Magyar Ifjúság, 1981. szeptember-december (25. évfolyam, 36-52. szám)
1981-10-09 / 41. szám
KÖZELKÉP Hollós Olivérról Mi az a filmoperatőr? Hogyan lesz valakiből operatőr? Nehéz ezeket a kérdéseket pontosan megválaszolni, akármilyen különös, de az új magyar filmlexikon sem ad felvilágosítást. Operatőr vagy filmoperatőr címszava egyszerűen nincs. Hollós Olivér egészen kisfiú volt, amikor a fenti kérdés foglalkoztatni kezdte. Volt egy film, ami teljesen elbűvölte: a Gyöngyvirágtól lombhullásig. Otthon kérdezősködött: kik készítik az ilyen filmeket? Homoki Nagy István minden filmjét maga fényképezte, így nem tévedett nagyot Hollós papa, amikor azt válaszolta: az operatőrök. Akkor aztán elhatározta, ő is operatőr lesz. Most közösen gondolkodunk rajta, miként tarthat ki egy gyerekkori vagy évtizedekig? A tizenöt éves Hollós Olivér jelentkezett az 1961- ben alakult amatőrfilmes szövetségben, ahol kamerához ugyan nem jutott, de végigjárt néhány filmkészítő tanfolyamot. Aztán beiratkozott az angyalföldi művelődési ház filmklubjába, abban a reményben, hogy az elmélet után végre a gyakorlat következhet. A filmklubnak volt is két kamerája, csak éppen nyersanyagból, azaz filmből nem jutott az ifjú operatőr-jelöltnek ... Szóval telt-múlt az idő. Hollós Olivér szabad idejében változatlanul a filmezéssel foglalkozott, a filmkészítés reménye nélkül ... Húszéves korában készítette el végre első amatőrfilmjét, amivel be is nevezett az országos pályázatra. Díjat ugyan nem nyert, de az hivatalos megerősítést kapott, hogy vágya nem rögeszme: van tehetsége a filmezéshez. Később megtanulta a fényképészmesterséget, majd beállt mindenesnek a televízióhoz. Mindenesből változott kameramanná, segédoperatőrré, több éves gyakorlat után pedig — 1972-ben — főiskolás hallgatóvá. A Homoki Nagy István féle természetfilmezés már régóta nem tartozik az álmai közé. Olyan operatőrré vált, aki képes mindig az adott műre, feladatra figyelni. Főiskola után visszatért a televízióhoz. Bár eddig öt tévéjátékot fényképezett — nemcsak művekben gondolkodik, hanem feladatokban is. Ha úgy adódik, szívesen készít riportfilmet vagy képzőművészeti műsort, például annak idején a Csak ülök és mesélek-et. Tudomásom szerint az operatőrök, ha játékfilmet, tévéjátékot is készíthetnek, már nem örülnek a kisebb feladatoknak, a „mestermunkának”. Erről természetesen Hollós Olivér is értesült, ámde presztízs ide, presztízs oda — változatlanul foglalkozik mindennel, ami érdekli. Még a filmes technika fejlesztésének kérdéseivel is, pedig erre senki sem kérte. Ez — a filmes technika — hosszú évek óta az első új hobbi életében. Rokonszenves, zárkózott, szőke óriás, aki úgy véli, pályaképe talán tanulságos, talán megvigasztalja azokat, akikre rosszallóan mondják embertársaik: istenem, de csökönyös. Hiszen lehet a csökönyösség a céltudatosság előszobája. V. F. É. X FILM Ideiglenes paradicsom Kovács András új filmjének sztorija rendkívül egyszerű: egy, a német hadifogságból hazánkba menekülő francia katona és egy fiatal magyar asszony találkozását, szerelmüket, majd elválásukat követi nyomon. Kovács persze nem érzelmes sztorit akart írni és megfilmesíteni,számára mindez részben csak ürügy és lehetőség, hogy egy mára talán elfeledett, de nem lényegtelen tény dokumentálásával történelmi ismereteinket gazdagítsa. A II. világháború alatt a német fogságból sok francia katona szökött Magyarországra, itt rokonszenvvel fogadták őket,, kellemes körülményeket, életfeltételeket biztosítva számukra. Nyilvánvaló persze, hogy az illetékesek, a kormány és a hadsereg egyes vezetőinek tudta és beleegyezése nélkül a francia (és a lengyel) menekültek nem számíthattak volna emberséges bánásmódra. Kovács jó érzékkel talált rá a témára, s alaposan el is mélyedt benne, amit a korábban a televízióban, most pedig a film előtt vetített, néhány egykori katonaszökevényt megszólaltató dokumentumfilm is bizonyít. Sajnos azonban, az előtanulmánynak készült dokumentumfilmmel többet és lényegesebbet mond el, mint a tulajdonképpeni művel. Legfőképpen, mivel az irodalmi megformálás — a tény- és dokumentumanyag „dramatizálása”, élményszerűvé tétele — meglehetősen illusztratívra sikeredett. Alapvető konstrukciós probléma, hogy a két fiatal szerelme nincs igazán „kitalálva” és belülről láttatva, pszichológiailag