Magyar Ifjúság, 1980. január-április (24. évfolyam, 1-17. szám)
1980-04-25 / 17. szám
LEVELEK A SZERKESZTŐSÉGHEZ Élő Omega — Kisstadion (Megjelent a Magyar Ifjúság 11. számában, 1986. március 14-én) Egy névtelen levélírónk arról ír — miközben alaposan lehordja a lapunkban megjelent lemezkritikát és szerzőjét —, hogy a „15. születésnapját ünneplő hazai beatet” mennyire elnyomták. Ilyen merényletnek érzi a dupla Élő Omega nagylemezről közreadott kritikánkat is. Egyetértünk olvasónkkal, az akkori beat jelentőségét valóban későn ismerték fel az illetékes szervek, talán azért, mert merőben újszerű kulturális jelenségként tört be, amelynek értékeléséhez az addigi kategóriák nem tudtak alkalmazkodni. Először úgy tűnt, hogy ennek elsődleges hátránya a zenészek tisztázatlan társadalmi státusa lesz, a gyakorlat azonban felfedte számukra a kiskapukat. Sőt a gyakorlathoz igazodva a rendeleteken is lehet változtatni, erre példa, hogy tavasszal megoldódott a popzenészek szakszervezeti tagságának ügye is. Csak az utóbbi időben derült ki, hogy valószínűleg nem ez a legkárosabb hatása a sokáig fennállt bizonytalan helyzetnek, aminek olvasónk újabb és burkoltabb megnyilvánulását látja a kritikánkban, mi azonban úgy érezzük, hogy kritikánk fogadtatása is éppen ennek az áldozata. Amíg valóban intézményes roszszallás vette körül a popzenét, a fiatal újságírók lehetőségeik szerint lelkesen álltak ki mellette — létjogosultságát, szükségszerűségét hangsúlyozva. Erre a korszakra az volt jellemző, hogy a cikkek a zenészek hozzáértését, jó szándékát bizonygatták, mert szükség volt rá. Ma azonban már úgy érezzük nem szorul ilyen védelemre a popzene, hiszen nem éri létét veszélyeztető támadás. Ez az újabb ék és a popzene szempontjából sokkal megnyugtatóbb korszak — az újságírók elé új feladatot állít. A tíz évvel ezelőtti „lelkendező” cikkek a fennmaradást szolgálták, ma már ugyanezek reklámnak minősülnek. Mi, újságírók és kritikusok örültünk ennek legjobban, hiszen azt gondoltuk, végre komolyabb, árnyaltabb írásokban foglalkozhatunk az általunk kedvelt műfajjal. Sajnos azonban a közönség és a zenészek nagy része is hozzászokott az ifjúsági sajtó feltétel nélkül támogató hangneméhez és nem világosak előttük mostani szándékaink. Élvonalbeli zenészeink valóban sok megpróbáltatáson mentek keresztül és némelyek döbbenettel tapasztalják, hogy azokon a hasábokon, ahol korábban létjogosultságukért törtek lándzsát, újabb ténykedésüket kritika éri. Pedig érzik is legtöbbször jogosan hogy mai produkciójuk magasabb színvonalú, mint az akkori „békeidőkben”. De tudniuk kell: az árnyaltabb megfogalmazás, kritika mögött nincs semmiféle hátsó szándék, ma már ez a hangnem a természetes. Kezdetben is ez lett volna, de akkor más volt a feladat. Napjainkban zajlik az átállás nehéz folyamata. A zenészek többsége — úgy-ahogy — kezdi megérteni érveinket, kezdik belátni azt, amit ezeken a hasábokon egyszer már leírtunk, hogy a muzsikus és kritikus dolga alapvetően más, a köztük folyó párbeszéd alapja a produkció. A rajongók természetesen nehezebben hangolódnak az új hullámhosszra, amire jó példa az Omega kisstadioni koncertalbumáról megjelentetett kritikára érkező levelek hangneme. Legnehezebben „Anonimus” (!) nevű olvasónk „és még négy omegás” alkalmazkodik az új helyzethez, akik, mint írják kedvenc együttesük koncertjére négykézláb is elmennének. Nos, a kritikusok általában két lábon tartanak az ilyen eseményekre és igyekeznek a fejüket magasabban tartani a hátsójuknál. Talán ezért nem szoktak „rohanva külön mind az 5 tagtól bocsánatot kérni”. Anonimus ezenkívül követeli, hogy a kritikus kérjen elnézést az „ISTENI OMEGA” rajongóitól is, a következő mondatban pedig kikéri magának, hogy ők az együttes „bálványozói” lennének. Ezek után nyomatékosan felhívja Gyárfás Péter figyelmét, hogy ne vegye többé tollára az Omega nevét, különben isten bizony laposra verik. Szép kilátások, még szerencse, hogy egy zárójelben megmutatják a kiskaput is: „Csak akkor nem, ha jót írsz!” A levelek egy másik alapvető félreértése, hogy a kritikának a produkcióra vonatkozó megállapításait a zenészekkel azonosítják. Ennek legtöbbször az a vége, amit Szegedi Zsuzsanna (Eger) fogalmazott meg: „Tudod te, hogy mennyit kellett szenvedniük, hogy idáig eljussanak?!” Kutasi Károlyné (Budapest) szerint a „művelt, tehetséges emberek, akik zenei tudásuk legjavát adják.” Egyetértünk fenti olvasóinkkal! A kritikák nem azért születnek, amit Kardos Éva „és hálótársai” gondolnak: „ön bizonyára legmélyebben gyűlöli az együttest, egy pöttyöt irigykedik az Omega sikereire”. Nem, egy pöttyöt sem. Csak olvasónkkal