Magyar Ifjúság, 1980. január-április (24. évfolyam, 1-17. szám)

1980-04-25 / 17. szám

LEVELEK A SZERKESZTŐSÉGHEZ Élő Omega — Kisstadion (Megjelent a Magyar Ifjúság 11. számában, 1986. március 14-én) Egy névtelen levélírónk arról ír — miközben alaposan lehord­ja a lapunkban megjelent le­mezkritikát és szerzőjét —, hogy a „15. születésnapját ünneplő hazai beatet” mennyire elnyom­ták. Ilyen merényletnek érzi a dupla Élő Omega nagylemezről közreadott kritikánkat is. Egyet­értünk olvasónkkal, az akkori beat jelentőségét valóban későn ismerték fel az illetékes szervek, talán azért, mert merőben új­szerű kulturális jelenségként tört be, amelynek értékeléséhez az addigi kategóriák nem tud­tak alkalmazkodni. Először úgy tűnt, hogy ennek elsődleges hát­ránya a zenészek tisztázatlan társadalmi státusa lesz, a gya­korlat azonban felfedte számuk­ra a kiskapukat. Sőt a gyakor­lathoz igazodva a rendeleteken is lehet változtatni, erre példa, hogy tavasszal megoldódott a popzenészek szakszervezeti tag­ságának ügye is. Csak az utóbbi időben derült ki, hogy valószínűleg nem ez a legkárosabb hatása a sokáig fennállt bizonytalan helyzetnek, aminek olvasónk újabb és bur­koltabb megnyilvánulását látja a kritikánkban, mi azonban úgy érezzük, hogy kritikánk fogadta­tása is éppen ennek az áldozata. Amíg valóban intézményes rosz­­szallás vette körül a popzenét, a fiatal újságírók lehetőségeik sze­rint lelkesen álltak ki mellette — létjogosultságát, szükségszerű­ségét hangsúlyozva. Erre a kor­szakra az volt jellemző, hogy a cikkek a zenészek hozzáértését, jó szándékát bizonygatták, mert szükség volt rá. Ma azonban már úgy érezzük nem szorul ilyen védelemre a popzene, hi­szen nem éri létét veszélyeztető támadás. Ez az újabb ék és a popzene szempontjából sokkal megnyugtatóbb korszak — az új­ságírók elé új feladatot állít. A tíz évvel ezelőtti „lelkendező” cikkek a fennmaradást szolgál­ták, ma már ugyanezek­­ rek­lámnak minősülnek. Mi, újság­írók és kritikusok örültünk en­nek legjobban, hiszen azt gon­doltuk, végre komolyabb,­­ ár­nyaltabb írásokban foglalkozha­tunk az általunk kedvelt mű­fajjal. Sajnos azonban a közönség és a zenészek nagy része is hoz­zászokott az ifjúsági sajtó fel­tétel nélkül támogató hangne­méhez és nem világosak előt­tük mostani szándékaink. Élvo­nalbeli zenészeink valóban sok megpróbáltatáson mentek ke­resztül és némelyek döbbenet­tel tapasztalják, hogy azokon a hasábokon, ahol korábban lét­­jogosultságukért törtek lándzsát, újabb ténykedésüket kritika éri. Pedig érzik i­s legtöbbször jo­gosan hogy mai produkció­juk magasabb színvonalú, mint az akkori „békeidőkben”. De tudniuk kell: az árnyaltabb megfogalmazás, kritika mögött nincs semmiféle hátsó szándék, ma már ez a hangnem a ter­mészetes. Kezdetben is ez lett volna, de akkor más volt a fel­adat. Napjainkban zajlik az át­állás nehéz folyamata. A zené­szek többsége — úgy-ahogy — kezdi megérteni érveinket, kez­dik belátni azt, amit ezeken a hasábokon egyszer már leír­tunk, hogy a muzsikus és kri­tikus dolga alapvetően más, a köztük folyó párbeszéd alapja a produkció. A rajongók természetesen ne­hezebben hangolódnak az