Magyar Ifjúság, 1980. május-augusztus (24. évfolyam, 18-35. szám)
1980-08-15 / 33. szám
r _______________________________ Boltböngésző Nézelődöm. Tulajdonképpen cél nélkül. Ettől a józan ember haja az égnek áll. Te képes vagy órák hosszat a kirakatokat bámulni, üzletekben lődörögni, anélkül, hogy valamit is vennél? Miért ne? A legtakarékosabb szenvedély, arról nem is szólva, hogy már-már filozofikus szférákba emelkedem ahoni áruválaszték apály-dagály jelenségein. Évekig külföldről hozták be, és milyen nagy szám volt, a vízáteresztő pelenkát. Most van, drága olasz és olcsó magyar. Igenám, de ahogy megtapogatják, úgy teszik akismamák a pultra vissza. Mi ez? A megnevezés a legsemmitmondóbb. Pedig a lényeg benne van: ez az a pelenka, amit éjszakára kell a baba alá rakni, egy normál pelenkába csomagolva, így a nedvesség átfolyik a pelenkán a másikba, és a gyerek popsija maximum nyirkos lesz. De nem marjul ki a pisitől. Tessék megkérdezni, hány eladó tudja ezt? Magánfelmérésből elárulom. Alig néhány. És ugye, csak hozzuk a drága importot! Imádom a háztartási boltok újdonságait. Feltéve, ha rájövök, mi mire való. Az a kis izé például a fokhagymaprés. Egy másodperc alatt péppé zúzza a fokhagymát. Isten veletek napokig bűzlő ujjhegyeim, lemoshatatlan fokhagymadeszkáim. A másik kis izé ravaszabb, az eladó néni árulta el: arra a kis kerek tüskésre kell rátűzni a sajtot, az almát, és le lehet úgy reszelni, hogy egyetlen köröm és semenynyi bőr nem keveredik a reszelő fogába. Újra lehet kapni a fehér műanyag zöldségtartó polcot. Láttam én ezt már fürdőszobafalon, gyerekszobában, konyhában és előszobában. Ritka praktikus darab. Csak hát hol van már a hajdani, alig százforintos ártól. Nagyszerű találmány a papírpohár. Hátha még papírtányér is akadna mellette. Az nincs, de van helyette feketére festett, csframintás bádogtányér. Rémálmaimban egy halotti toron ezzel terítettek! Vettünk egy negyvenötös férfiszandált. Mivel nyár van, nem akartunk bokáig csukottat, sem kéreg nélküli, fejes papucsot. Olyat sem, aminek a modelljét, becs’ szavamra, 1962-ben láttam meg először a kirakatban. Oh, az a fürge cipőtervezés! Vettünk egy klassz Sabaria szandált. Igaz, műbőrből, háromszáz-egynéhány forintért. Sejtik, mi? Igen, kétnapi hordás után tőből kiszakadt az egyik keresztpánt Én vagyok a balek, hol van már az a blokk! Mérgemben bementem egy alkalmi cipőboltba, felejteni. És istenem, megpillantok egy kupac „Bata” márkájú férfiszandált, nyersgumi talppal, tiszta bőrből, a legmenőbb formában. Az ára százhatvan forint. Hogy a méreg ne egyen meg, azonnal megvettem. Egyet. Szizál! Ami átfonod lassan a várost. Szizál, ami minden barkácsbolt csillaga: gombolyagban, motringban, méterre, dekára árulnak: kékben, zöldben, barnában, sárgában. Szép ez a fonal, természetes, rusztikus. Csak, amikor az elrugaszkodott képzelet olyat csinál belőle, ami nem a „közege”, akikor szörnyű. Árulnak például lila fonalcsillárt, piros, kék szitál virágkosarat Az előbbi olyan, mint egy templomi kegytárgy, az utóbbi hivalkodása teljesen elnyomja a virágot, amit benne tartanak. Nem beszélve arról, hogy vészesen hasonlít a régi úri házak cifra bojtos csengőhúzójára. Szépek viszont a háló horgolású táskák, a makramé szatyrok, vagy a csak színükben mintás szövött falvédők. Mi láttunk egyet a MOM- vásáron. Nem volt olcsó. De igen szép. 36 Ezt ismételgette mind gyakrabban anyám, amikor már cseperedni kezdtem, sőt nála szokatlan szigorral határozatot is hozott: a hét egy napján nekem kellett az ebédet készíteni. Amit akarok, csak én főztem. Egyetlen ételhez értettem, valahol megtanultam lecsót főzni, így aztán minden csütörtökön — a konyhai ügyelet napján — lecsó párolgott az asztalon. Amit viszont Jóanyám szívből utált. Néhány csütörtök múltán anyám feladta nevelésemet: én nem tanultam meg főzni, neki nem kellett lecsót enni. A baj akkor kezdődött, amikor