Magyar Ifjúság, 1980. május-augusztus (24. évfolyam, 18-35. szám)

1980-08-15 / 33. szám

r _______________________________ Boltböngésző Nézelődöm. Tulajdonképpen cél nélkül. Ettől a józan ember haja az égnek áll. Te képes vagy órák hosszat a kirakatokat bámulni, üzletekben lődörögni, anélkül, hogy valamit is vennél? Miért ne? A legtakarékosabb szenvedély, arról nem is szólva, hogy már-már filozofikus szfé­rákba emelkedem a­­honi áruvá­laszték apály-dagály jelenségein. Évekig külföldről hozták be, és milyen nagy szám volt, a vízát­eresztő pelenkát. Most van, drá­ga olasz és olcsó magyar. Igen­­ám, de ahogy megtapogatják, úgy teszik a­­kismamák a pultra vissza. Mi ez? A megnevezés a legsemmitmondóbb. Pedig a lé­nyeg benne van: ez az a pelen­ka, amit éjszakára kell a baba alá rakni, egy normál pelenkába csomagolva, így a nedvesség át­folyik a pelenkán a másikba, és a gyerek popsija maximum nyir­kos lesz. De nem marjul ki a pi­sitől. Tessék­ megkérdezni, hány eladó tudja ezt? Magánfelmérés­ből elárulom. Alig néhány. És ugye, csak hozzuk a drága im­portot! Imádom a háztartási boltok újdonságait. Feltéve, ha rájövök, mi mire való. Az a kis izé pél­dául a fokhagymaprés. Egy má­sodperc alatt péppé zúzza a fok­hagymát. Isten veletek napokig bűzlő ujjhegyeim, lemoshatatlan fokhagymadeszkáim. A másik kis izé ravaszabb, az eladó néni árulta el: arra a kis kerek tüs­késre kell rátűzni a sajtot, az almát, és le lehet úgy reszelni, hogy egyetlen köröm és semeny­­nyi bőr nem keveredik a reszelő fogába. Újra lehet kapni a fehér műanyag zöldségtartó polcot. Láttam én ezt már fürdőszoba­­falon, gyerekszobában, konyhá­ban és előszobában. Ritka prak­tikus darab. Csak hát hol van már a hajdani, alig százforintos ártól. Nagyszerű találmány a papír­pohár. Hátha még papírtányér is akadna mellette. Az nincs, de van helyette feketére festett, csf­­ramintás bádogtányér. Rémál­maimban egy halotti toron ezzel terítettek! Vettünk egy negy­ven­ötös férfi­szandált. Mivel nyár van, nem akartunk bokáig csukottat, sem kéreg nélküli, fejes papucsot. Olyat sem, aminek a modelljét, becs’ szavamra, 1962-ben l­áttam meg először a kirakatban. Oh, az a fürge cipőtervezés! Vettünk egy klassz Sabaria szandált. Igaz, műbőrből, háromszáz-egynéhány forintért. Sejtik, mi? Igen, két­­napi hordás után tőből kisza­kadt az egyik keresztpánt Én vagyok a balek, hol van már az a blokk! Mérgemben bementem egy alkalmi cipőboltba, felejteni. És istenem, megpillantok egy kupac „Bata” márkájú férfiszan­dált, nyersgumi talppal, tiszta bőrből, a legmenőbb formában. Az ára százhatvan forint. Hogy a méreg ne egyen meg, azonnal megvettem. Egyet. Szizál! Ami átfonod lassan a várost. Szizál, ami minden bar­­kácsbolt csillaga: gombolyagban, motringban, méterre, dekára árulnak: kékben, zöldben, bar­nában, sárgában. Szép ez a fonal, természetes, rusztikus. Csak, ami­kor az elrugaszkodott képzelet olyat csinál belőle, ami nem a „közege”, akikor szörnyű. Árul­nak például lila fonalcsillárt, pi­ros, kék szitál virágkosarat Az előbbi olyan, mint egy templomi kegytárgy, az utóbbi hivalkodá­sa teljesen elnyomja a virágot, amit benne tartanak. Nem be­szélve arról, hogy vészesen ha­sonlít a régi úri házak cifra boj­tos csengőhúzójára. Szépek vi­szont a háló horgolású táskák, a makramé szatyrok, vagy a csak színükben mintás szövött falvé­dők. Mi láttunk egyet a MOM- vásáron. Nem volt olcsó. De igen szép. 3­6 Ezt ismételgette mind gyakrabban anyám, amikor már cseperedni kezd­tem, sőt nála szokatlan szigorral ha­tározatot is hozott: a hét egy nap­ján nekem kellett az ebédet készíteni. Amit akarok, csak én főztem. Egyetlen ételhez ér­tettem, valahol megtanultam lecsót főzni, így aztán minden csütörtökön — a konyhai ügyelet napján — lecsó párolgott­ az­ aszta­lon. Amit viszont Jóanyám szívből utált. Néhány csütörtök múltán anyám feladta nevelésemet: én nem tanulta­m meg főzni, neki nem kellett lecsót enni. A baj akkor kezdődött, amikor