Magyar Ifjúság, 1980. május-augusztus (24. évfolyam, 18-35. szám)
1980-08-08 / 32. szám
A zene nem hanghalmaz Sok olyan rockzenész van, ki évekkel ezelőtt otthagyta a színpadot, s aktívan már nem zenél. Victor Máté 1971—72-ben az egyik legegyénibb hangú, az azóta már megszűnt együttes, a Non-Stop tagja volt. A Non-Stop után a Gemini következett, majd érdeklődése a zene másterülete felé fordult. Zeneszerzőként dolgozott, s közben úgynevezett „egyszemélyes zenekar” lett, vagyis felvételein , minden hangszeren ő játszott. Következett a Villon és a többiek című rockmusical, majd a Bolond Istók című TV-opera. A szintetizátor hazai elterjedésével az elsők között játszott e hangszeren, s a Rádióban is dolgozik mint műsorvezető, zenei rendező. — Olyan zenészekkel játszott együtt, mint Závodi János, Köves Miklós és Somló Tamás, kik ma az élvonalban vannak. Véleménye szerint mennyire változott meg az eltelt 7—8 év alatt a hazai rock? — Furcsa, de kevés kivételtől eltekintve ugyanazok játszanak az élvonalban, mint tíz évvel ezelőtt, legfeljebb nem abban a formációban. Elkeserítő, mennyire nincs utánpótlás. A körülmények nagyon megváltoztak, főleg a technikai apparátus, mely anynyira megsokszorozódott, hogy ezáltal a műfaj elvesztette spontaneitását. 1970-ben a legegyszerűbb eszközöket használtuk, ami elég volt ahhoz, hogy zenénk eljusson a közönséghez, sőt ahhoz is, hogy versenyben tudjunk maradni. Minimális szerelés kellett, meg ambíció és természetesen tehetség.- Maguktól jöttek létre az együttesek, ez az idő az amatörizmus fénykora volt. Most mindez nem elég, olyan feltételek kellenek a megszólaláshoz, ami egyéb szempontok szerint is szelektál. A műfaj komoly gazdasági befektetés lett. Hol van ma négy-öt fiatal, aki félmilliót beadhat a kalapba? Ide tartozik, hogy a hangszerek vételára luxusadóval terhelt, s ez vonatkozik a komoly zenére is, ami a hazai zenekultúra szempontjából egyszerűen tragikus. Zenei, szövegi, tartalmi szempontból is komoly visszafejlődés van. Az együttesek kényszerítve vannak, hogy minél könynyebben eladható számokkal jelentkezzenek. A népszerűség megszerzéséért, szinten tartásáért folyton népszerű számokat kell játszani, ami egy idő után színvonalesést vonhat maga után. A legnagyobb gond, hogy a szakmát eltartó intézmények gazdasági intézmények, amelyek már eleve a gazdaságosság elsődlegességének igényével lépnek fel. Ráadásul a befektetés mindig a művészt terheli. — Sokáig „egyszemélyes zenekar” volt. Nálunk ez a stílus — hasonlóan a polbeathoz — nemigen lett népszerű. — Nálunk a rock azon irányzatai tudtak megélni, amelyek valamelyest a tánczenével rokonságot mutattak, mivel a tánczenei fórumokon volt lehetőség bemutatkozni, gondolok itt például a táncdalfesztiválra. Ugyanitt egy szál gitárral, esetleg a nyakban egy szájharmonikával már nem lehetett fellépni. A Rádióval is ez volt a helyzet, mivel nem voltak önálló pop- vagy rockműsorok. Volt egy kényszerű házasság, ami túl sokáig tartott, sajnos ennek a mai napig érezhetőek a hatásai. Ezen belül a rock kommerszebb áramlatai jutottak szóhoz. A táncezenei közegbe nem illik be olyan anyag, ami ellentmondásos témát dolgoz fel. Az egyszemélyes műfajnak (mint például a pop, sanzon), ahol már irodalmi igényű szöveget adnak elő, az értékeihez képest kevés előadói fóruma van. Egy-két előadó, mint például Koncz Zsuzsa, próbálkozott — nem is kis sikerrel — evvel a műfajjal, de ezt csak az teheti meg, aki már bizonyított, neve van. Ilyen műfajjal indulni nem lehetett. — Nemcsak a könnyű műfajjal, a komoly zenével, sőt a kortárs zenével is foglalkozik. Hogyan tudja ezeket az „ellentétes” zenéket összeegyeztetni? — Csupán időbeli problémáim vannak. A zenében nem a stílusok érdekelnek. Ha van valami, amit éppen el akarok mondani, akkor megkeresem, hogy milyen zenei nyelven tudom azt megfogalmazni. Egy építésznek, miután elkészült egy művelődési házzal, tudnia kell közértet csinálni. Nem hiszek az olyan építészben, aki csak művelődési házat tud tervezni. Meg kell tudni közelíteni valamit teljesen más oldalról is. Szeretek kísérletezni, kipróbálni a végleteket. Nincsen bennem semmilyen műfaji előítélet, sokan a szememre vetik, hogy a könnyűzenével is foglalkozom, annak ellenére, hogy elvégeztem a zeneakadémiát. Egyetlen szempont van: a hallgató megértse, amit én, kitaláltam; ha nem érti, hiba van, s valószínű, hogy bennem. — Az ön szerzeménye volt