Magyar Ifjúság, 1981. január-április (25. évfolyam, 1-17. szám)
1981-04-17 / 16. szám
■HMHMMMMMHí LEVELEK A SZERKESZTŐSÉGHEZ Kutyaugatás nem hajlik az égig (Megjelent a Magyar Ifjúság 10. számában, 1981. március 5-én) Megdöbbenést és felháborodást váltott ki belőlem a cikkük. Bár a jó közepesen fejlett országok közé tartozunk, mégis megoldatlan az állatvédelem. Elszomorító, hogy egyesek már az önként vállalt legelemibb kötelességükből is anyagi kérdést csinálnak: a felemelt ebadó miatt saját kezűleg kínozzák és ölik meg az addig körülédesgetett kutyuskájukat vagy jobbik esetben kidobják az utcára, csakhogy ne kelljen fizetni az évi 800 forintot — ezzel kiállítva önmagukról a szegénységi bizonyítványt —, mintha az a szerencsétlen állat tehetne valamiről is! Aztán amikor a kóbor ebek okozta vadkárokról esik szó, furcsamód mindenki őket okolja és a kiirtásuk mellett foglal állást, pedig azokat a gazdákat kéne anyagilag felelősségre vonni, akiknek a felelőtlensége ezt a helyzetet előidézte! Csakhogy az ilyesmit nehéz ellenőrizni, s már csak ebből a szempontból is célszerű volna, ha a MEOE — esetleg egy külön szakosztály létrehozásával — a nem fajtatiszta kutyákkal is foglalkoznék. Akinek volt vagy van kutyája, nagyon jól tudja, hogy a gondoskodást és szeretetet az állat a tőle telhető legtöbbel, hűséggel és ragaszkodással viszonozza. De vajon megérdemli-e az állatbarát minősítést az, akinek csak addig kedves a kutyája, amíg nem kell áldozatot is hoznia érte? Ugye, felháborodnék, ha az ő gyermekét megpofoznák az óvodában, mert kért még egy tányér főzeléket!? Azt azonban elnézi, hogy ártatlan állatok szenvedjenek, sőt még hozzá is tesz, mert neki „kifizetődőbb” eltenni a kutyát láb alól, mint viselni az ebadót. Vállalná-e a tettét a nyilvánosság előtt is? Félő, hogy nem ... Pedig — bármilyen furcsa — egy állat is tud gyűlölni és szeretni, de megérzi és viszonozza a legapróbb kedvességet is! Szeretnék segíteni a fóti állatmenhely munkáinál. Juhász György lét, vagy eszköz, ami segíti mozgásukat (pl.: rokkantkocsi), — külön brigádonként városunkban egy-egy rokkant patronálása. (Kulturális programokra meghívással, kirándulások rendezésével segíteni őket.) Reméljük, felhívásunk megértésre és támogatásra talál. Jelentkezéseket kérjük a szakszervezeti bizottság részére megküldeni. Jurij Gagarin ifjúsági szocialista brigád A rokkantakért! A SZÁT Körös—Marosvidéki Meliorációs Főmérnökség javítóműhely „Jurij Gagarin” ifjúsági szocialista brigádja az alábbi felhívással fordul a SZÁT és a város szocialista brigádjaihoz. Mint ismeretes az 1981-es évet az ENSZ határozata értelmében a rokkantak és a mozgássérültek évének nyilvánították. Ebből az alkalomból a szocialista brigádok figyelmét felhívjuk, hogy csatlakozzanak felajánlásunkhoz. Az év folyamán — 100 forint/fő támogatás, — vagy közlekedési viszonyaik könnyítése érdekében egy jó öt Érdemes volt... ?! Kőbánya-Kispesten álldogáltam a piros 93-as megállójában. Két nő ment el mellettem. Az egyik rám néz és megszólal: — Milyen ez a mai ifjúság! Nem törődtem velük. A lejárólépcsőt néztem, vártam az egyik ismerősömet. Egyszer csak látom, hogy valaki leesik a lépcsőn. Rögtön odarohantam megnézni, hátha tudok valamit segíteni (negyedikes biológia