fiatalasszony koromban először találtam magam „négyszemközt” a gáztűzhellyel, bizony sírva fakadtam Mert főzni kellett, nemcsak a jó ízeket kedvelő férjem miatt, de felmértem, hogy a vendéglői koszit — még ,ha ételhordóban viszem is haza — teljesen felborítja háztartásom gazdasági egyensúlyát. Belekuporodtam egy fotelba, és kezemben jegyzetblokkal, sorban felírtam a tennivalóimat. Légiósül egy alapfokú szakácskönyv beszerzése szerepelt, utána sorakoztak mindazoknak a nevei, akiket lehet — és érdemes — megkérdezni. Első helyen anyósomé — egy házban, de nem egy lakásban élt velem —, akinek a kosztját férjem igencsak kedvelte. Mivel nagyon szeretett, soha nem szólt bele az életembe, de ha kérdeztem, korrektül felelt, ő világosított fel arról — a saját példáján —, hogy a jó háziasszonysághoz nem kell egész nap a konyhában rostokolnom, hogy nem kell mindennap főzni, hanem jó szervezéssel úgy lehet csoportosítani a munkát, hogy egy alkalommal több étkezés alapmunkáját előkészíthetem; a befejezéshez rövid idő is elegendő, ő tanított meg arra is, hogy mielőtt nekierednék a napnak — sőt a hétnek is —, ajánlatos „munkatervet” készíteni, összeírni a tennivalókat, nehogy szervezetlenül kelljen kapkodni, s mindennek meglegyen a maga ideje. Így minden este, lefekvés előtt átgondoltam, mi a másnapi teendőm. A hét egy napját jelöltem ki alapos takarításra, egy másikat a mosásra. Külön napra tettem az esetleges vasalás idejét — az idő tájt még kevés volt a vasalást nem igénylő ruhadarab —, külön napra az apró házi teendők elvégzését. Havonta egyszer — férjem segítségével — hazahordtam az alapélelmiszereket (cukrot, lisztet, zsírt, olajat, zsemlemorzsát stb. — amit ma már a közértek berendelésre hazaszállítanak, ingyen és bérmentve), hetente legfeljebb kétszer tértem be a henteshez, soha nem szombaton, mert nem voltam hajlandó zsúfolt üzletben tipródni, így csak a tej, kenyér, vaj, gyümölcs, zöldség maradt mindennapi beszerezni valóim között. Időt tehát már teremtettem a főzéshez, lassan, óvatosan „megalkottam” első ételeimet. Férjem — okos politikával — nemcsak mindent megevett,, de mindent meg is dicsért. Soha nem mondta, hogy „bezzeg az anyám”, inkább bátorított, buzdított, sőt segített is a konyhán. Ettől vérszemet kaptam, mind nehezebbnek tűnő, bonyolultabb ételekhez is nekifogtam. Nemcsak a bátorságom, de a kedvem is megjött, úgy éreztem: nem boszorkányság a főzés! Azóta harminc év telt el. Mesterségemmé vált a konyha, eddig négy szakácskönyvet Tanulj meg főzni! A babaház és lakói Klári, Zsuzsa, Cini. Mindanynyian fiatalok: Zsuzsa építész,, Klári jogász, Cini titkárnő. Egyben megegyeznek, a találékonyságban és a kézügyességben. Miért vegyek én játékot drága pénzen — vallották —, amikor kis leleménnyel én is meg tudom csinálni ugyanazt. Zsuzsa minden kis rongydarabot gyűjtöget. Sokszor még a házban levő szabó kidobott „hulladékát” is óvatosan visszalopja. Cini hozzám kopogott be, mikor odaköltöztem: — Ha van szétment pulóvered, ócska estélyi ruhád vagy szalonnás retikülöd, ki ne dobd. Add nekem! Klári pedig szorgalmas látogatója és vásárlója a kalapkellék-szaküzleteknek, ahol is a filc és a nemez hálában áll, így születtek meg a játékok, így került sor a kidobott tévésládából összevarrott babaházra, így repül egy csomó aranyos szárnyú madár a könyvespolc fölött, így táncolnak falábakon Cini babái, így nézi csillagszemével a tengerhajú lány akis Gabi ágyát, és így tartja a filoelefánt Gergőké zoknijait filchasában. Három papírbögke fejű, gömbszemű és partvisbajszú mereng az életen, miközben az aranyos koronájú, zsákhasú király fogadja a néma hódolókat, a polipot, a kígyót, a tintahalat, a baglyot és a vidám tengerészt. Nincs vidámabb élet, mint a babáké. Talán még táncra is perdülnek éjszakánként. Csak mi nem halljuk őket. A fiam már igen, és a többi kisgyerek is. Ezért mosolyognak olyan gyakran álmukban.