Magyar Ifjúság, 1982. január-április (26. évfolyam, 1-18. szám)
1982-02-26 / 9. szám
OLVASÓJEGY „Nem ismerjük egymást és nincs igazi közösség. Ebben a kerületben, ezen a lakótelepen, ahol élek, legfeljebb úgy ismerik egymást a fiatalok, hogy szia, szia, neked milyen a farmered, nem elég trapéz, ahogy látom. Meg jó magnód van, hadd vegyek át egy számot. Így telnek a napok, a hetek, az évek, és nem csinálunk semmit, nem tudjuk egymásról, ki mivel foglalkozik, foglalkozik-e valamivel. Észrevettem, hogy az, akit tényleg érdekel valami, nem szívesen mondja a másiknak: te, én ezzel meg ezzel foglalkozom, mert érdekel. Még elterjed róla a baráti körében, hogy ez a marha komolyan foglalkozik valamivel, és akkor ujjal mutogatnak rá, meg kiröhögik. Mert nagyon nem illik, nem divatos, hogy valaki komolyan foglalkozzék valamivel. Nem divatos, hogy a fiatal komolyan dolgozzon vagy tanuljon, vagy komolyan foglalkozzon a barátjával vagy a szerelmével. Csak lötyögni illik, fél szemmel nézni a televíziót, fél füllel hallgatni a magnót, félig elolvasni egy könyvet, meg moziba járni, meg inni, meg csajozni, de azt sem igazán. Azt mondom, hogy a fiatalok ma sem megkeresni, sem elkölteni nem tudják a pénzüket.” Így beszél Veréb (Csendes Attila) , Berzi Jakab, a „vezér” mögött a másodrendű vádlott, akivel szemben — „Az 1974. év február hó 6-án elrendelt nyomozás a Btk. 127. §-ának (1) bekezdés d. pontjába ütköző, a Btk. 127. § (2) bekezdés 9. pontja szerint minősülő izgatás bűntettét állapította meg”. A jelentés a nyomozás befejezéséről Méliusz János osztályvezető bíró asztalán hever, a többi majd az ő dolga lesz. Neki kell döntenie, hogy mi lesz a sorsa Berzi Jakabnak, s hozzá hasonlóan húszas éveik elejét-közepét taposó öt másik társának. Mérlegelni és dönteni! Ami a dolga. Dolga azóta, hogy feladta filoszi elefántcsonttornyát (Spinoza Etikájának sajtó alá rendezését), mégpedig azért, mert — mint a későbbiekben egy helyütt ki is mondja — „részt kívánt venni” ... Ez a részvételi vágy sodorta el a jogi egyetemre, s juttatta majdan abba az osztályvezetői szobába, amelynek otthonossága oly jólesően veszi körül, máskor is, nemcsak azon a keddi napon, amikor felüti Berzi Jakab és társainak dossziéját. Paris-kolonial garnitúra (ismerjük, fonott szabványgyékénnyel!), Hugo von Grotius, Montesquieu és Kölcsey Ferenc arcképe a falon, városi telefon, házitelefon és „K” telefon ... „Császár a birodalmában” — ahogy elégedetten belefészkeli magát kiült karosszékébe. * * * Ez tehát Méliusz János osztályvezető bíró, Sükösd Mihály A törvénytevő című regényének főszereplője. Vagy egyik főszereplője! Míg a másik a vele, a társadalommal szembenálló (vagy csak szembenéző — eztkell kiderítenie!) Berzi Jakab. Tagadjam? Nem az „esetem” ez a bíró első pillantásra. Kiskakas a maga szemétdombján — titkárnő, kávé, élcelődés, a mozdulatok beidegzettsége ... Vajon mennyire bízhat egy ilyen bíróban az a vádlott, akinek éppen az a baja a világgal, hogy nem találja benne a maga helyét? Íme, Sükösd válasza! Az író regénye élére három idézetet függesztett mottóként. Egyet Bacontől, egyet Marxtól és egyet Déry Tibortól. Déryvel kéri, hogy olvasói ne mérjék szűkre az olvasásra szánt időt. Marxszal az emberi történelem folytonosságáról elmélkedik, míg Baconnel szólva ezt mondja ki: „Egy hold föld Middlesexben többet ér, mint egy hercegség Utópiában. A legkisebb megvalósult jó is több, mint a lehetetlenség legragyogóbb ígérete..Ezt az „egy hold földet” akarja vajon körüljárni Sükösd törvénytevője? Talán igen, hiszen Méliusz János