Magyar Ifjúság, 1980. május-augusztus (24. évfolyam, 18-35. szám)

1980-08-08 / 32. szám

A zene nem hanghalmaz Sok olyan rockzenész van, ki évekkel ezelőtt otthagyta a színpadot, s aktívan már nem zenél. Victor Máté 1971—72-ben az egyik legegyénibb han­gú, az azóta már megszűnt együttes, a Non-Stop tagja volt. A Non-Stop után a Gemini következett, majd érdeklődése a zene más­­te­rülete felé fordult. Zene­szerzőként dolgozott, s közben úgynevezett „egy­személyes zenekar” lett, vagyis felvételein , minden hangszeren ő játszott. Kö­vetkezett a Villon és a többiek című rockmusi­cal, majd a Bolond Istók című TV-opera. A szinteti­zátor hazai elterjedésével az elsők között játszott e hangszeren, s a Rádióban is dolgozik mint műsorve­zető, zenei rendező. — Olyan zenészekkel ját­szott együtt, mint Závodi János, Köves Miklós és Somló Tamás, kik ma az élvonalban vannak. Véle­ménye szerint mennyire változott meg az eltelt 7—8 év alatt a hazai rock? — Furcsa, de kevés ki­vételtől eltekintve ugyan­azok játszanak az élvonal­ban, mint tíz évvel ezelőtt, legfeljebb nem abban a formációban. Elkeserítő, mennyire nincs utánpótlás. A körülmények nagyon megváltoztak, főleg a tech­nikai apparátus, mely any­­nyira megsokszorozódott, hogy ezáltal a műfaj el­vesztette spontaneitását. 1970-ben a legegyszerűbb eszközöket használtuk, ami elég volt ahhoz, hogy ze­nénk eljusson a közönség­hez, sőt ahhoz is, hogy ver­senyben tudjunk maradni. Minimális szerelés kellett, meg ambíció és természe­tesen tehetség.- Maguktól jöttek létre az együttesek, ez az idő az amatörizmus fénykora volt. Most mind­ez nem elég, olyan feltéte­lek kellenek a megszólalás­hoz, ami egyéb szempon­tok szerint is szelektál. A műfaj komoly gazdasági befektetés lett. Hol van ma négy-öt fiatal, aki félmil­liót beadhat a kalapba? Ide tartozik, hogy a hang­szerek vételára luxusadó­val terhelt, s ez vonatko­zik a komoly zenére is, ami a hazai zenekultúra szem­pontjából egyszerűen tra­gikus. Zenei, szövegi, tar­talmi szempontból is ko­moly visszafejlődés van. Az együttesek kényszerítve vannak, hogy minél köny­­nyebben eladható számok­kal jelentkezzenek. A nép­szerűség megszerzéséért, szinten tartásáért folyton népszerű számokat kell ját­szani, ami egy idő után színvonalesést vonhat ma­ga után. A legnagyobb gond, hogy a szakmát el­tartó intézmények gazda­sági intézmények, amelyek már eleve a gazdaságosság elsődlegességének igényé­vel lépnek fel. Ráadásul a befektetés mindig a mű­vészt terheli. — Sokáig „egyszemélyes zenekar” volt. Nálunk ez a stílus — hasonlóan a pol­­beathoz — nemigen lett népszerű. — Nálunk a rock azon irányzatai tudtak megélni, amelyek valamelyest a tánczenével rokonságot mutattak, mivel a táncze­nei fórumokon volt lehető­ség bemutatkozni, gondo­­­lok itt például a táncdal­fesztiválra. Ugyanitt egy szál gitárral, esetleg a nyakban egy szájharmoni­kával már nem lehetett fellépni. A Rádióval is ez volt a helyzet, mivel nem voltak önálló pop- vagy rockműsorok. Volt egy kényszerű házasság, ami túl sokáig tartott, sajnos ennek a mai napig érezhe­tőek a hatásai. Ezen belül a rock kommerszebb áram­latai jutottak szóhoz. A tán­cezenei közegbe nem illik be olyan anyag, ami ellentmondásos témát dol­goz fel. Az egyszemélyes műfajnak (mint például a pop, sanzon), ahol már iro­dalmi igényű szöveget ad­nak elő, az értékeihez ké­pest kevés előadói fóruma van. Egy-két előadó, mint például Koncz Zsuzsa, pró­bálkozott — nem is kis si­kerrel — evvel a műfajjal, de ezt csak az teheti meg, aki már bizonyított, neve van. Ilyen műfajjal indul­ni nem lehetett. — Nemcsak a könnyű műfajjal, a komoly zené­vel, sőt a kortárs zenével is foglalkozik. Hogyan tud­ja ezeket az „ellentétes” zenéket összeegyeztetni? — Csupán időbeli prob­lémáim vannak. A zenében nem a stílusok érdekelnek. Ha van valami, amit ép­pen el akarok mondani, ak­kor megkeresem, hogy mi­lyen zenei nyelven tudom azt megfogalmazni. Egy építésznek, miután elké­szült egy művelődési­ ház­zal, tudnia kell közértet csinálni. Nem hiszek az olyan építészben, aki csak művelődési házat tud ter­vezni. Meg kell tudni kö­zelíteni valamit teljesen más oldalról is. Szeretek kísérletezni, kipróbálni a végleteket. Nincsen ben­nem semmilyen műfaji előítélet, sokan a szemem­re vetik, hogy a könnyű­zenével is foglalkozom, an­nak ellenére, hogy elvé­geztem a zeneakadémiát. Egyetlen szempont van: a hallgató megértse, amit én, kitaláltam; ha nem érti, hiba van, s valószínű, hogy bennem. — Az ön szerzeménye