fiatalasszony koromban először találtam magam „négyszemközt” a gáztűzhellyel, bizony sírva fakadtam Mert főzni kellett, nemcsak a jó ízeket kedvelő férjem miatt, de felmértem, hogy a vendég­lői koszit — még ,­ha ételhordóban viszem is haza — teljesen felborítja háztartásom gaz­dasági egyensúlyát. Belekuporodtam egy fotelba, és kezemben jegyzetblokkal, sorban felírtam a tennivalói­mat. Légiósül egy alapfokú szakácskönyv be­szerzése szerepelt, utána sorakoztak mind­azoknak a nevei, akiket lehet — és érdemes — megkérdezni. Első helyen anyósomé — egy házban, de nem egy lakásban élt ve­lem —, akinek a kosztját férjem igencsak kedvelte. Mivel nagyon szeretett, soha nem szólt bele az életembe, de ha kérdeztem, kor­rektül felelt, ő világosított fel arról — a saját példáján —, hogy a jó háziasszonysághoz nem kell egész nap a konyhában rostokol­nom, hogy nem kell mindennap főzni, ha­nem jó szervezéssel úgy lehet csoportosíta­ni a munkát, hogy egy alkalommal több ét­kezés alapmunkáját előkészíthetem; a befe­jezéshez rövid idő is elegendő, ő tanított meg arra is, hogy mielőtt nekierednék a napnak — sőt a hétnek is —, ajánlatos „munkatervet” készíteni, összeírni a tenni­valókat, nehogy szervezetlenül kelljen kap­kodni, s mindennek meglegyen a maga ide­je. Így minden este, lefekvés előtt átgondol­tam, mi a másnapi teendőm. A hét egy nap­ját jelöltem ki alapos takarításra, egy má­sikat a mosásra. Külön napra tettem az esetleges vasalás idejét — az idő tájt még kevés volt a vasalást nem igénylő ruhada­rab —­, külön napra az­ apró házi teendők elvégzését. Havonta egyszer — férjem segít­ségével — hazahordtam az alapélelmiszere­ket (cukrot, lisztet, zsírt, olajat, zsemlemor­zsát stb. — amit ma már a közértek be­­rendelésre hazaszállítanak, ingyen és bér­mentve), hetente legfeljebb kétszer tértem be a henteshez, soha nem szombaton, mert nem voltam hajlandó zsúfolt üzletben tip­­ródni, így csak a tej, kenyér, vaj, gyümölcs, zöldség maradt mindennapi beszerezni valóim között. Időt tehát már teremtettem a főzéshez, lassan, óvatosan „megalkottam” első ételei­met. Férjem — okos politikával — nemcsak mindent megevett,, de mindent meg is di­csért. Soha nem mondta, hogy „bezzeg az anyám”, inkább bátorított, buzdított, sőt se­gített is a konyhán. Ettől vérszemet kap­tam, mind nehezebbnek tűnő, bonyolultabb ételekhez is nekifogtam. Nemcsak a bátor­ságom, de a kedvem is megjött, úgy érez­tem: nem boszorkányság a főzés! Azóta harminc év telt el. Mesterségemmé vált a konyha, eddig négy szakácskönyvet Tanulj meg főzni! A babaház és lakói Klári, Zsuzsa, Cini. Mindany­­nyian fiatalok: Zsuzsa építész,, Klári jogász, Cini titkárnő. Egy­ben megegyeznek, a találékony­ságban és a kézügyességben. Miért vegyek én játékot drága pénzen — vallották —, amikor kis leleménnyel én is meg tu­dom csinálni ugyanazt. Zsuzsa minden kis rongydarabot gyűjtö­get. Sokszor még a házban levő szabó kidobott „hulladékát” is óvatosan visszalopja. Cini hoz­zám kopogott be, mikor odaköl­töztem: — Ha van szétment pu­lóvered, ócska estélyi ruhád vagy szalonnás retikülöd, ki ne dobd. Add nekem! Klári pedig szorgalmas látogatója és vásárló­ja a kalapkellék-szaküz­leteknek, ahol is a filc és a nemez hálá­ban áll, így születtek meg a já­tékok, így került sor a kidobott tévés­ládából összevarrott babaházra, így repül egy csomó aranyos szárnyú madár a könyvespolc fölött, így táncolnak falábakon Cini babái, így nézi csillagszemé­vel a tengerhajú lány a­­kis Gabi ágyát, és így tartja a filoelefánt Gergőké zoknijait filchasában. Három papírbögk­e fejű, gömb­­szemű és partvisbajszú mereng az életen, miközben az aranyos koronájú, zsákhasú király fogad­ja a néma hódolókat, a polipot, a kígyót, a tintahalat, a baglyot és a vidám tengerészt. Nincs vidámabb élet, mint a babáké. Talán még táncra is perdülnek éjszakánként. Csak mi nem halljuk őket. A fiam már igen, és a többi kisgyerek is. Ezért mosolyognak olyan gyak­ran álmukban.

Next