megtalálni látszik mindazt, amit Berzi Jakabék oly elkeseredetten keresnek: a maga helyét. S hogy ehhez a tudathoz néha elegendő harminc hossz a Széchenyi-fürdő párás vizében vagy Boccherini csellóversenyének finom akkordjai a lemezjátszóról egy átdolgozott nap végén, igénye válogatja — hihetnék. Ámde... Ámde előrehaladva az olvasásban azt kell tapasztalnunk, hogy ez a Méliusz bíró komolyan veszi hivatását, őszintén kíváncsi „ügyének” igazságára, s ha az elején még el is fintorodunk esetleg önhitt megfogalmazásán „az elvont, egyetlen, tiszta igazságot” illetően, a végén képesek vagyunk átélni azt a tényt, hogy valóban ő képviseli az igazságot, amely így alkalmazott igazsággá lesz, persze („Életkorom, életmódom, élményeim és elfogultságaim sokasága nyomot hagy ...”) —, de neki kell tudnia alkalmazni! Vajon rá is érti-e, értheti-e Berzi Jakab, gyilkos tirádák megfogalmazója? Hogy — „Ők, a többiek: a hasukat a szívgödörig hizlalók vagy derékbőségüket ugrókötéllel, zöldségkoszttal szabályozók,a tarkóig kopaszok vagy sűrű, ősz hajukat hosszúra növesztők, a feketedő fogtövűek, a sorvadó ínyüket gyógysugárral kezelők, a vakító műfogsor-tulajdonosok. Tizenöt éve vodkát ittak a konyhaszéken, társbérletben, a nagymama hodályában, az első lágymányosi öröklakásokban, ma viszkit isznak a hivatali főnök kerti ünnepén, a színes lampionok, a műkövekből emelt flekkensütők között. Terv helyett Kentet és Gitane-t szívnak, súlyzóznak, uszodába járnak, első infarktusuktól félnek, a másodikat várják, a Zsigulit kétévente cserélik, kétszintes lakást terveztetnek, szigligeti nyaralófertályra, kisoroszi telekre alkudoznak, nem azt mondják, amit gondolnak, nem azt írják le, amit mondanak, félrehajtott fejjel, az álságos indulat és a hamis önfegyelem hullámhosszain fejtik ki egyenkénti magamentésüket. Oda tartoznak, akarják, nem akarják, ahol eldöntik a dolgokat, ahol a dolgok eldőlnek. Nem az a baj, hogy oda tartoznak, az a vétkük, szégyenük, hogy részt vesznek, de részvételük nem hat, fölösleges. Kettősen könyvelnek, megmentenék tisztességüket és tehetségüket, de fenntartásaik lefaragásával, elhazudásával szolgálni is kívánják az ágyuk előtt ébredésükre váró, hivatalukat meghatározó, napi tevékenységüket elszámoltató szerkezetet, a havi fizetést, évi nyereségrészesedést, hivatali gépkocsit, külföldi kiküldetést, tanácstagi bohócszerepet, tévészereplést biztosító létesítményt. (...) Az elmúlt tizenöt évben, ami sikerült, az ő kemény akarásuk és tagadásuk nyomán sikerült. Ami elromlik és tönkremegy, az ő csendes helyeslésükkel, elhallgatott fenntartásaikkal, szégyenlős, tevőleges közreműködésükkel megy tönkre.” Tetszetős, kemény és igazságtalan szavak. „Az ifjúság hangja” — legyintenek az ilyenre az idősebb korosztályok. Ugye, Goethe mondta: az a huszonéves, aki nem bírálja a társadalmat, nem viszi semmire, és az a harmincéves, aki még mindig a társadalmat bírálja — nem vitte semmire. Berzi Jakab legalábbis egy hercegségről álmodozik Utópiában, mit neki hát egyetlen hold föld Middlesexben!... „Mit akarok? — kérdezi magától. — Szocializmust akarok. De olyat, amilyent én képzelek.” Hát, persze. Milyen egyszerű! Sükösd Mihály könyvének végén két évszám olvasható, ezzel zárja a szöveget, jelezve a regény írásának idejét: 1972—1976. A könyv elején ugyancsak olvasható egy évszám, a könyv megjelenésének éve: 1981. Vagyis öt év telt el addig, amíg A törvénytevő nyomdafestéket látott, s anynyit gyaníthatunk, hogy ezt az időt még a közismert és annyit emlegetett magyar „nyomdai átfutás” sem indokolja. Akkor