volt az első hazai szinte­tizátorfelvétel. Az idén lé­zer interferencia-jelensé­gekre írt zenét. Meddig fej­lődhet ez a stílus? — Sokáig, mint ahogy fejlődik is. Az elektroniká­val a zenében kiszélese­dett egy olyan terület, amely korábban szűkebb­­nek bizonyult, ez pedig a hangszín. A hang fizikai jelenség, amelynek megha­tározott jellemzői a magas­ság, az időtartam, a hang­erő és a­ hangszín. A zene története során többnyire csak az első három tulaj­donságot vették figyelem­be. A hangszínt elhanya­golták. Bach gyakran oda sem írta műveihez, hogy milyen hangszeren kell játszani. A huszadik szá­zadi zene helyezte előtérbe a hangszínt. Debussy és Ravel már zseniálisan hangszereltek, remekül ke­verték a hangszíneket. A századunk második felétől, de főleg napjainkban lett elsődleges a hangszín a zeneszerzésben. Annyira, hogy a mai zenében a dal­lam, a ritmus, a harmónia szinte háttérbe szorul. Ugyanakkor van egy tör­ténelmileg adott hangszer­park, melynek lehetőségei végesek. Nem véletlen, hogy a modern, avantgárd műveknél a zeneszerzők gyakran olyan játékmódot követelnek meg a hang­szeres zenésztől, amely já­tékmód és hangszer funk­ciójától, konstrukciójától eltérő, sőt néha elentétes. Mindez azért van, mert újabb hangzásokat, hang­színeket akarnak kipróbál­ni. A szintetizátor egy csapásra megold minden gondot, mivel ott a han­gok összes jellemzőit tuda­tosan be lehet programozni, és szintetikus úton elő le­het állítani. Gyakorlatilag mindenféle hang lehetsé­gessé válik, a lehetőségek a szintetizátornál egy pillanat alatt végtelenné válnak. Itt az a gond, hogy nem ala­kult ki olyan zenei nyelv, amely a hallgatóság számá­ra ismert és érthető. Szo­katlan, merőben új hang­zásvilág született, nyilván­valóan a közérthetőség ro­vására — egyelőre. — A szintetizátor nem jár avval a­­veszéllyel, hogy a zene is programozott lesz? — Én ettől nem félek. Eszközként el tudom kép­zelni a programozást, de a zene célja nem lehet az, hogy matematikai össze­függéseket közöljön. Vég­eredményében a megszó­laló zene érzelmileg kell, hogy megfogja a hallgatót. Ha csak program van ér­zelmi tartalom nélkül, ak­kor az már nem zene, csak egy közönséges hanghal­maz. Zoltán János Tagadhatatlanul Elvis stílusában... A rock és a diszkó hazai párviadala mellett — a világtendenciáknak meg­felelően — a hazai könnyűzenei élet­ben mindinkább teret hódít a legkü­lönbözőbb előjelű nosztalgiahullám. Nem egyszerűen a régi dalok felfrissí­téséről van szó, hanem olyan hangzá­sok, hangvételek felújításáról, amelyek a különböző divathullámok hatására háttérbe szorultak. S hogy ettől szegé­nyebb lett a műfaj palettája, ahhoz alig fér kétség, túl azon a paradox helyzeten, hogy a nosztalgiázás maga is divat lett. „Egy újszülöttnek minden vicc új” — idézhetnénk a Ludas Matyi mottóját, s különösen indokolt ez, ha a „régi vicc” új köntösben — jelen eset­ben, friss hangszerelésben — jelenik meg. Komár László miielőttt különböző ze­nekarok szólistájaként kezdett dolgozni, rengeteg dalt énekelt Elvis Presleytől, bevallottan legkedvesebb előadójától. Eddig nem is volna az ügyben semmi rendkívüli, ám amikor elhatározta, hogy újból Szólóénekesi pályára lép „vissz­a”, már eleve kitűzte, hogy csak a country és a rock and roll jöhet számításba. Azóta — s ennek már több mint egy esztendeje — tovább szűkítette a kört, jól ráérezve arra, hogy a komponisták, már csak korai muzsikusi emlékeik miatt is, szívesen írnak egy-egy köny­­nyedebb, lazább rock and roll-nótát. A könnyedség természetesen itt nem elő­adói igénytelenséget jelent, ellenkező­leg: ennek előadásához kell az egyik legnagyobb színpadi gyakorlat, ének­technika. Nos, a kitartó türelem önálló kisle­mezt termett: az Áldozat című új ma­gyar filmben Komár László ,egy dalt énekel: Óh, csak a hajnal jönne már címmel. A zeneszerző Presser Gábor, Nagy Tibor — Komár régi szerzőtársa — pedig Fehér Hold címmel írt dalt a lemez másik oldalára. A felvétel zenész „legénységében” a Locomotív tagjai mellett Zoránt, Novai Gábort, Faragó Istvánt, Dés Lászlót is megtalálhatjuk. Komár László azóta Húsz év múlva és Szóljon a rock and roll címmel újabb két dalt vett fel Elvis Presley modorában — magyarul. Egy újabb Presser Gábor-dal is készen áll: Mondd, kis kócos, hol van a mamád címmel. Az énekes októberig szeretné szólóal­bumának felvételeit is befejezni,­ame­lyeknek komponistái Nagy Tibor, Pres­ser Gábor — néhány dalnak szöveg­írója ő maga —, valamint a Szörényi— Bródy szerzőpáros. (végh) 30

Next