Magyar Ifjúság, 1983. január-április (27. évfolyam, 1-17. szám)
1983-01-14 / 2. szám
turális központban most is érdemes megállni. Földszinti kiállítótermében most a száz éve született és ötven éve elhunyt festő, Gulácsy Lajos munkáiból válogatott kiállítás csalogatja az utca emberét. Prágában főleg a sötét, mélabús tónusokban, ironikusan kedves megfogalmazásban vászonra vitt itáliai tárgyú festményei és grafikái láthatóak. És talán épp ez a titka Gulácsy prágai sikerének: a kicsit leplezett cinizmus, a kicsit visszafojtott, de erőteljes humor, irónia, a tragikomikus világlátás. Innen az apró házakkal övezett Melantrich utcán baktatva tovább, egy sarokházon a már idézett prágai világfi, a riporterek riportere, az író, újságíró Egon Erwin Kisch portréjára leszek figyelmes. Emléktáblája azt hirdeti, hogy ebben a házban született és élt a város nagy fia, akit a prágaiak, a csehek Hasek és Capek után nagy-nagy szeretettel emlegetnek, idézgetnek. Az utas tovább bolyong: feltétlenül felkeresi Franz Kafka szülőházát, a régi zsidótemetőt, felballag a Károly-hídon át a Várba, az Arany utcácskába, hogy előbb-utóbb újra visszajusson a Vencel térre. Egykor itt, ezen a téren volt a Magyar Kultúra Háza, de a metró építkezései miatt odább költözött. Útközben a Jungmann tér hatalmas házának labirintusszerű átjárójában megnézem a világhírű prágai színház, a Laterna Magica „kirakatait”. A montreali világkiállításra alakult, s azóta egyre nagyobb erőbedobással működő, korszerű világítási-vetítési technikát alkalmazó „néma” színház belépőjegyeivel a Cedok utazási iroda rendelkezik. Azért, mert ebben a színházban nincs beszéd, tehát nyelvi akadály, elsősorban a külföldi közönséget látják szívesen. A hat repertoár darab közül az egyik legsikeresebb a Hókirálynő. Az előadás — s egyben a színház — érdekessége, hogy a színpadon hatalmas vetítővásznak, úgynevezett panelek mozognak. Pazar látvány maga az ezekre vetített film is — hatalmas hócsaták, hóbirodalom, szép női arcok, hóban vágtató ménes —, s a filmbéli színészi játékot, látványt nagyon jól kiegészíti a művészek színpadi játéka, pontosabban tánca, amely a hagyományos színészi játék, a pantomim és a balett különös keveréke. A Magyar Kultúra szerény épületben búvik meg, kis kirakatában néhány jellegzetes magyar népművészeti cikk és fölötte a felirat jelzi az intézményt, amelynek igazgatónője Farkas Aranka. — Mint ünnepek előtt mindig, az idén is örömmel tapasztaljuk, hogy ilyenkor üzletünk forgalma az ötszörösére emelkedik, eléri a havi ötvenezer koronát. Az eladott áruk túlnyomó részét elsősorban könyvek, hanglemezek és folyóiratok teszik ki, no meg az ipar- és népművészeti tárgyak. A cseh közönség körében nagyon népszerűek a műszaki könyvek, fotóalbumok — ezekre speciális igény van! —, de nagyon sok orvosi szakkönyvet, térképet, kézimunkakönyvet, idegen nyelvű művészeti könyvet is vásárolnak nálunk. Feltűnően sok magyarul nem tudó prágai vásárolja a Film Színház Muzsika, a Világ Ifjúsága, az Ez a divat című folyóiratokat, elsősorban a lapok képanyagáért. És persze keresik a poplemezeket és a komolyzenét. A boltban valóban állandóan nagy a tolongás. A választék mindig kielégítő, ámbár bűvös kockából nagyobb tételeket is el lehetne adni, mert itt még korántsem telített a piac. Mondják, a kockát most legalább annyira szeretik, mint a sörtő, ami pedig már nagyon nagy szó. Városnéző sétánk közben a belvárosban gyakran látunk kiállítótermeket. Ilyen a Kotva (Horgony) áruház közvetlen közelében levő, üvegfalú terem is, ahol a cseh képzőművészet egyik fiatal, munkásságával már sok Vihart kavaró egyéniségének művei kaptak helyet — két hónapra. A kiállítást elsősorban az avantgárd művészet iránt fogékony fiatal közönség látogatja, meglehetősen szép számban. A negyvenéves Rostislav Novak képei meglepőek: a hatalmas vásznakra festett absztrakt, színes formákat vastag kartonpapír, textil vagy egyéb anyag takarja el. Nem hiányzik a képekről a pléh, a fa sem, akárcsak a vásznak fölé különféle síkokban és formákban kifeszített cérna, zsineg, kötél. Egyik anyag a másikat éri, fedi, kiegészíti. Érzékeltetve ezzel, a művészt állandóan foglalkoztató témavariációk kifejezési lehetőségeit: megszüntetni a határokat a múló pillanat és az állandóság között. Novákot szidják és dicsérik. Ő mindebből a legfontosabbnak azt tartja, hogy dolgozik, hogy az egyik legjobb, legforgalmasabb helyen mutatja beműveit, hogy beszélnek róla, hogy Mexikó és Párizs után Prágában is