Magyar Ifjúság, 1982. szeptember-december (26. évfolyam, 36-53. szám)
1982-10-08 / 41. szám
Q vonal túlsó végén Vincze Viktória válaszol a kérdésünkre, hogy miért nem találkozhatott vele a közönség csaknem három évig? — Nemrég tértem haza az Egyesült Államokból, miután elváltam a férjemtől. Itthon újra munkáthoz láttam, a Pulzusban láthatott először a közönség. Két állandó zenésztársammal, Karakas Gézával és Paco Pállal létrehoztuk a Flört együttest. Új dalaimat is ők írják, kettő közülük hamarosan lemezen is megjelenhet. Csaknem egyórás koncertjeinken öcsémmel, Vincze Tamással, valamint Farkas Andrással és Faludi Tamással mint vendégmuzsikusokkal egészül ki a Flört. Műsorunknak színházi jelleget kívánunk adni a színpompás kosztümökkel, a látvánnyal. A zenében nem idegenkedünk az új hullámos jegyektől, de igyekszünk megőrizni azokat a stíluselemeket is, amelyek pályafutásom korábbi szakaszára voltak jellemzők. 28 Egy heep-sztéria A Keletitől sűrű sorokban áramlanak az emberek a Kisstadion felé. Némi tülekedés és közelharc után átjutok a kettős kordonon, és ahogy végiglépdelek a lelátó alatti alagúton, hirtelen kitárul az aréna, a feketébe öltöztetett színpad, melynek hátterében szinte világít a felirat: URIAH HEEP. 1970-ben alakult az együttes, akkor, amikor a kábítószer-túladagolás miatt a halhatatlanok közé halt Jimi Hendrix és Janis Joplin, amikor röavid szenvedés után kimúlt Beatles, amikor megkezdődött a Manson-per, amikor már próbálgatta szárnyait egy bizonyos Led Zeppelin nevű banda, amikor megjelentek a rock első pestisfoltjai is. De erről akkor még kevesen tudtak, látszólag a legnagyobb konjunktúrával kecsegtető üzleti és előadói terület volt a rock. Fél órával a meghirdetett kezdet után lassan elsötétülnek a lámpák, megszólal a szimfonikus zenekarra és vegyes karra komponált nyitány, és érzed, valami átsuhan feletted, és ott lebeg a levegőben, olyan történik most, ami túl van a hétköznapok szenvtelen valóságán. Aztán megjelennek színpadon a régvárt kedvencek, üdvözlik a közönséget és elhelyezkednek. A vad örömüvöltés elnyomja a nyitány szenvedélyes záróakkordjait. Az együttes alapító tagjai — Mick Box gitáros, Ken Hensley billentyűs, David Byron énekes — az akkortájt legkorszerűbb stílust, a mennydörgő heavy metal-zenét választották. Rövid egy év múltán már a csúcson vannak. A kitűnő konkurransek: Black Sabbath, a Grand a Funk Railroad egymástól is tanulva kialakítják a műfaj máig érvényes eszköztárát. A gitár szólóhangszerré lép elő, jellegzetes kvintpárokban játssza a kísérő mellékmotívumot, a basszusgitár is önálló életre kel, kilép a ritmusszekcióból, és bonyolult témákat játszik, az egész felépítmény biztos alapját a Hammond-orgona telített akkordjai adják, amelyeket szeptimnél tovább lehetőleg nem bővítenek, és az egészet egy vastorkú énekessel fejelik meg. Profik. A bevezető zene után egy percnyi késedelem nélkül kegyetlenül lecsapnak a dobütők, szinte eldördülnek a gitáészok. A kezdetben bizalmatlanul méregetett csekély számú hangfal akkorát szól, hogy az első harminc méteren belül szinte elviselhetetlen a zaj, mintha a Gellért-hegy indulna rövidke vasárnapi sétára. A színpad előtt tülekedő fotósok időnként szédelegve a pokoli hangerőtől hátrább menekülnek, hogy elgyötört fülüket elviselhetőbb decibel - mennyiséghez juttassák. Stand up, shoutin’ out (Állj fel és ordíts!) biztatja szélesen egyértelmű gesztusokkal a közönséget Peter Goalby énekes. Ám ahogy a rend nagybajuszú őre végigsétál a szektorok korlátja mentén, még legelszántaibbak is letesznek erről. Peter Goalby 1981-ben került az együtteshez. Korrekt, jó torkú énekes, kitűnően bánik hangjával, a régi slágereket is jól adja elő, de nem tudja megteremteni azt a feszültséget, amelyet Byronnál megismerhettünk, falzettben elbizonytalanodik a hangja, a kőkeménységnek nyoma sincs. Néhány nótában