elmélyítve. Jacques alakja vázlatos marad, cselekvéseinek nincs igazi drámai erőtere, nem érezni azok tétjét (szerelme, szökése, lebukása). Figurája mindenesetre fontos dramaturgiai eszköz lehetne, hiszen az, ahogyan vele viselkednek, segítik vagy akadályozzák, az egyúttal jellemzi, minősíti is az illető egyént, magatartását, morális tartását. Csakhogy a rendező leegyszerűsít, nem ábrázolja valamennyire is árnyaltan a szereplőit: a vásznon szinte kivétel nélkül csak derék, segítőkész magyar emberek jelennek meg. Kovács alkotói tisztessége és a kor differenciáltabb bemutatására való törekvése vitathatatlan, mégis ez a sematikus megközelítés is olyan veszélyeket rejthet magában — leegyszerűsítő történelemszemlélethez vezethet —, mint amilyeneket az ellenkező előjelű beállítás hordozott (hogy ti. mindenki fasiszta volt). Mindezek ellenére is érdeme a filmnek, hogy sokan — főleg a fiatalok — belőle szerezhetnek először tudomást múltunk jobb megismerését segítő tényekről. (gervai) Mephisto Nem írok róla kritikát. Szabó István filmjét én tökéletesnek láttam és kész. Minek cifráztam. Teljes mértékben megfelelt a várakozásomnak, az igényeimnek, az ízlésemnek. (Egyedül a különben nagy erejű befejező jelenetet érzékeltem kissé teátrálisnak, amelyben a színész a hatalmas stadion ásító torkába lökve, fájdalmat okozó fénycsóvák agressziójában rádöbbenhet, milyen parányi és kiszolgáltatott báb a totális hatalom markában.) A jó film olyan, hogy a moziból kijövet önmagával találja szemközt magát a néző — bármerre fordul. Ezúttal méginkább így van, mert Mefisztónak éppen az a szakmája: szembesíteni az embert önmagával. Ezért találta ki őt az íratlan majd az írott világirodalom — a középkori ponyvák névtelen szerzője Marlowe, Goethe, Klaus Mann és mások. Persze Mefisztó nem erkölcscsősz, lehet, hogy őt egyedül a szerződés érdekli, s nem megmenteni, hanem megvásárolni akarja a fausztok lelkét. Ám azt is tudja, legkönnyebben úgy éri el a célját, ha tükröt tart az ember elé. A Mephisto — a film — is ezt teszi, és ennek a tükörnek félelmetes a mélysége. A felszínt kapargatná, ha csak arról szólna, hogy egy karrierista, önimádó színész hogyan adja el a lelkét a fasizmus ördögének, a részleges jó cselekedetei ellenére, hogyan válik cinkossá majd gazemberré. De miközben ez lejátszódik, tökéletesen megfigyelhetjük, hogyan manipulálja a hatalom az egyént, hogyan húzza magához, mint az örvény, hogyan veszíti el az fokról fokra a szuverenitását, s korábbi ártatlannak tetsző döntései miképpen determinálják a későbbieket — kizárva a becsületes döntés lehetőségét. A mocsárba téved így az ember, ha arra indult, egyszeresen süllyedni kezd, aztán már nincs hova lépnie. A hatalom manipulációjával párhuzamosan végigszenvedhetjük az egyén önbecsapásának mechanizmusát is. Szenvedést mondtam, mert perverz dolog lenne műélvezetről beszélni akkor, amikor a néző jelleme és lelkiismerete is ott van a bonckés alatt... Az embernek fantasztikus képessége van arra, hogy cselekedeteit, döntéseit igazolja, elfogadhatóvá tegye önmaga előtt. A Színésznek nem is volt olyan nehéz. Ő relatíve csaknem mindig jót tett: szórakoztatta a munkásokat, bújtatta az üldözött színészt, nem hagyta el teljesen fekete bőrű szerelmét, jó színész volt, sok örömet szerzett a közönségnek — és a náci miniszternek, aki azt mondta, hogy jót akar. Ő elhitte. Félrevezették? Istenem. Becsapva lenne, az nem jellemhiba. Sokszor egész népeket becsapnak. Az embernek egy hazája van, akármilyen rendszer van, abba kell beilleszkednie. Bűn-e a kormány politikáját támogatni? Az sem bűn talán, ha mindenki szeretetét el akarja nyerni. Hisz végül is a szeretet a legszebb emberi érzés. Milyen vonzó csapdák közt bukdácsol az ember. De ki, vagy mi mutat kivezető utat neki. Talán a szent és gáncstalan művészet? Csak ne hallottuk volna kétszer ugyanazt a manifesztumot az igazi színházról, a forradalmi színház apostolától és náci fasiszta színház intendánsától. Csak ne hallottukláttuk volna, hogyan lehet a Hamletet a náci eszme szolgálatába állítani. Hol van a humánum, a becsület, a helytállás archimedesi pontja? A Mephisto megrendítő erővel mutatja meg a társadalmi és lelki csapdák mélységeit, melyeket egyedül a meggyőződéssé érett, igaz eszme tud bevilágítani. Legyen világnézeted! (—el—) 5