Magyar Ifjúság, 1980. január-április (24. évfolyam, 1-17. szám)
1980-02-15 / 7. szám
Rotorral, doktorral Az Országos Mentőszolgálat két darab MI—2-es típusú mentőhelikoptert vásárolt Lengyelországtól a sürgős betegszállítások, lebonyolítására. A májustól üzemelő „légi mentőkön” egyelőre leendő pilóták gyakorolnak. Vasárnapi szülők Rózsa János filmje javítóintézetbe zárt 15—16 éves lányok életét mutatja be. Minden szépelgés nélkül igyekszik őszintén feltárni ezeket a zsákutcába jutott sorsokat. Mit ad a film? Felráz. Hiába a kényelem, a tiszta ruha, a rekamié, a televízió. A szülőket semmi más nem helyettesítheti. Mert a legrosszabb család is többet ad — legalább érzelmi kötődésben. Ezeknek a lányoknak nincs, akikhez tiszta szívvel tartozhatnának. Juli (Nyakó Julianna) és a többiek hiába tudják, hogy számukra az intézet biztonságosabb. Mégsem bírják elviselni a bezártságot. Amikor csak tehetik, szöknek. Rácsokat fűrészelnek el, hajmeresztő helyzetekbe kerülnek, csakhogy a megfoghatatlant elérjék, a hiányzó szeretetet, a sehová sem vezető szabadságukat. A néző a cím ismeretében mást vár. Hiszen ritkán következő ünnepnapokon és a vasárnapokon az igazi szülők a megszokott látogatók. Ezzel szemben itt egy fonó-szövő üzem brigádja vállalja a pótszülői szerepet. Munkaerőhiánnyal küszködnek, és abban reménykednek, ha majd a lányok nagykorúvá válnak, a brigád soraiba lépnek. Az alkalmi vállalkozás ritkán változtatja meg a javító munkára ítélt lányokat. Megoldást, kiutat nem kapunk a filmtől. Csupán figyelmeztet. Az odakerülés oka szinte mindig a széthullott családban található. Persze ez sem ilyen egyszerű képlet. Kár, hogy nem kapott hangot a fiatal egyéni felelőssége a maga életéért. A szereplők majd mindegyike amatőr. Középiskolás lányok. Felkutatásuk az alkotókat dicséri. Olyan gyerekek, akik magukból fakadóan játszanak, képtelenek természetellenes helyzeteket, szituációkat megformálni. L. Gy. Tükörben Az igazi karikatúra nem csak túlkapásadink kifigurázása. Annál jóval több: olyan szembesítés, ahol kiki önmagára ismerhet. Nem abbóli, hogy a tükörben széles a nyakunk vagy megrövidül a fülünk. A helyzetiek teszik felismerhetővé cselekedeteinket. Azok a „letudott” mozzanatok, amelyek a karikaturista fehér lalpján önálló alkotássá alakulnak. Héber László ilyen rajzolóművész. Könyvillusztrációii, helyzetjelentései, papírberakásai néha vidám, máskor kegyetlen éllel szegődnek mindennapi társunkká. A miskolci József Attila könyvtár kiállítótermében bemutatott művek arra késztetnek, hogy ugyanúgy vegyük Réber lapjait, ahogy mások nyugodt szívvel bemondják az ultit a hetes nélkül. A különbség mindössze annyi, hogy azt az ultit el lehet „fogni”, míg Réber gondolkodásra késztető filozofikus Lapjait megőrzi a kiállításlátogatók emlékezete. (M) Rossz rail Veszélyeztetett gyerek — sokszor használt fogalom. Csak épp az tisztázatlan, pontosan kik tartoznak ebbe a csoportba. No igen, az alkoholista szülők, vérfertőző apák, bájaikat kínáló anyák szülöttei biztosan nem olyan környezetben élnek, amely hasznukra válik. Az sem a legjobb útja a nevelésnek, ha valamelyik szülő a börtönből írja tanácsait: „Látod én is megjártam, te jobban vigyázz!” Igen, ezek szélsőséges esetek, de nem kitalációk. Az sem a fantázia szüleménye, hogy sokszor a gyerek leggyakoribb kapcsolata a szülőkkel az asztalra kikészített étel és a nyakba akasztott kulcs. A gyámhatóságoknál nyilvántartott veszélyeztetett gyerekek fele környezeti ártalmak miatt, valamivel több mint húsz százaléka anyagi okokból, a többiek kirívóan, rossz magatartásuk miatt kerültek ebbe a csoportba. Elenyésző azoknak a száma, akiket egészségügyi okokbóltartanak számon. 