új hullámhosszra, amire jó példa az Omega kisstadioni koncert­albumáról megjelentetett kriti­kára érkező levelek hangneme. Legnehezebben „Anonimus” (!) nevű olvasónk „és még négy omegás” alkalmazkodik az új helyzethez, akik, mint írják kedvenc együttesük koncertjére négykézláb is elmennének. Nos, a kritikusok általában két lábon tartanak az ilyen ese­ményekre és igyekeznek a fe­jüket magasabban tartani a hát­sójuknál. Talán ezért nem szok­tak „rohanva külön mind az 5 tagtól bocsánatot kérni”. Ano­nimus ezenkívül követeli, hogy a kritikus kérjen elnézést az „ISTENI OMEGA” rajongóitól is, a következő mondatban pe­dig kikéri magának, hogy ők az együttes „bálványozói” lennének. Ezek után nyomatékosan felhív­ja Gyárfás Péter figyelmét, hogy ne vegye többé tollára az Ome­ga nevét, különben isten bizony laposra verik. Szép kilátások, még szerencse, hogy egy záró­jelben m­egmutatják a kiskaput is: „Csak akkor nem, ha jót írsz!” A levelek egy másik alapvető félreértése, hogy a kritikának a produkcióra vonatkozó megál­lapításait a zenészekkel azono­sítják. Ennek legtöbbször az a vége, amit Szegedi Zsuzsanna (Eger) fogalmazott meg: „Tu­dod te, hogy mennyit kellett szenvedniük, hogy idáig eljussa­nak?!” Kutasi Károlyné (Buda­pest) szerint a „művelt, tehet­séges emberek, akik zenei tu­dásuk legjavát adják.” Egyetértünk fenti olvasóink­kal! A kritikák nem azért szü­letnek, amit Kardos Éva „és há­lótársai” gondolnak: „ön bizo­nyára legmélyebben gyűlöli az együttest, egy pöttyöt irigyke­dik az Omega sikereire”. Nem, egy pöttyöt sem. Csak olvasónkkal ellentétben — aki ezért mélyen elítéli a kritikust — a hibákat is keressük — „ahelyett, hogy örülnénk, van végre világszínvonalon dolgozó együttesünk”. Nem hisszük ugyanis, hogy ma már az együt­tesek kritizálatlan tömjénezése szolgálja legjobban a műfaj ügyét. Mindamellett nem „ítéljük el” Omega-rajongó olvasóikat, hiszen — sajnos — a könnyűzenével foglalkozó sajtó is tükrözi még az átállás felemás állapotát. In­nen az üres érv, melyet például Nagy Rozália (Sárbogárd) han­goztat annak bizonyítására, hogy bátran állítja, az Omega a „legjobb zenét művelő együt­tesünk”. „Ezt az is bizonyítja, hogy sokat foglalkoznak velük az újságok pozitív jellegű cik­kekben.” Kutasi Károlyné ezt még azzal is alátámasztja, hogy „a világranglista 7. helyén áll­nak”. De­ melyik világ melyik rang­listáján? A magyar listákon gyakran első helyen, ám a vi­lágranglista nem létezik. Vajon minek alapján állítanák össze? Az eladási statisztikákat figye­lembe véve, amely Soós László (Szolnok) és sok más olvasónk szerint a legcáfolhatatlanabb bi­­bizonyítéka a „legjobb zené­nek”? Jóval kevesebb azoknak a le­veleknek a száma, amelyek nem más cikkeket, bizonytalan ere­detű ranglistákat hoznak érvül a rajongói hév mellé, hanem sa­ját véleményt. Azonban ezek is igen ellentmondóak. Kutasi Ká­rolyné szemére veti kritikusunk­nak, hogy nincs tisztában az­zal: „egy lemez nem tudja és nem tudhatja visszaadni mind­azt, amit egy koncerten látni és hallani lehet”. Gyárfás Péter ezt természetesen tudja, ha fi­gyelmesen olvasnánk sorait, ki­derülne, nem is ezt kéri számon, hanem a