Magyar Ifjúság, 1980. január-április (24. évfolyam, 1-17. szám)

1980-02-15 / 7. szám

Rotorral, doktorral Az Országos Mentőszolgálat két darab MI—2-es típusú mentőhelikoptert vásárolt Lengyelországtól a sürgős betegszállítások, lebonyolítására. A májustól üzemelő „légi mentőkön” egyelőre leendő pilóták gyakorolnak. Vasárnapi szülők Rózsa János filmje javítóintézetbe zárt 15—16 éves lányok életét mutatja be. Minden szépelgés nél­kül igyekszik őszintén feltárni ezeket a zsákutcá­ba jutott sorsokat. Mit ad a film? Felráz. Hiába a kényelem, a tiszta ruha, a rekamié, a televízió. A szülőket semmi más nem helyettesítheti. Mert a legrosszabb csa­lád is többet ad — legalább érzelmi kötődésben. Ezeknek a lányoknak nincs, akikhez tiszta szívvel tartozhatnának. Juli (Nyakó Julianna) és a többiek hiába tudják, hogy számukra az intézet biztonsá­gosabb. Mégsem bírják elviselni a bezártságot. Amikor csak tehetik, szöknek. Rácsokat fűrészelnek el, hajmeresztő helyzetekbe kerülnek, csakhogy a megfoghatatlant elérjék, a hiányzó szeretetet, a sehová sem vezető szabadságukat. A néző a cím ismeretében mást vár. Hiszen ritkán következő ünnepnapokon és a vasárnapokon az igazi szülők a megszokott látogatók. Ezzel szemben itt egy fonó-szövő üzem brigádja vállalja a pót­szülői szerepet. Munkaerőhiánnyal küszködnek, és abban reménykednek, ha majd a lányok nagykorúvá válnak, a brigád soraiba lépnek. Az alkalmi vál­lalkozás ritkán változtatja meg a javító munkára ítélt lányokat. Megoldást, kiutat nem kapunk a filmtől. Csupán figyelmeztet. Az odakerülés oka szinte mindig a széthullott családban található. Persze ez sem ilyen egyszerű képlet. Kár, hogy nem kapott hangot a fiatal egyéni felelőssége a maga életéért. A szereplők majd mindegyike amatőr. Középisko­lás lányok. Felkutatásuk az alkotókat dicséri. Olyan gyerekek, akik magukból fakadóan játszanak, kép­telenek természetellenes helyzeteket, szituációkat megformálni. L. Gy. Tükörben Az igazi karikatúra nem csak túlkapá­sadink kifigurá­zása. Annál jóval több: olyan szembesítés­, ahol­ ki­ki önmagára ismerhet. Nem a­bbóli,­ hogy a tükörben szél­es a nyakunk vagy megrövidül a fülünk. A helyzetiek teszik felismer­hetővé cselekedeteinket. Azok a „letudott” mozza­natok, amelyek a karika­turista fehér lalpján önálló alkotássá alakulnak. Hé­ber László ilyen rajzoló­művész. Könyvillus­ztrációii, helyzetjelentései, papírbe­­rakásai néha vidám, más­kor kegyetlen éllel szegőd­nek minden­napi társunkká. A miskolci József Attila könyvtár kiállítótermében bemutatott művek arra késztetnek, hogy ugyanúgy vegyük Réber lapjait, ahogy mások nyugodt szív­vel bemondják az ultit a hetes nélkül. A különbség mindössze annyi, hogy a­zt az ultit el lehet „fogni”, míg Réber gondolkodásra késztető filozofikus Lapjait megőrzi a kiál­lításlátogatók emlékezete. (M) Rossz rail Veszélyeztetett gyerek — sokszor használt fogalom. Csak épp az tisztázatlan, pontosan kik tartoznak ebbe a csoportba. No igen, az alkoholista szülők, vérfertőző apák, bájaikat kínáló anyák szülöttei biztosan nem olyan környezetben élnek, amely hasznukra válik. Az sem a legjobb útja a nevelés­nek, ha valamelyik szülő a börtönből írja tanácsait: „Látod én is megjártam, te jobban vigyázz!” Igen, ezek szélsőséges esetek, de nem kitalációk. Az sem a fantázia szüleménye, hogy sokszor a gyerek leg­gyakoribb kapcsolata a szülőkkel az asztalra kiké­szített étel és a nyakba akasztott kulcs. A gyám­hatóságoknál nyilvántartott veszélyeztetett gyere­kek fele környezeti ártalmak miatt, valamivel több min­t húsz százaléka anyagi okokból, a többiek kirí­vóan, rossz magatartásuk miatt kerültek ebbe a csoportba. Elenyésző azoknak a száma, akiket egész­ségügyi okokból­­tartanak számon. 