Magyar Ifjúság, 1981. szeptember-december (25. évfolyam, 36-52. szám)

1981-10-09 / 41. szám

KÖZELKÉP Hollós Olivérról Mi az a filmoperatőr? Ho­gyan lesz valakiből opera­tőr? Nehéz ezeket a kérdé­seket pontosan megvála­szolni, akármilyen különös, de az új magyar filmlexi­kon sem ad felvilágosítást. Operatőr vagy filmopera­tőr címszava egyszerűen nincs. Hollós Olivér egé­szen kisfiú volt, amikor a fenti kérdés foglalkoztatni kezdte. Volt egy film, ami teljesen elbűvölte: a Gyöngyvirágtól lombhullá­sig. Otthon kérdezősködött: kik készítik az ilyen filme­ket? Homoki Nagy István minden filmjét maga fény­képezte, így nem tévedett nagyot Hollós­ papa, amikor azt válaszolta: az operatő­rök. Akkor aztán elhatá­rozta, ő is operatőr lesz. Most közösen gondolko­dunk rajta, miként tarthat ki egy gyerekkori vagy év­tizedekig? A tizenöt éves Hollós Oli­vér jelentkezett az 1961- ben alakult amatőrfilmes szövetségben, ahol kamerá­hoz ugyan nem jutott, de végigjárt néhány filmkészí­tő tanfolyamot. Aztán be­iratkozott az angyalföldi művelődési ház filmklubjá­ba, abban a reményben, hogy az elmélet után végre a gyakorlat következhet. A filmklubnak volt is két ka­merája, csak éppen nyers­anyagból, azaz filmből nem jutott az ifjú operatőr-je­löltnek ... Szóval telt-múlt az idő. Hollós Olivér sza­bad idejében változatlanul a filmezéssel foglalkozott, a filmkészítés reménye nél­kül ... Húszéves korában készítette el végre első amatőrfilmjét, amivel be is nevezett az országos pályá­zatra. Díjat ugyan nem nyert, de az hivatalos meg­erősítést kapott, hogy vá­gya nem rögeszme: van te­hetsége a filmezéshez. Ké­sőbb megtanulta a fényké­pészmesterséget, majd be­állt mindenesnek a televí­zióhoz. Mindenesből válto­zott kameramanná, segéd­operatőrré, több éves gya­korlat után pedig — 1972-ben — főiskolás hallgatóvá. A Homoki Nagy István fé­le természetfilmezés már régóta nem tartozik az ál­mai közé. Olyan operatőrré vált, aki képes mindig az adott műre, feladatra fi­gyelni. Főiskola után visszatért a televízióhoz. Bár eddig öt tévéjátékot fényképezett — nemcsak művekben gon­dolkodik, hanem feladatok­ban is. Ha úgy adódik, szí­vesen készít riportfilmet vagy képzőművészeti mű­sort, például annak idején a Csak ülök és mesélek-et. Tudomásom szerint az ope­ratőrök, ha játékfilmet, té­véjátékot is készíthetnek, már nem örülnek a kisebb feladatoknak, a „mester­­­­munkának”. Erről termé­szetesen Hollós Olivér is értesült, ámde presztízs ide, presztízs oda — változat­lanul foglalkozik minden­nel, ami érdekli. Még a fil­mes technika fejlesztésének kérdéseivel is, pedig erre senki sem kérte. Ez — a filmes technika — hosszú évek óta az első új hobbi életében. Rokonszenves, zárkózott, szőke óriás, aki úgy véli, pályaképe talán tanulságos, talán megvigasztalja azo­kat, akikre rosszallóan mondják embertársaik: is­tenem, de csökönyös. Hi­szen lehet a csökönyösség a céltudatosság előszobája. V. F. É. X FILM Ideiglenes paradicsom Kovács András új filmjének sztorija rendkívül egyszerű: egy, a német hadi­fogságból hazánkba menekülő francia katona és egy fiatal magyar asszony találkozását, szerelmüket, majd elválá­sukat követi nyomon. Kovács persze nem érzelmes sztorit akart írni és meg­filmesíteni,­­számára mindez részben csak ürügy és lehetőség, hogy egy má­ra talán elfeledett, de nem lényegtelen tény dokumentálásával történelmi is­mereteinket gazdagítsa. A II. világhá­ború alatt a német fogságból sok francia katona szökött Magyarországra, itt rokonszenvvel fogadták őket,, kelle­mes körülményeket, életfeltételeket biztosítva számukra. Nyilvánvaló persze, hogy az illetékesek, a kormány és a hadsereg egyes veze­tőinek tudta és beleegyezése nélkül a francia (és a lengyel) menekültek nem számíthattak volna emberséges bánás­módra. Kovács jó érzékkel talált rá a témára, s alaposan el is mélyedt benne, amit a korábban a televízióban, most pedig a film előtt vetített, néhány egykori katonaszökevényt megszólaltató doku­mentumfilm is bizonyít. Sajnos azon­ban, az előtanulmánynak készült doku­­mentumfilmmel többet és lényegeseb­bet mond el, mint a tulajdonképpeni művel. Legfőképpen, mivel az irodalmi megformálás — a­ tény- és dokumen­tumanyag „dramatizálása”, élménysze­rűvé tétele — meglehetősen illusztra­tívra sikeredett. Alapvető konstrukciós probléma, hogy a két fiatal szerelme nincs igazán „kitalálva” és belülről