tagozatos gimnazista vagyok). Mire odaértem, az 50—60 év körüli férfit már sokan bámulták, de senki le nem hajolt volna hozzá. Levágtam a táskámat, leguggoltam a szerencsétlenhez. Közben egy másik 20—22 év körüli fiatalember is odajött segíteni. Mesterséges légzést alkalmaztunk, a sok felnőtt meg csak nézett. Valaki elment közben hívni a mentőket. Az emberek gyűrűjéből egy nő vált ki. Odajött és megkérdezte: — Nem kell valamit segíteni? Nem figyeltünk rá. Mikor a szerencsétlen ember (aki egyébként erősen részeg volt) magához tért, a nő megint közelebb lépett: — Nem kell valamit segíteni? Ekkor a másik fiatalember megkérdezte tőle: — Miért? Maga orvos? — Igen ... — volt a válasz. Egyik meglepetésünkből még fel sem ocsúdtunk, amikor a bámészkodók közül egy férfi lépett hozzánk és azt kiabálta: — Hívják a rendőrséget, mert ezek ki akarják zsebelni az öreget. Mi szóhoz sem jutottunk. Szerencsére volt ott egy éppen hazafelé tartó rendőr, aki látta az esetet, különben talán meg kellett volna várnunk, amíg kiszáll az URH és tisztázzuk a dolgot. Közben megérkezett a mentő, a férfit elvitték. A másik fiatalemberrel én is eltávoztam a színhelyről — borzasztóan megdöbbenve, milyen felnőttek között élünk! Molnár Zsolt Budapest A tölcséres hegedűről Ez a ma már ritkaságnak számító hangszer az utóbbi időben gyakrabban felbukkan, különös formájával mindig nagy érdeklődést keltve. .Napjainkban a román népzenészek használják. A kutatók számos erdélyi, bihari helységben találkoztak ezzel hangszerrel, de előfordul a Bánkátban, sőt Moldávia egyes vidékein. Ismerik ,a magyarországi román népzenében is. A Kecskeméti Hangszergyűjtemény kürtöshegedűje egy Kecskemét környéki tanyából került elő. Együttesünk — román népzenét muzsikálunk — is használja, valahányszor bihari zenéről van szó. Tiberiu Alexandru román népzenetudós a kürtöshegedűt szokatlan formájú hegedűként említi, amelyen a hangszekrényt egy kürthöz hasonló fémeszköz helyettesíti. A húrláb a húrok rezgését egy membránnak adja át. A membrán rezgését azután — a gramofonhoz hasonlóan — a szóban forgó fémtölcsér felerősíti. A hangszert Londonban egy John Matthias Augustus Stroh nevű hegedűkészítő találta fel, és 1899-ben szabadalmaztatta. hangszert a korabeli hangfelvételek megkönnyítése érdekében fia, Charles Stroh építette meg. A Stroh Violin — ahogy kezdetben nevezték — az idők folyamán változott. Az elektromos hangrögzítés és a rádió megjelenése még a nevét is megváltoztatta, így lett Radio Violin. Egy, a két világháború között megjelent katalógusban pedig Tiebel- Radio System Violin vagy Tiebelophone-ként említik, és dzsesszzenekaroknak ajánlják. A a népzenészek erős, átható, fémes hangjáért kedvelik, és saját maguk készítik. Szeretnénk ezzel a pár sorral kicsit többet megismertetni erről a különös hangszerről, mely — legalábbis a népzenében — reneszánszát éli. Láng János, a szegedi Hegedős együttes vezetője Rendnek kell lenni? (Megjelent a Magyar Ifjúság 8. számában, 1981. február 20-án) A cikk megjelenését mindenki nagy örömmel fogadta, bár voltak, akik nem. A nevelők felháborodva szaladgáltak fűhöz, fához és mindenkinek panaszkodtak. Volt olyan nevelő, aki kerek perec kijelentette, hogy „mindenki hazudott, a cikk nem igaz és