05-04 / 18. szám

Kápolnai rajkók Egy éve alakult meg a helyi általános iskola úttörő­­csapatának kezdeményezésére a kápolnai Rajkó-ze­nekar. Azóta már sok helyütt szerepeltek gyerekek és felnőttek előtt — nagy sikerrel. Képünkön: próba Báder Péter prímás irányításával. Nem lesz ez túl korai? Néha azért lehet kivételt tenni! Az OKISZ Labor divatbemutatóin gyermekmanekenek is gyakran sze­repelnek. REJTVÉNY­KEDVELŐK! Megjelent a Rendkívüli Füles Tavasz. Legfőbb érdekessége: MINDEN KERESZT­­REJTVÉNY SKANDI­NÁV MÓDRA KÉ­SZÜLT. Pályázatának címe: MÉZESMADZAG, az el­ső díj egy méhcsalád és egy Mini-Vidi! Virág helyett... Amikor nagy ritkán egy-egy hét végén hazamegyek, csendes örömmel a bá­tyámhoz fordul: „ugye megmondtam, hogy ma megjön, megéreztem”. Aztán fut elém, én meg zavarodottan állok és cseppet sem örülök, hogy anyám ilyen jóstehetséggel bír. Inkább szégyenke­zem az elmúlt vasárnapok és ünnepek be nem teljesült jóslatain. Hisz jól tu­dom, mindig vár, kilencvenkilencszer hiába, s hogy tud örülni, ha századszor­­ra megérzése helyesnek bizonyul. Gyakrabban kéne látogatnom, hisz nincs ember, akinek nagyobb örömet tudnék szerezni pusztán a jelenlétem­mel ... Mert csak jelen vagyok. Szót­lanul szemlélődöm, legfeljebb félsza­vakat váltunk, együttlétünk semmivel sem intenzívebb, mintha naponta ta­lálkoznánk. Miért nem vagyok legalább jobb szí­nész? Nem az ámításra, csak arra, hogy ki tudjam fejezni, mit érzek, hogy fel­­foghatóvá tegyem, láthatóvá és hall­hatóvá konkretizáljam a szeretetem, ra­gaszkodásom. Vagy megérzi enélkül is? Mint a gyerek, akire hiába kiabálsz ha­ragos arccal, nem ijed meg, mert a hang színéből is tévedhetetlenül kiszű­ri, hogy nincs komoly baj, s a mogor­va arc mögé látva érzékeli a szeretet sugárzását Csakhogy ez a szeretetérzé­­kelő képesség a gyereknek létérdeke. Tudnia kell, hogy szeretik, számára ez a biztonság forrása. Később ezt a tu­dást fokozatosan elvesztjük, de nem tér-e vissza az öregkorban, amikor az emberi kapcsolatok köre oly szomo­­rúan­'leszűkül, amikor a szeretet újra létérdekké válik? De elég-e neki a megérzés? És hogyan érzi meg, ha csak gondolok rá, miként érzékeli a meg nem írt, el nem küldött levelet? És hol van az olyannyira vágyott bizo­nyosság?♦ Mit jelent valójában az anyák napja? Valamiféle fiókünnepe ez a nők nap­jának, amikor a női szerepek legfon­tosabbika, az anyaság ünnepeltetik? És voltaképpen ki az ünnepelt? Általá­ban az anyák, miként a szobrok mu­tatják évezredek óta, anya gyermeké­vel? Vagy mindenki a saját édesany­jában keresse az ünnep igazi tárgyát? Nekem anyák napján mindig csak az a bizonyos általános anya jelenik meg, úgy érzem ebből, hogy még nem vált igazán belső sajátommá ez az ünnep, még csak közéleti ünnep számomra, nem ötvöződik bennem az általános emberi és egyszersmind a mélyen sze­mélyes tartalom. És hogyan kell ünnepelnünk? Igyekez­zünk meghálálni, amit anyáink értünk tettek? Esetleg fizessük vissza mind­azt a törődést, munkát, gondoskodást, ápolást, nevelést, tanítást, több milliárd csókot, amit tőlük kaptunk? Vagy mondjunk köszönetet? Becsüljük meg őket? Az egyik tiszta képtelenség, a másik puszta szó. Akkor hát adjuk tovább gyermekeinknek, miképp ez amúgy is történik évezredek óta? Mivel ezekkel a kérdésekkel nem tu­dunk igazából megbirkózni — mint mindig hasonló esetben —, jönnek a jelképek, szimbólumok, egy csokor vi­rág, dísztávirat, egy ölelés, vezércikk- és plakátgesztusok. Vagyis az ünnep külsőségei: a figyelemfelhívás, a propa­ganda és a dekoráció. Minden előkészü­let megvan tehát a cselekvéshez. A tettek azonban tanácstalanul gubbasz­tanak a jó szándék tornácán. De hiszen az ünnepnap nem a tettek ideje, ez valóban csak jelkép —­int belül a jó­zan elme — ez segíthet mozgósítani a másik 364 napra. Jó jó, de mire moz­gósít, mit tegyünk és mit tehetünk? Az ünnep akkor igazi, ha puszta jel­képből tettre serkentő erővé válik. Ehhez viszont birtokba kell vennünk formája mellett gondolati, érzelmi tar­talmát is. Az anyakép minden korban állandó és változó elemekből tevődik össze. A mai ünnepünk sem lehet kor­szerű és teljes, ha csak az anyaság örök emberi tartalmára épül. Tudjuk-e voltaképpen, hogy milyen anyákat ünnepelünk ma, 1979-ben? Azokat, akik reggelente az ablakból integetve bocsátottak utunkra, s haza­érkezvén — iskolából, munkából — tiszta lakással, ebéddel, vacsorával vártak bennünket? Vagy sokkal inkább azokat, akik haj­nalban kelnek, hogy munkába indulá­suk előtt még reggelit készíthessenek nekünk — amit mi nem átallunk szemrebbenés nélkül elfogadni —, akik hazafelé nehéz szatyrokat cipelnek, s este későn feküsznek, hogy bepótolják a nyolc óra munka okozta „kiesést”, hogy otthon is elvégezzék mindazt, ami a hagyományos anyaszereppel ré­gen együtt járt. Átmeneti korban élünk. Sok egyéb mellett kialakulatlan még a családi és a társadalmi szerepkörök összhangja is. Ennek a kialakulatlan­ságnak a terheit elsősorban a nők , az anyák hordozzák. Ebben nem hoz megoldást sem a virágcsokor, sem a szóvirágos vezércikk. Egyéni és tár­sadalmi erőfeszítések egész sorára van szükség. Ezeket az ünnepeket alighanem az emberi és társadalmi lelkiismeret hív­ta életre. A hála gesztusa ez a meghá­­lálhatatlanra. Hiszen a társadalmilag legfontosabb tetteikért nem előny, ha­nem inkább hátrány az osztályrészük, ők szülik az új nemzedékeket, bele­növesztik az embergyereket a tár­sadalom közösségébe, megtanítják ne­ki a beszédet, a viselkedést, az életet, megtanítják — emberül. Semmi sem elég sok, amit kaphatnak tőlünk. ♦ ímom kéne anyámnak egy jó hosszú levelet. Vagy legalább egy szép képes­lapot. Eh, a távirat egyszerűbb és il­lőbb is az alkalomhoz. Hét végén pe­dig meglátogatom. Leülünk a veran­dán és sokat beszélgetünk ... vagy vi­szek neki­­egy csokor virágot, majd az beszél helyettem. Szále László #n

Next