lát­tatva, pszichológiailag elmélyítve. Jacques alakja vázlatos marad, cselek­véseinek nincs igazi drámai erőtere, nem érezni azok tétjét (szerelme, szökése, lebukása). Figurája mindenesetre fon­tos dramaturgiai eszköz lehetne, hiszen az, ahogyan vele viselkednek, segítik vagy akadályozzák, az egyúttal jellem­zi, minősíti is az illető egyént, maga­tartását, morális tartását. Csakhogy a rendező leegyszerűsít, nem ábrázolja valamennyire is árnyaltan a szereplőit: a vásznon szinte kivétel nélkül csak derék, segítőkész magyar emberek je­lennek meg. Kovács alkotói tisztessége és a kor differenciáltabb bemutatására való törekvése vitathatatlan, mégis ez a sematikus megközelítés is olyan ve­szélyeket rejthet magában — leegysze­rűsítő történelemszemlélethez vezethet —, mint amilyeneket az ellenkező elő­jelű beállítás hordozott (hogy ti. min­denki fasiszta volt). Mindezek ellenére is érdeme a filmnek, hogy sokan — főleg a fiatalok — belőle szerezhetnek először tudomást múltunk jobb meg­ismerését segítő tényekről. (gervai) Mephisto Nem írok róla kritikát. Szabó István filmjét én tökéletesnek láttam és kész. Minek cifráztam. Tel­jes mértékben megfelelt a várakozásomnak, az igényeimnek, az ízlésemnek. (Egyedül a különben nagy erejű befejező jelenetet érzékeltem kissé teát­­rálisnak, amelyben a színész a hatalmas stadion ásító torkába lökve, fájdalmat okozó fénycsóvák agressziójában rádöbbenhet, milyen parányi és ki­szolgáltatott báb a totális hatalom markában.) A jó film olyan, hogy a moziból kijövet önmagával találja szemközt magát a néző — bármerre fordul. Ezúttal méginkább így van, mert Mefisztónak ép­pen az a szakmája: szembesíteni az embert önma­gával. Ezért találta ki őt az íratlan majd az írott világirodalom — a középkori ponyvák névtelen szerzője Marlowe, Goethe, Klaus Mann és mások. Persze Mefisztó nem erkölcscsősz, lehet, hogy őt egyedül a szerződés érdekli, s nem megmenteni, hanem megvásárolni akarja a fausztok lelkét. Ám azt is tudja, legkönnyebben úgy éri el a célját, ha tükröt tart az ember elé. A Mephisto — a film — is ezt teszi, és ennek a tükörnek félelmetes a mélysége. A felszínt kapar­­gatná, ha csak arról szólna, hogy egy karrierista, önimádó színész hogyan adja el a lelkét a fasizmus ördögének, a részleges jó cselekedetei ellenére, ho­gyan válik cinkossá majd gazemberré. De miközben ez lejátszódik, tökéletesen megfigyelhetjük, hogyan manipulálja a hatalom az egyént, hogyan húzza magához, mint az örvény, hogyan veszíti el az fokról fokra a szuverenitását, s korábbi ártatlannak tetsző döntései miképpen determinálják a későbbie­ket — kizárva a becsületes döntés lehetőségét. A mocsárba téved így az ember, ha arra indult, egy­szeresen süllyedni kezd, aztán már nincs hova lépnie. A hatalom manipulációjával párhuzamosan végig­szenvedhetjük az egyén önbecsapásának mechaniz­musát is. Szenvedést mondtam, mert perverz dolog lenne műélvezetről beszélni akkor, amikor a néző jelleme és lelkiismerete is ott van a bonckés alatt... Az embernek fantasztikus képessége van arra, hogy cselekedeteit, döntéseit igazolja, elfogadhatóvá tegye önmaga előtt. A Színésznek nem is volt olyan nehéz. Ő relatíve csaknem mindig jót tett: szóra­koztatta a munkásokat, bújtatta az üldözött szí­nészt, nem hagyta el teljesen fekete bőrű szerel­mét, jó színész volt, sok örömet szerzett a közön­ségnek — és a náci miniszternek, aki azt mondta, hogy jót akar. Ő elhitte. Félrevezették? Istenem. Becsapva lenne, az nem jellemhiba. Sokszor egész népeket becsapnak. Az embernek egy hazája van, akármilyen rendszer van, abba kell beilleszkednie. Bűn-e a kormány politikáját támogatni? Az sem bűn talán, ha mindenki szeretetét el akarja nyerni. Hisz végül is a szeretet a legszebb emberi érzés. Milyen vonzó csapdák közt bukdácsol az ember. De ki, vagy mi mutat kivezető utat neki. Talán a szent és gáncstalan művészet? Csak ne hallottuk volna kétszer ugyanazt a manifesztumot az igazi színházról, a forradalmi színház apostolától és náci fasiszta színház intendánsától. Csak ne hallottuk­­láttuk volna, hogyan lehet a Hamletet a náci esz­me szolgálatába állítani. Hol van a humánum, a becsület, a helytállás archimedesi pontja? A Me­phisto megrendítő erővel mutatja meg a társadalmi és lelki csapdák mélységeit, melyeket egyedül a meggyőződéssé érett, igaz eszme tud bevilágítani. Legyen világnézeted! (—el—) 5

Next