vajon mi? Talán könyvének kényes kérdésföltevése? Talán a válasza? Talán mindkettő? Sükösd ebben a regényében érzékenyen hangolódott rá a hetvenes évek fiataljainak, elsősorban értelmiségi fiataljainak elbizonytalanodó, igényességből, értékkeresésből, személyes csalódásból, elvetélődő közösségigényéből, a magányba, látszatcselekvésekbe süppedő, dühvé szövődő indulathullámaira. Szemmel láthatóan szeretné Méliusz bíróval együtt megérteni ezeket az indulatokat, kibogozni, majd feloldani, hogy a „társadalmi ügyek szekerébe” legyen befogható az indulatot mozgató, kétségkívül kimutatható tettvágy. Méliusz bíró még főnökei kisebb-nagyobb nyomásának sem engedve hozza majd meg a végén döntését, amelyet nem mond ki, amelyet azonban az író sejteni enged, s ami az előzmények ismeretében nem is lehet más, mint feloldozás. Mintha csak ezt mondaná: a fiatalságnak az a dolga, hogy lázadjon, a társadalomnak pedig az, hogy értelmes cselekvéssé szervezze a bennük munkáló szándékokat. Igen, de azért mégis szeretnénk tudni, hogy a Berzi Jakabok megtalálhatják-e helyüket, akkor is, ha „csak” formálhatják — hosszabb távon — azt a szocializmust, amit képzeletük szerint oly makacsul szeretnének átszabni... * * * Berzi Jakab és társainak „ügye” alig több üres hőzöngésnél, az olvasó joggal gondolhatja úgy, hogy az író tétje sem az, hogy a hasonló fiatalok alkalmi társulásainak „társadalmi veszélyességére” figyelmeztessen. (Hisz a két igazi akció is csak a képzelet síkján játszódik le, az 1971-es balassagyarmati túszdrámára emlékeztető leánykollégium-foglalás és a Németh László-i ihletettségű faluközösség-teremtés.) S bár a kötet borítóján ügyesen figyelemfelhívó a farmernadrág övére akasztott „fityegő”, egy piros színű paragrafus (Spolarich Miklós terve), mégis kevéssé valószínű, hogy A törvénytevő elsősorban a fiatalok sűrűn és szívesen forgatott könyve. Noha kétségkívül jó volna, ha az övék is lenne, Sükösd képes ugyan beleilleszkedni a Jakabok világába, igazi nézőpontja azonban a Méliusz bíróé, az érzékeny, a társadalom egészéért felelősséget érző értelmiségé. Elsősorban őket szeretné figyelmeztetni. Nehogy igaz legyen — igaz lehessen! — végül velük szemben a Berzi Jakab vadul köpködő vádaskodása. A regény — kollázsszerűen építkezve, sűrűn változtatva időt, nézőpontot, szárnyaló, imponáló, de pontos (!) mondatfüzérekkel — az úgynevezett intellektuális próza minősítését hívja elő olvasójából, s talán nem túlzás emlékeztetni vele kapcsolatban az 1969-ben megjelent A látogatóra, már persze ami az irodalmi megformálást, nyelvezetet illeti. Az eszközök azonban más mondanivaló szolgálatába szegődnek Sükösdnél. Ő reménykedőbb a cselekvést illetően, mint Konrád volt, s könyvének nagy erénye, hogy olvasójának képes átélhetővé tenni ezt a reményt. Talán a két főhős alapállása közötti különbségnek köszönhetően ? * * * „Hivatali karosszékemben ülve, az ügyet tanulmányozva, amelynek még sem időpontját, sem szereplőit, sem kellékeit nem ismerem, a rám osztott, önként vállalt szerepre készülök, véleményemet vizsgáztatom.” Méliusz bíró nyitott. És kíváncsi, őszintén kíváncsi! De olykor eszébe jut egyetemista társa, Simon András, akivel 1956. október 30-án együtt sétáltak a Bartók Béla úton a Szabadság-híd felé, de aztán Simon elkanyarodott és felment a kollégiumba, ahol méltánytalan pofonok érik, aminek végső következményeként kinyitja majd a gázt 1962-ben, egy Kensington negyedbeli lakásban, Londonban, hogy „se magyar, se angol halott” legyen. Vagyis a történelem. Kocsis L. Mihály Nemzedékek Wm Atönnrösztevő