Magyar Ifjúság, 1979. május-augusztus (23. évfolyam, 18-35. szám)
1979-05-04 / 18. szám
Kápolnai rajkók Egy éve alakult meg a helyi általános iskola úttörőcsapatának kezdeményezésére a kápolnai Rajkó-zenekar. Azóta már sok helyütt szerepeltek gyerekek és felnőttek előtt — nagy sikerrel. Képünkön: próba Báder Péter prímás irányításával. Nem lesz ez túl korai? Néha azért lehet kivételt tenni! Az OKISZ Labor divatbemutatóin gyermekmanekenek is gyakran szerepelnek. REJTVÉNYKEDVELŐK! Megjelent a Rendkívüli Füles Tavasz. Legfőbb érdekessége: MINDEN KERESZTREJTVÉNY SKANDINÁV MÓDRA KÉSZÜLT. Pályázatának címe: MÉZESMADZAG, az első díj egy méhcsalád és egy Mini-Vidi! Virág helyett... Amikor nagy ritkán egy-egy hét végén hazamegyek, csendes örömmel a bátyámhoz fordul: „ugye megmondtam, hogy ma megjön, megéreztem”. Aztán fut elém, én meg zavarodottan állok és cseppet sem örülök, hogy anyám ilyen jóstehetséggel bír. Inkább szégyenkezem az elmúlt vasárnapok és ünnepek be nem teljesült jóslatain. Hisz jól tudom, mindig vár, kilencvenkilencszer hiába, s hogy tud örülni, ha századszorra megérzése helyesnek bizonyul. Gyakrabban kéne látogatnom, hisz nincs ember, akinek nagyobb örömet tudnék szerezni pusztán a jelenlétemmel ... Mert csak jelen vagyok. Szótlanul szemlélődöm, legfeljebb félszavakat váltunk, együttlétünk semmivel sem intenzívebb, mintha naponta találkoznánk. Miért nem vagyok legalább jobb színész? Nem az ámításra, csak arra, hogy ki tudjam fejezni, mit érzek, hogy felfoghatóvá tegyem, láthatóvá és hallhatóvá konkretizáljam a szeretetem, ragaszkodásom. Vagy megérzi enélkül is? Mint a gyerek, akire hiába kiabálsz haragos arccal, nem ijed meg, mert a hang színéből is tévedhetetlenül kiszűri, hogy nincs komoly baj, s a mogorva arc mögé látva érzékeli a szeretet sugárzását Csakhogy ez a szeretetérzékelő képesség a gyereknek létérdeke. Tudnia kell, hogy szeretik, számára ez a biztonság forrása. Később ezt a tudást fokozatosan elvesztjük, de nem tér-e vissza az öregkorban, amikor az emberi kapcsolatok köre oly szomorúan'leszűkül, amikor a szeretet újra létérdekké válik? De elég-e neki a megérzés? És hogyan érzi meg, ha csak gondolok rá, miként érzékeli a meg nem írt, el nem küldött levelet? És hol van az olyannyira vágyott bizonyosság?♦ Mit jelent valójában az anyák napja? Valamiféle fiókünnepe ez a nők napjának, amikor a női szerepek legfontosabbika, az anyaság ünnepeltetik? És voltaképpen ki az ünnepelt? Általában az anyák, miként a szobrok mutatják évezredek óta, anya gyermekével? Vagy mindenki a saját édesanyjában keresse az ünnep igazi tárgyát? Nekem anyák napján mindig csak az a bizonyos általános anya jelenik meg, úgy érzem ebből, hogy még nem vált igazán belső sajátommá ez az ünnep, még csak közéleti ünnep számomra, nem ötvöződik bennem az általános emberi és egyszersmind a mélyen személyes tartalom. És hogyan kell ünnepelnünk? Igyekezzünk meghálálni, amit anyáink értünk tettek? Esetleg fizessük vissza mindazt a törődést, munkát, gondoskodást, ápolást, nevelést, tanítást, több milliárd csókot, amit tőlük kaptunk? Vagy mondjunk köszönetet? Becsüljük meg őket? Az egyik tiszta képtelenség, a másik puszta szó. Akkor hát adjuk tovább gyermekeinknek, miképp ez amúgy is történik évezredek óta? Mivel ezekkel a kérdésekkel nem tudunk igazából megbirkózni — mint mindig hasonló esetben —, jönnek a jelképek, szimbólumok, egy csokor virág, dísztávirat, egy ölelés, vezércikk- és plakátgesztusok. Vagyis az ünnep külsőségei: a figyelemfelhívás, a propaganda és a dekoráció. Minden előkészület megvan tehát a cselekvéshez. A tettek azonban tanácstalanul gubbasztanak a jó szándék tornácán. De hiszen az ünnepnap nem a tettek ideje, ez valóban csak jelkép —int belül a józan elme — ez segíthet mozgósítani a másik 364 napra. Jó jó, de mire mozgósít, mit tegyünk és mit tehetünk? Az ünnep akkor igazi, ha puszta jelképből tettre serkentő erővé válik. Ehhez viszont birtokba kell vennünk formája mellett gondolati, érzelmi tartalmát is. Az anyakép minden korban állandó és változó elemekből tevődik össze. A mai ünnepünk sem lehet korszerű és teljes, ha csak az anyaság örök emberi tartalmára épül. Tudjuk-e voltaképpen, hogy milyen anyákat ünnepelünk ma, 1979-ben? Azokat, akik reggelente az ablakból integetve bocsátottak utunkra, s hazaérkezvén — iskolából, munkából — tiszta lakással, ebéddel, vacsorával vártak bennünket? Vagy sokkal inkább azokat, akik hajnalban kelnek, hogy munkába indulásuk előtt még reggelit készíthessenek nekünk — amit mi nem átallunk szemrebbenés nélkül elfogadni —, akik hazafelé nehéz szatyrokat cipelnek, s este későn feküsznek, hogy bepótolják a nyolc óra munka okozta „kiesést”, hogy otthon is elvégezzék mindazt, ami a hagyományos anyaszereppel régen együtt járt. Átmeneti korban élünk. Sok egyéb mellett kialakulatlan még a családi és a társadalmi szerepkörök összhangja is. Ennek a kialakulatlanságnak a terheit elsősorban a nők , az anyák hordozzák. Ebben nem hoz megoldást sem a virágcsokor, sem a szóvirágos vezércikk. Egyéni és társadalmi erőfeszítések egész sorára van szükség. Ezeket az ünnepeket alighanem az emberi és társadalmi lelkiismeret hívta életre. A hála gesztusa ez a meghálálhatatlanra. Hiszen a társadalmilag legfontosabb tetteikért nem előny, hanem inkább hátrány az osztályrészük, ők szülik az új nemzedékeket, belenövesztik az embergyereket a társadalom közösségébe, megtanítják neki a beszédet, a viselkedést, az életet, megtanítják — emberül. Semmi sem elég sok, amit kaphatnak tőlünk. ♦ ímom kéne anyámnak egy jó hosszú levelet. Vagy legalább egy szép képeslapot. Eh, a távirat egyszerűbb és illőbb is az alkalomhoz. Hét végén pedig meglátogatom. Leülünk a verandán és sokat beszélgetünk ... vagy viszek nekiegy csokor virágot, majd az beszél helyettem. Szále László #n