ellentétben — aki ezért mélyen elítéli a kritikust — a hibákat is keressük — „ahelyett, hogy örülnénk, van végre világszínvonalon dolgozó együttesünk”. Nem hisszük ugyanis, hogy ma már az együttesek kritizálatlan tömjénezése szolgálja legjobban a műfaj ügyét. Mindamellett nem „ítéljük el” Omega-rajongó olvasóikat, hiszen — sajnos — a könnyűzenével foglalkozó sajtó is tükrözi még az átállás felemás állapotát. Innen az üres érv, melyet például Nagy Rozália (Sárbogárd) hangoztat annak bizonyítására, hogy bátran állítja, az Omega a „legjobb zenét művelő együttesünk”. „Ezt az is bizonyítja, hogy sokat foglalkoznak velük az újságok pozitív jellegű cikkekben.” Kutasi Károlyné ezt még azzal is alátámasztja, hogy „a világranglista 7. helyén állnak”. De melyik világ melyik ranglistáján? A magyar listákon gyakran első helyen, ám a világranglista nem létezik. Vajon minek alapján állítanák össze? Az eladási statisztikákat figyelembe véve, amely Soós László (Szolnok) és sok más olvasónk szerint a legcáfolhatatlanabb bibizonyítéka a „legjobb zenének”? Jóval kevesebb azoknak a leveleknek a száma, amelyek nem más cikkeket, bizonytalan eredetű ranglistákat hoznak érvül a rajongói hév mellé, hanem saját véleményt. Azonban ezek is igen ellentmondóak. Kutasi Károlyné szemére veti kritikusunknak, hogy nincs tisztában azzal: „egy lemez nem tudja és nem tudhatja visszaadni mindazt, amit egy koncerten látni és hallani lehet”. Gyárfás Péter ezt természetesen tudja, ha figyelmesen olvasnánk sorait, kiderülne, nem is ezt kéri számon, hanem a stúdiólemezekétől eltérő hangulatot, ami néhány — sajnos, általában nem hazai — példa szerint nem csak vágyálom. Olvasónk tudatja, a koncerteken lehetett volna hallani elég improvizációt és szólót. A lemezen viszont nem — és ez tette szóvá kritikusunk. Szegedi Zsuzsanna felteszi azt a kérdést, hogy „az lenne-e jobb, ha negyedórát játszanának a már kész számokból, a hátralevő időben pedig improvizálnának? Kíváncsi lennék, hányan maradnának ott!" Mi nem ítéljük meg ilyen pesszimistán az Omega improvizációs készségeit, s azt csak zárójelben írjuk le, hogy az improvizáció egy kész zenei témának a spontán, egyedi variációját jelenti, nem pedig új dal közönség előtti komponálását. Több olvasónk gúnyosan kérdezte, mit szólunk ahhoz, hogy lapunk egy tíz oldallal hátrább lenő cikkében Lakat T. Károly azt írja az Omegáról: „Büszkék vagyunk rájuk, hivatkozunk sikereikre ■ ■, amellyel ugye meghódította az úgynevezett tőkés piacot, betört az óceánon túlra.” Egyetértünk a tényekkel. Kritikánk nem is ezt kérdőjelezi meg. Csak ennek a megállapításnak a szajkózása helyett még néhány fontosnak vélt gondolatot kíván közreadni a produkcióról. Áldozatkészség Az embert szeretni, megbecsülni a legnemesebb dolog a világon. De ahhoz, hogy az ember ember legyen, sokat kell tenni a közösségért, a társadalomért. Az áldozatkészség, a tenniakarás, a segítőkészség, és humánum egyik legszebb példája az életet mentő véradás és a szervezés segítése. Az elmúlt napokban — a III. kerületben — kiszállásos véradás volt a műszaki főiskolán. Egy kiszállásos véradás — térítésmentes! — több tízezer forintba kerül, mégis bárki az egészsége, élete megmentéséhez szükséges bármiilyen faktorú és mennyiségű vért díjtalanul megkapja. A véradáson 18 évtől 65 évig lehet részt venni, előzetes és alapos orvosi vizsgálat után, csak teljesen egészséges embertől vesznek vért. Az elsősök a főiskola kezdetével az áldozatkészség első lépcsőfokát is megtették. Az első véradás előtt a fiatalokon belső szorongás, félelemérzet is látszott, de ezen néhány biztató szó segített! A folyosón a harmadikos diákok az elsősöket biztatták: „gyertek be vért adni” — és mutatták, hogy ők már adtak. A három elsős kislány egy kis rábeszélés után, leküzdve félelmüket, jelentkezett véradásra! A véradás után — bár nagyon sápadtan — mosolyogva köszönték meg a bátorítást Megígérték, hogy jövőre ismét találkozunk a véradásnál és ők is segítenek a szervezésnél. A főiskolai vöröskeresztes titkár és néhány tanár példamutatása kevés ahhoz, hogy minden hallgató az elméleti, tudáson kívül az áldozatvállalásokból is eredményesen vizsgázzon. . A véradás eredményesen zárult, a hallgatók, valamint a tanárok és az egyetem dolgozói közül hetvenen huszonnyolc liter vért adtak. A Vöröskereszt véradó munkáját nagyban segítette Knopf Lajosné, a főiskola VK-titkára, valamint Markos Dezső tanár, akik a személyes példamutatásukon kívül (elsők között adtak vért) a meggyőzés erejével is segítették, hogy az életet mentő vérből minél több kerüljön a kórházakba. Köszönet érte. Gallai Róbert sütőmunkás 106-szoros véradó 51