Magyar Ifjúság, 1980. szeptember-december (24. évfolyam, 36-52. szám)
1980-12-05 / 49. szám
36 I „A PERC MŰVÉSZETE” Derűs életszemlélet Majdnem „bűnbe” kergetett Tardos Péter Rocklexikonja. Pedig szerzőnk előszavában, kis használati utasításában leendő kritikusainak tudtára adta, hogy óvakodjanak az olyan elhamarkodott cselekedetektől, mint mindenféle fogyatékosságok, hiányok kutatása, mert maga is tisztában van azzal, hogy szerény műve nem lehetett teljes. És, hogy lássuk a hiányt, hirtelenjében föl is sorolt néhány nevet, például az új hullám egyik alapzenekaráét, a Clashét. Mégis belém bújt a kisördög, amikor olvasgattam a lexikont. Már-már kezdtem volna széljegyzeteimet róni a papír szélére, neveket beilleszteni a névsorba a kimaradtak közül Jackson Browne-tól a Spooky Toothon keresztül egészen Bruce Springsteenig és még tovább, de aztán győzött Tardos Péter látnoki intelme és letettem rossz szándékaimról. Elvégre egy ilyen nagyszabású vállalkozás, 400 címszó elkészítése, kötetbe szerkesztése, az anyag összegyűjtése ennél többet érdemel. Mindenekelőtt beszéljünk a könyv szemléletéről, amelynek alapvető vonása, hogy az immáron harmadik évtizedét taposó rockzenét arra méltatja, hogy „rendhagyó lexikon” keretében viccesen, a „tudományoskodásnak” még a látszatát is kerülve adja elő az együttesek, az előadók sztoriját, diszkográfiái töredékekkel körítve kiegészítve. Harminc év elég idő arra, hogy a rock eredetének körülményeit, fejlődését, stílusainak, irányzatainak korszakos változásait ne csak a humor eszközeivel írjuk körül, hanem igenis a tudományok, a zeneelmélet, a zenetörténet és a szociológia terminológiáját használjuk. Olvastam már másutt is arról, hogy a rock a perc művészete, elillan a zene, mint egy illat. Mi lenne, ha az irodalmat csak az anekdoták oldaláról ítélnénk meg, az elkészült műveket pedig egy idő után félretennénk, nem kezelnénk műalkotásként, mert hiszen egy adott kor szellemét fejezik ki? Tudom a választ. Az igazi művészet az általános törvényszerűségek kutatója-fölfedezője az emberi magatartások rengetegében. De kérdem én: egy olyan szintű alkotóművész, mint David Bowie vagy Mike Oldfield zenei termése nem éri el az előbb említett szintet? Aki ismeri a rock fejlődéstörténetét, az egyetért abban velem, hogy ilyenfajta könnyed témakezelés — noha valóban rengeteg adatot közöl olvasmányos formában az olvasójával — alig viszi előre a rockzene ügyét, inkább konzerválja az eddigi viszonyokat, nem akarva tudomásul venni azt a tényt, hogy a rock nem önmagában való és nemcsak önmagából érthető meg, hanem kapcsolatai révén belefonódik a többi művészeti ágba, elsősorban a képzőművészetbe és az irodalomba. Semmiféle utalást nem találtam arra — s ez is Tardos derűs élet- és írásszemléletét bizonyítja —, hogy lennének a rockéletben nehézségek, hogy mennyire képes befolyásolni az ipar a zenét; hogy milyen magatartásmodellek, ideológiák közvetítésére alkalmas a rock a hatvanas évek hippivilágától napjaink mod és skinhead legénységéig. Egy lexikoníró nem teheti meg, hogy a történetiséget ily mértékben mellőzze. Ahogy bizonyos fogalmak magyarázatával is adós maradt. Véleményem szerint az irányzatokkal külön címszóban kellett volna foglalkoznia — klasszikus rock, techo-rock, skiffle stb. És a menedzserekkel is, nem megelégedve Frank Farian bemutatásával. Itt érkeztünk el az arányok kérdéséhez. Azt hiszem, Tardos nem döntötte el, hogy kinek kedvezzen. Világhírű együttesek — mint például a Genesis — nagyjából annyi teret kaptak, mint egy divatos diszkóénekesnő. Nem a „másrészt” kedvéért, de le kell szögezni, hogy minden hibája ellenére is szükség van a Rock-lexikonra. Aki néhány adatra vágyik, az biztosan megtalálja a benne levő zenekarokról. Azt a célját pedig Tardos Péter elérte, hogy olyanok is forgassák könyvét a humora okán, akiket talán nem is érdekel maga a zene. Figyelmeztető jel: a könyv gyors eltűnése a boltokból. Gyárfás Péter : Nyakkendős lázadó . " * Nehéz volt bejutni azon a szombati napon a csepeli Rideg Sándor Művelődési Házba. Diszkózene szólt, táncoltak a fiatalok. Talán nem tudták, hogy csak egy ajtóval odább megismételhetetlen élményben lett volna részük, hiszen olyan neves vendégeket vártak, mint Allen Ginsberg amerikai költő és társai, Peter Orlovsky költő és Steven Taylor gitáros. De, ki is ez a csupaszra borotvált, nyakkendős, szelíd mosolyú ötvenes, akinek minden szaván, mozdulatán két kísérőtársa is teljes odaadással csüng? Ő a beat- i Dzsesszre Prága az európai dzsessz egyik legrégibb központja. Már a század elejétől működtek dzsesszzenekarok itt, majd a húszas évek polgári demokráciájában felvirágzott, s máig éltetős gyökereket eresztett a műfaj. Ma is megvannak javarészt szecessziós kávéházak, tánctermek, kabarék, zenés éjszakai klubok, színházak, éttermek, amelyek rengeteg zenészt tudtak foglalkoztatni s foglalkoztatnak ma is. Ezek a hagyományok érezhetők a cseh dzsessz jelen idejében is. Rengeteg jó dixielandet, swinget játszó együttesük és több kitűnő bigbandjük van — de a legavantgardabb törekvések hangvételén is érezni valami kedélyes derűt, a lemondó vagy önpusztító extázisnak magát teljesen át nem engedő klasszikus hagyományőrzést. A dzsesszmuzsika organikus fejlődését népes és sokrétű közönség támogatja.. A Budapestnél jóval kisebb Prágában több dzsesszklub ad tartalmas programot a hét minden napján telt házak előtt, a Prágai Zeneakadémián dzsessztörténeti szeminárium működik. S ami a legfontosabb: a számtalan amatőr dzsessz- és folkegyüttes felszínre hoz egy sereg tehetséges, fiatal zenészt. A Vencel téren, az 1908- ban három emelet mélyre süllyesztett egykori orfeumban, a két-három ezer főt befogadó Lucernában rendezték —s idén tizenharmadszor — a Prágai Nemzetközi Dzsesszfesztivált. A nagy múltú pódiumról most sem hiányoztak a világhírű sztárok. Így a nálunk is rendkívül népszerű, angol baritonszaxofonos John Surman, akinek kvartettjében a nor-