bemutatkozhat. Prága utcáin még nagyon hosszan kószálhatnánk, hiszen az ódon házakkal szegélyezett macskaköves utcák legalább annyira csalogatóak, mint a múzeumok, kiállítótermek gazdag választéka, avagy a sokféle kisebb, nagyobb színház, koncertterem, netán a Svejk vagy az U Fleku sörözők, ahol naponta születnek „irodalmi művek”, remek cseh anekdoták, amelyeket maga a derék katona is megirigyelhetne. Meghallgatásuk után bizonyára rendelne még egy korsó sört, és közbeszólna:: — Évekkel ezelőtt, amikor vándorlegény voltam ... Zolczer János A szerző felvételei Az Arany utcácska várfalhoz tapasztott házai tank tanúi és bámulói szárnyukat próbálgató színészgyerekeknek és írócsemetéknek. Ám az elmúlt húsz év alatt nemcsak az derült ki, mi lett az apából és mi a gyerekből. Nemcsak a ráncok, az ősz hajszálak szaporodtak, nemcsak a szereplők változtak meg, de a televízió is valahogy más lett. Az annak idején dívó negédes stílus akkoriban valószínűleg sokakat vonzott — ma már nem megy. Ma már nem hisszük el, hogy minden szép és jó, ma már felszabadultabban beszélhetünk a bajokról és a nehézségekről, és a sima modorú beszélgetőpartnernél kedvesebb szívünknek az, aki elmondja azt is, ami az életében kudarc volt, ami megerőltető. Aki egy csöppet szögletes ember, esendő. És bár ez a stílusváltozás ezeknél a retrospektív műsoroknál érezhető legjobban, mégis akad próbálkozás, ami megpróbálja visszahozni, vagy legalább visszaidézni az elmúlt stílust és korszakot. Mondván, a nosztalgia éveit éljük. Csakhogy nosztalgiázni úgy érdemes, ha az emlékből következik valami új, valami más. Különben puszta időpocsékolás. Legutóbb két régi táncdalszerzőt láthattunk, két egymást követő napon: Fényes Szabolcsot az egyiken, Szenes Ivánt a másikon. Mindketten kávéházak és rózsacsokrok hangulatát érzékeltették, dallamaik lágyan szóltak és vonzottak, mégis ... valami túl sok volt, vagy valami hiányzott belőlük. Fényes Szabolcsot például a régi fényében tündöklő, szikrázóhumorú Kellér Dezső konferálta be, s rögtön utána Szilágyi János beszélgetett vele. De uram bocsá’ Szilágyi frakk nélkül, kockás zakóban természetesebbnek tűnt föl, mint a régi nagyság, a szeretve tisztelt Kellér Dezső. Nem azért, mert a konferanszié jelenléte már megkopott. Hanem azért, mert az ő Fészek-klubos, zsugázós, múlt idéző személyisége valami halvány pírral beárnyékolt Valami rózsaszín lengi körül, akár az egész Fényes-műsort. Amelyben ugyancsak érdekes módon Katona Klári, Zalatnay Sarolta, Tahi Tóth László voltak a legvonzóbbak. Vagy csak a legközelebb álltak — Bereményi Géza után szabadon — a nyolcvanas évek sapkás korszakához. A születésnapi meglepetést Csenterics Ágnes rendezte. Aki olyan jó ritmikus show-t is rendezett már, mint például a Szűcs Judit-műsort. Ezzel láthatólag nem tudott mit kezdeni, nem állt hozzá közel, nem volt mire emlékezni. Ráadásul a képvágásban is volt valami hiba. Egy fehér szmokingos úr vezényeltminduntalan a láthatatlan zenekarnak, mögötte pedig az énekes önmagában dalolt. Ez a nevetséges kép egy másik nosztalgiaműsorhoz volt hasonlatos, amelyben a műsorvezető Kálmán Imre halálának évfordulójára pezsgőt bontatott. És itták a pezsgőt. Pirulva boldogan nosztalgiáztak egy volt zeneszerző emlékidéző jelensége fölött. A másik véglet sem jó. A népszerű és egymillió fontos hangjegy például bizonyára azért került olyan hirtelen az egyes csatornáról a kettesre, mert jött egy zenekar, amely botrányosan intim tevékenységeinkről dalolt. Bár aki ismeri Bunuel filmjét, A szabadság fantomját, az tudja, minden megszokás kérdése. A filmben ugyanis polgárpukkasztó módon fordított emberi tevékenységeket láthattunk. Az emberek együtt, csoportosan, társaságban ültek le az illemhelyre beszélgetni, viszont egyenként, lopva somfordáltak ki a konyhába enni. Képeslapokat mutogattak egymásnak, pfajoztak és felháborodtak, pedig nem meztelen nők voltak rajtuk, hanem tájképek: a normák fölcserélődtek, nevetségessé, kifigurázhatóvá váltak az idáig megszokott beidegződések, képtelenné az idáig elfogadott helyzetek. Bunuel szerint az élet olyan, ahogy vesszük ... Az említett zenekar ugyanezt a számot valószínűleg elénekelte számos popkoncerten anélkül, hogy különösebb megütközést keltett volna, ám az emberek többségének, a szombati ebéd után — méltán — felfordul tőle a gyomra. Nincs hát más választás: kell valami köztes stílu, valami elfogadható norma. És akkor nem lehet panasz az öregedő, de még nem őszülő televízióra. Magyar Judit, J 19