stúdiólemezekétől elté­rő hangulatot, ami néhány — sajnos, általában nem hazai — példa szerint nem csak vágy­álom. Olvasónk tudatja, a kon­certeken lehetett volna hallani elég improvizációt és szólót. A lemezen viszont nem — és ez tette szóvá kritikusunk. Szege­di Zsuzsanna felteszi azt a kér­dést, hogy „az lenne-e jobb, ha negyedórát játszanának a már kész számokból, a hátralevő időben pedig improvizálnának? Kíváncsi lennék, hányan marad­nának ott!" Mi nem ítéljük meg ilyen pesszimistán az Omega impro­vizációs készségeit, s azt csak zárójelben írjuk le, hogy az improvizáció egy kész zenei té­mának a spontán, egyedi variá­cióját jelenti, nem pedig új dal közönség előtti komponálását. Több olvasónk gúnyosan kér­dezte, mit szólunk ahhoz, hogy lapunk egy tíz oldallal hátrább len­ő cikkében Lakat T. Károly azt írja az Omegáról: „Büszkék vagyunk rájuk, hivatkozunk si­kereikre ■ ■, amellyel ugye meg­hódította az úgynevezett tőkés piacot, betört az óceánon túl­ra.” Egyetértünk a tényekkel. Kri­tikánk nem is ezt kérdőjelezi meg. Csak ennek a megállapí­tásnak a szajkózása helyett még néhány fontosnak vélt gondola­tot kíván közreadni a produk­cióról. Áldozatkészség Az embert szeretni, megbe­csülni a legnemesebb dolog a világon. De ahhoz, hogy az em­ber ember legyen, sokat kell tenni a közösségért, a társada­lomért. Az áldozatkészség, a tenniakarás, a segítőké­szség, és humánum egyik legszebb példá­ja az életet mentő véradás és a szervezés segítése. Az elmúlt na­pokban — a III. kerületben — kiszállásos véradás volt a mű­szaki főiskolán. Egy kiszállásos véradás — térítésmentes! — több tízezer forintba kerül, mégis bárki az egészsége, élete meg­mentéséhez szükséges bármiilyen faktorú és mennyiségű vért díj­talanul megkapja. A véradáson 18 évtől 65 évig lehet részt venni, előzetes és ala­pos orvosi vizsgálat után, csak teljesen egészséges embertől vesznek vért. Az elsősök a fő­iskola kezdetével az áldozat­készség első lépcsőfokát is meg­tették. Az első véradás előtt a fiatalokon belső szorongás, fé­lelemérzet is látszott, de ezen néhány biztató szó segített! A folyosón a harmadikos diá­kok az­ elsősöket biztatták: „gyertek be vért adni” — és mutatták, hogy ők már adtak. A három elsős kislány egy kis rábeszélés után, leküzdve félel­müket, jelentkezett véradásra! A véradás után — bár nagyon sápadtan — mosolyogva köszön­ték meg a bátorítást Megígérték, hogy jövőre is­mét találkozunk a véradásnál és ők is segítenek a szervezésnél. A főiskolai vöröskeresztes tit­kár és néhány tanár példamuta­tása kevés ahhoz, hogy min­den hallgató az elméleti, tudáson kívül az áldozatvállalásokból is eredményesen vizsgázzon. . A véradás eredményesen zá­rult, a hallgatók, valamint a ta­nárok és az egyetem dolgozói közül hetvenen huszonnyolc li­ter vért adtak. A Vöröskereszt véradó munkáját nagyban segí­tette Knopf­ Lajosné, a főisko­la VK-titkára, valamint Markos Dezső tanár, akik a személyes példamutatásukon kívül (elsők között adtak vért) a meggyőzés erejével is segítették, hogy az életet mentő vérből minél több kerüljön a kórházakba. Köszönet érte. Gallai Róbert sütőmunkás 106-szoros véradó 51

Next