1970-ben 67 981, nyolc évvelkésőbb 99 802 volt az oktatási intézményekben és a gyámhatóságoknál ismert veszélyeztetettek száma Többféle segítséget kapniaik. Egyrészt rendszeres vagy rendkívüli segélyeket, másrészt pártfogók ügyelnek rájuk. Ha a szülők alkalmatlanok a nevelésre, a gyereket állami gondozásba veszik. Nagyon kevesen kerülnek anyagi okok miatt intézetbe. Legtöbben a már elviselhetetlen otthoni légkörtől szabadulnak, amikor a nevelőotthonba költöznek. Annyi rossz élményt hagynak a hátuk mögött, hogy még egy felnőttnek is sok lenne, nem egy kialakuló, formálódó egyéniségnek. Ráadásul az intézet nem pótolhatja a családot. Az állam „csak” nyugodt életet, tanulási lehetőséget és teljes ellátást adhat, a nevelés alapját, a szeretetet és a ragaszkodást, a valakinek én is fontos vagyok érzést nem alakíthatja ki a gyerekekben. Kevés az olyan pedagógus, akihez szorosan kötődhetnek a növendékek, s aki képes felvállalni az anya szerepkörének akár csak töredékét is.Ráadásul a nevelőotthon zárt világ, az itt élők elsősorban egymáshoz kötődnek, nem azokhoz a társaikhoz, akik nyugodt családi körülmények között élnek. Visszahúzódásuk érthető, s talán nem is nekik kellene megtenni az első barátkozó lépést. Az, hogy a fiatalkorú lakosság csökkenő száma ellenére több a veszélyeztetett gyermek, nemcsak a jobb felderítő munkának, nagyobb odafigyelésnek az eredménye, hanem sajnos annak is, hogy valóban többen szorulnak segítségre. Néhányukon már annyira fogott az otthoni környezet és a baráti kör, hogy bűncselekményeket is elkövetnek. Aggasztó, hogy nő a tizennégy évesnél fiatalabb, bűncselekményekért felelős gyermekek csoportja és nem csökken a fiatalkorú bűnözők száma sem. Akik letöltik a büntetésüket, többnyire visszakerülnek abba a családba, környezetbe, amelyik korábban „nevelte” őket. Ezek a gyerekek nemcsak veszélyeztetettek, hanem veszélyeztetők is, egyéniségük hat társaikra, és tetteikkel mások személyi épségét vagy anyagi javait sértik. Nem mindegy, mikor állíthatók meg ezen az úton. Ha valakit veszélyeztetettnek nyilvánítanak, elismerik róla, hogy komoly segítségre szorul és egyben elismerik társadalmilag hátrányos helyzetét is. Igazságtalanul rosz®zul, rajtod,, pedig nem ő akartai. A''gyereket senki sem kérdezi, 'kérdezheti meg aprót, milyen családba akar születni. A felelősség elsősorban'a szülőké. Később az óvoda és az iskola is fellép a nevelők sorába, befolyásolja a feltörekvő ember gondolkodását. Hatnak rá az osztálytársaik, és a házbeli srácok. A televízió és az a közeg, amelyben naponta megfordulnak. Egyszóval itt élnek ők is, közöttünk, beszélnek, figyelnek ránk, és nem ártania, ha mi is többet figyelnénk rájuk. Segítésük elsősorban állami feladat. Legalábbis a szabályozható, kikövetelhető segítség az. De hogy behozzák-e a rossz rajt okoztahátrányokat, embereken, múlik. A fiatal embereken is, akik befogadhatják az állami gondozottakat, az otthonukban kínlódókat, a csellengőket és céltalanokat. Néha ez a segítség többet ér, mint az anyagi támogatás. V. V. 5