az első hazai szintetizátorfelvétel. Az idén lézer interferencia-jelenségekre írt zenét. Meddig fejlődhet ez a stílus? — Sokáig, mint ahogy fejlődik is. Az elektronikával a zenében kiszélesedett egy olyan terület, amely korábban szűkebbnek bizonyult, ez pedig a hangszín. A hang fizikai jelenség, amelynek meghatározott jellemzői a magasság, az időtartam, a hangerő és a hangszín. A zene története során többnyire csak az első három tulajdonságot vették figyelembe. A hangszínt elhanyagolták. Bach gyakran oda sem írta műveihez, hogy milyen hangszeren kell játszani. A huszadik századi zene helyezte előtérbe a hangszínt. Debussy és Ravel már zseniálisan hangszereltek, remekül keverték a hangszíneket. A századunk második felétől, de főleg napjainkban lett elsődleges a hangszín a zeneszerzésben. Annyira, hogy a mai zenében a dallam, a ritmus, a harmónia szinte háttérbe szorul. Ugyanakkor van egy történelmileg adott hangszerpark, melynek lehetőségei végesek. Nem véletlen, hogy a modern, avantgárd műveknél a zeneszerzők gyakran olyan játékmódot követelnek meg a hangszeres zenésztől, amely játékmód és hangszer funkciójától, konstrukciójától eltérő, sőt néha elentétes. Mindez azért van, mert újabb hangzásokat, hangszíneket akarnak kipróbálni. A szintetizátor egy csapásra megold minden gondot, mivel ott a hangok összes jellemzőit tudatosan be lehet programozni, és szintetikus úton elő lehet állítani. Gyakorlatilag mindenféle hang lehetségessé válik, a lehetőségek a szintetizátornál egy pillanat alatt végtelenné válnak. Itt az a gond, hogy nem alakult ki olyan zenei nyelv, amely a hallgatóság számára ismert és érthető. Szokatlan, merőben új hangzásvilág született, nyilvánvalóan a közérthetőség rovására — egyelőre. — A szintetizátor nem jár avval aveszéllyel, hogy a zene is programozott lesz? — Én ettől nem félek. Eszközként el tudom képzelni a programozást, de a zene célja nem lehet az, hogy matematikai összefüggéseket közöljön. Végeredményében a megszólaló zene érzelmileg kell, hogy megfogja a hallgatót. Ha csak program van érzelmi tartalom nélkül, akkor az már nem zene, csak egy közönséges hanghalmaz. Zoltán János Tagadhatatlanul Elvis stílusában... A rock és a diszkó hazai párviadala mellett — a világtendenciáknak megfelelően — a hazai könnyűzenei életben mindinkább teret hódít a legkülönbözőbb előjelű nosztalgiahullám. Nem egyszerűen a régi dalok felfrissítéséről van szó, hanem olyan hangzások, hangvételek felújításáról, amelyek a különböző divathullámok hatására háttérbe szorultak. S hogy ettől szegényebb lett a műfaj palettája, ahhoz alig fér kétség, túl azon a paradox helyzeten, hogy a nosztalgiázás maga is divat lett. „Egy újszülöttnek minden vicc új” — idézhetnénk a Ludas Matyi mottóját, s különösen indokolt ez, ha a „régi vicc” új köntösben — jelen esetben, friss hangszerelésben — jelenik meg. Komár László miielőttt különböző zenekarok szólistájaként kezdett dolgozni, rengeteg dalt énekelt Elvis Presleytől, bevallottan legkedvesebb előadójától. Eddig nem is volna az ügyben semmi rendkívüli, ám amikor elhatározta, hogy újból Szólóénekesi pályára lép „vissza”, már eleve kitűzte, hogy csak a country és a rock and roll jöhet számításba. Azóta — s ennek már több mint egy esztendeje — tovább szűkítette a kört, jól ráérezve arra, hogy a komponisták, már csak korai muzsikusi emlékeik miatt is, szívesen írnak egy-egy könynyedebb, lazább rock and roll-nótát. A könnyedség természetesen itt nem előadói igénytelenséget jelent, ellenkezőleg: ennek előadásához kell az egyik legnagyobb színpadi gyakorlat, énektechnika. Nos, a kitartó türelem önálló kislemezt termett: az Áldozat című új magyar filmben Komár László ,egy dalt énekel: Óh, csak a hajnal jönne már címmel. A zeneszerző Presser Gábor, Nagy Tibor — Komár régi szerzőtársa — pedig Fehér Hold címmel írt dalt a lemez másik oldalára. A felvétel zenész „legénységében” a Locomotív tagjai mellett Zoránt, Novai Gábort, Faragó Istvánt, Dés Lászlót is megtalálhatjuk. Komár László azóta Húsz év múlva és Szóljon a rock and roll címmel újabb két dalt vett fel Elvis Presley modorában — magyarul. Egy újabb Presser Gábor-dal is készen áll: Mondd, kis kócos, hol van a mamád címmel. Az énekes októberig szeretné szólóalbumának felvételeit is befejezni,amelyeknek komponistái Nagy Tibor, Presser Gábor — néhány dalnak szövegírója ő maga —, valamint a Szörényi— Bródy szerzőpáros. (végh) 30