1970-ben 67 981, nyolc évvel­­később 99 802 volt az oktatási intézmé­nyekben és a gyámhatóságoknál ismert­ veszélyezte­tettek száma Többféle segítséget kapniaik. Egyrészt rendszeres vagy rendkívüli segélyeket, másrészt pártfogók ügyelnek rájuk. Ha a szülők alkalmatlanok a ne­velésre, a gyereket állami gondozásba veszik. Na­gyon kevesen kerülnek anyagi okok miatt intézet­be. Legtöbben a már elviselhetetlen otthoni légkör­től szabadulnak, amikor a nevelőotthonba költöz­nek. Annyi rossz élményt hagynak a hátuk mö­gött, hogy még egy felnőttnek is sok lenne, nem egy kialakuló, formálódó egyéniségnek. Ráadásul az intézet nem pótolhatja a családot. Az állam „csak” nyugodt életet, tanulási lehetőséget és teljes ellátást adhat, a nevelés alapját, a szeretetet és a ragaszkodást, a valakinek én is fontos vagyok ér­zést nem alakíthatja ki a gyerekekben. Kevés az olyan pedagógus, akihez szorosan kötődhetnek a növendékek, s aki képes felvállalni az anya szerep­körének akár csak töredékét is.­Ráadásul a nevelő­­otthon zárt világ, az itt élők elsősorban egymáshoz kötődnek, nem azokhoz a társaikhoz, akik nyugodt családi körülmények között élnek. Visszahúzódásuk érthető, s talán nem is nekik kellene megtenni az első barátkozó lépést. Az, hogy a fiatalkorú lakosság csökkenő száma el­lenére több a veszélyeztetett gyermek, nemcsak a jobb felderítő munkának, nagyobb odafigyelésnek az eredménye, hanem sajnos annak is, hogy való­ban többen szorulnak segítségre. Néhányukon már annyira fogott az otthoni környezet és a baráti kör, hogy bűncselekményeket is elkövetnek. Aggasztó, hogy nő a tizennégy évesnél fiatalabb, bűncselek­ményekért felelős gyermekek csoportja és nem csökken a fiatalkorú bűnözők száma sem. Akik le­töltik a büntetésüket, többnyire visszakerülnek ab­ba a családba, környezetbe, amelyik korábban „ne­velte” őket. Ezek a gyerekek nemcsak veszélyezte­tettek, hanem veszélyeztetők is, egyéniségük hat társaikra, és tetteikkel mások személyi épségét vagy anyagi javait sértik. Nem mindegy, mikor állíthatók meg ezen az úton. Ha valakit veszélyez­tetettnek nyilvánítanak, elismerik róla, hogy ko­moly segítségre szorul és egyben elismerik társa­dalmilag hátrányos helyzetét is. Igazságtalanul rosz­­®zul, rajtod,, pedig nem ő akartai. A''gyereket senki sem kérdezi, 'kérdezheti meg aprót, milyen család­ba akar születni. A felelősség elsősorban'­­a szülőké. Később az óvoda és az iskola is fellép a nevelők sorába, befolyásolja a feltörekvő ember gondolko­dását. Hatnak rá az osztálytársaik, és a házbeli srá­cok. A televízió és az a közeg, amelyben naponta megfordulnak. Egyszóval itt élnek ők is, közöttünk, beszélnek, figyelnek ránk, és nem ártania, ha mi is többet figyelnénk rájuk. Segítésük elsősorban álla­mi feladat. Legalábbis a szabályozható, kikövetel­hető segítség az. De hogy behozzák-e a rossz rajt okozta­­hátrányokat, embereken, múlik. A fiatal em­­bereken is, akik befogadhatják az állami gondozot­takat, az otthonukban kínlódókat, a csellengőket és céltalanokat. Néha ez a segítség többet ér, mint az anyagi támogatás. V. V. 5

Next