énekét a rövidre állított visszhangosító is segíti. Fehér inge, kopott fekete kardja kitűnően ellenpontozza a többiek színes öltözetét és a színpad komor, nehéz feketeségét. Az izgatottan hullámzó sorok között kézről kézre járnak a nylonszatyrok, amelyekből különböző szí- LEMEZMÉRLEG Ötletgazdák A tánc- és popdalfesztiváltól számított esztendő sikerzenekara, az új hullám „hivatalosnak” elkönyvelt sztárcsapata, a más művészeti ágakban is próbálkozó Korlátolt Felelősségű Társaság úgy látszik kifogyhatatlan jobb-rosszabb ötletekből. Jellemző rájuk bemutatkozó nagylemezük, a Macska az úton borítójának provokatív hátoldala, ahol a bánatos bohócfazonra maszkírozott fiúk teljesen meztelenül, de még aránylag illedelmes, keveset előtáró pózban mutatkoznak meg kedvelőiknek. Mi ez, mire véljük? Sokféle értelmezés lehetséges. És éppen az ambivalenciák teszik izgalmasan érdekessé a KFT gesztusait, szövegeit az egysíkú, mögöttes tartalmakban szegény és iróniát, groteszk humort, kesernyés hangvételt szinte egyáltalán nem V__________________________ tartalmazó „hagyományos” szövegekkel, „mutatványokkal” szemben. És itt elérkeztünk egy neuralgikus ponthoz. Azt pontosan tudjuk, hogy a hangszereléssel és különféle effektusokkal elérhető, hogy a zene egyértelműen humoros, tragikus vagy drámai legyen. De a rockzenében használatos dal sajátja — s ezt tudomásul illene-kellene venniük az alkotóknak is — az, hogy szöveges. Tehát a muzsika eszközeinek használatán túl a szavak, mondatok erejével is lehet hatni. Sokszor hallhattam már szépreményű rockzenészeink szájából komoly panaszként, hogy a műfajt a finomlelkű kritikusok teszik tönkre, mert kizárólag irodalmi értékeket vadásznak lázasan a szövegekben. Viszont a „valódi értékek” hordozójára, a muzsikára már nem terjed ki a figyelmük, illetve annak részletes elemzését mellőzik. Az ilyen alapállású zenészek kiépített állásait „belülről” gyengíti-rombolja szövegcentrikusságával KFT. Egyéni hangjuk — ezt a a megkülönböztetést itt kifejezetten a rockra kell érteni — mindenekelőtt a szövegekben, az ötletprózákban nyilvánul meg. Ennek népszerűsítésére, érthetőbb kifejtésére szolgál a dal. A KFT tagsága nem is tartja fontosnak, inkább kigúnyolandónak a hagyományos rockos magatartást. A közhelyességet szándékoltan hangsúlyozó életképeikkel egészen másfajta látásmódot hoztak a lassacskán önnön ideáljainak fogságába merevedő rockmagatartások kicsiny „táborába”. Ha a reggaes ritmizálással élő, néhol — különösképpen II. Lengyelfi Miklós elektromos bőgőzésének köszönhetően — dzsesszes harmonizálásai, a keménységgel és lágysággal egyaránt „élő” muzsika nem is nevezhető igazán új hullámosnak, az egész produkció mégis valamiféle „új egyszerűségű”. Hétköznapi, dolgokat hiperrealista módon közelítik meg. Az A-oldal első kompozíciója jó példa erre. Az Elmúltak az ünnepek összevonva az év esedékes ünnepnapjait, az azok utáni állapotokat elemzi, méghozzá lendületesen szerű, kiérlelt zenével. slágere — nonszensz szövegeket is közbeiktatva — a sötétebbik, kellemetlenebbik oldalról. Amelyet gondosan eltakarunk vagy nem is szeretünk látni-hallani. „A szaloncukrokat lezabálták / a fenyőfa üresen áll / Az ünnepélyes vacsorák után zsírmocskos tál / A szép cipőnkön repedések / a nadrágunk lukas / A villamoson tuszkolódik a sok agresszív utas / Az ajándékok tönkremennek a kezeink között / A hétköznapok összegyűlnek a fejünk fölött / A Télapóról faragják az otromba vicceket / a nadrágjainkon bevarrják az összes slicceket / Elmúltak az ünnepek”. Úgy érzem, hogy ez a hosszabb idézet megfelelően reprezentálja a KFT világát, illetve anak az egyik felét. Ugyanis a hasonló hangvételű Budapesti anzix után A vonat líraisága, elégikussá váló, a búcsúzást kifejező lágy, a csendes gitárral kiemelt hangulata inkább Cseh Tamás világával rokonítja az együttes törekvéseit. És megint