az újságíró csak a hazugságot írta le”. Mi először vitáztunk vele, de utána rájöttünk, hogy rá kell hagyni. Újabban, ha valami rossz szót szólnak, mindig hozzáfűzik: „ezt is írjátok meg az újságírónak”. Ennyi a tanárok reagálásáról. Az igazgató úr már megváltozott. Miután elmentek, az igazgató egy párunkkal leült beszélgetni. Mi meglepődtünk, négy éve még egyszer sem fordult elő, hogy ilyen komolyan és bizalmasan őszintén beszélgettünk volna. Megígérte, hogy megváltozik, és még eddig tartja a szavát. Nincs táskavizit, szekrényvizit, mindenkit hazaenged első kérésre és ami fő, nem beszél velünk durván. Köszönjük. Képzeljétek el, most felszereltek egy ötletládát is! A cikkben szereplő kollégium diákjai 125 aláírás küldöttgyűlés és papucs Mint megannyi intézményben — nálunk, a Pénzügyi és Számviteli Főiskolán is március hónapban került napirendre a KISZ- küldöttgyűlés megrendezése. Sajnos a főiskolai épület felépítéséből miatt adódóan — a helyszűke —, kényszerültünk úgy dönteni, hogy a helyszín a nemrégiben óriási pénzösszegért felújított tornatermünk lesz. Igen ám! De ide cipővel tilos belépni, s ehhez elsősorban a testnevelők ragaszkodnak. A küldöttek vegyék majd le cipőiket, vagy készítsünk mindenkinek papucsot? A következő mentő ötlet született: sok múzeumban csak úgy lehet a tárlatot megtekinteni, ha előzőleg szövet-----felköthetős — vagy gumizott papucsot húznak a látogatók. Próbáljunk meg kölcsönkérni. Először a Budapesti Múzeumok Igazgatóságának raktárát hívtam fel, majd miután itt nem tudtak tanácsot adni sem a „cipőbelit”, sem a kölcsönt illetően, feltárcsáztam a főváros több múzeumát. A Galéria, a Történeti, Iparművészeti, Kína és mások után a Nagytétényi Kastélymúzeumban (ahol sokáig használták ezeket a papucsokat), elmondták, hogy náluk a kis méret és rongálódás következtében kivonták a forgalomból és talán húsz darabot tudnának összeszedni — az annak idején nyugdíjas bedolgozóktól megrendelt „csoszogókból”. Az itt kapott tanács alapján következő telefonom az aránylag közeli Esztergomba közvetített. Miután körülbelül húsz perc múlva kapcsolták a Keresztény Múzeumot, annak igazgatójával beszélhettem. Elmondtam neki KISZ-bizottságunk kérését, miszerint egy pénteki napra szeretnénk kölcsönkérni a náluk használatos parkettavédő papucsokat. Miért nem az országos múzeumi szünnapra esik küldöttgyűlésünk időpontja? A felsőbb szervekkel egyeztetett nap sajnos megváltoztathatatlan. — Hány darabra lenne szükségük? — Úgy 80—90 párra — válaszoltam reménykedve. — Ó! Ennyi éppen kimerítené készletünket. Sajnálom, hogy nem segíthetünk. A tisztaság megóvására rendszeresített papucsokra feltétlen szükségünk van. És mondja: milyen időpontban kellene? — Délután kettőtől hatig — feleltem, s tudtam, hogy beleesik a látogatási idő közepébe. — Még egyszer nagyon sajnálom és — hallottam a készülékből az igazgató úr hangját, mikor lemondóan és kissé fásultan az újabb sikertelenségtől, kicsit gúnyosan közbeszóltam: — Igaz is! Egy KISZ-bizottság pont egy keresztény múzeumtól kér segítséget?! Nem. A vonal nem szakadt meg. Miután az intézet vezetője hallhatóan „elmosolyodott”, a következőket mondta: — Pénteken délelőtt jöhetnek a kért mennyiségű papucsért! Köszönjük! Trebitsch Péter Budapest