Magyar Ifjúság, 1983. szeptember-december (27. évfolyam, 35-52. szám)
1983-09-16 / 37. szám
RÁDIÓ Kabaré Negyedik (befejező?) részét sugározta és ismételte meg minap a rádió annak a sorozatnak, amelyet jószerivel mi, hallgatók, botcsinálta humoristák, vagyis amagyar hétköznapokban rendszeresen résztvevő állampolgárok szerkesztettünk. Ügyes dolog. Rávettek bennünket. Észrevétlenül. Nem kis leleménnyel. Törjük mi a fejünket. Ennek több előnye is van. Egy: ha gyengécskére sikeredik a műsor — mi találtunk ki halványabb poénokat, vékonyka viccet, vérszegény tréfát. Kettő: nagyobbakat kacagunk saját ellenállhatatlannak, frappánsnak vélt humorunkon. Három: garantált az elnézően jóindulatú kritika, hiszen legtoleránsabbak önmagunkhoz vagyunk. Mindez persze túlbiztosításnak tűnik a Rádióskabaré esetében. Ha van ugyanis méltán évtizedes sikersorozat, akkor ez a havonta jelentkező, mármár legendás műsor a legjobb példa erre. Nem látszik túlzásnak, iskolát teremtett. Belőle nőtt ki a Mikroszkóp Színpad és abból az a sajátos politikai kabaré, amely megtermékenyítette egész humorkészletünket. Felfedezett egy egészen új, tehetséges szerzői és előadói generációt; se szeri, se száma zajos ovációt aratott kísérleteinek (lásd nátúti fesztivál, egy-egy intézményt kipécéző, tematikus adás stb.), országos beszédtémát adó különkiadásainak. Mindezt figyelembe véve, kritikus legyen a talpán, aki elmarasztalóan szól a rádiókabaréról. De általában nem ,is tenné joggal. Ez a legutóbbi, közéletünk, mindennapjaink fonákságait „tárgyaló" sorozat sem érdemelné. Talán csak egy szelíd megjegyzést: már nem kellene a rádió nagyágyújával olyan aprócska verebekre lődözni, mint a Posta, a Patyolat vagy a Gelka. A poénok ettől nem lesznek jobbak, ők meg nem javulnak —1 —1 TELEVÍZIÓ Kórház a város szálán Az ember mindig gondol valamit. Például, hogy a Kórház a város szélén felülmúlhatatlan szórakozás. Aztán következik egy bővített, erőszakolt folytatás, és az ember kijavítja magát: ez az, ami felülmúlhatatlan.. A szomorkás arcok és a szeretetteljes pillantások operáció közben, a házastársi ölelkezések az egyetértés kifejezőjéül az öltözőben, a komolyzenehallgatás és több más, vicclapba ígérkező, elnyújtott találkozás. A Kórház a város szélén ugyanis nem a művészet eszközével próbálja életünket dokumentálni a nézők számára, hanem éppen fordítva: a sztorizás szintjére próbálja leszorítani a kifejezőeszközöket, mondván, ilyen az élet. Vagyis a legügyetlenebb nővérből lesz a legügyesebb főnővér, hiába a házasság, ha a reménytelen szerelem megmarad, az egymáshoz való emberek (lásd: komoly, önálló, öntudatos orvosnő, egyedül nevelt gyermekkel és komoly szemüveges, Beethoven-ismerő orvos) nagyon nehezen, vagy végképp nem találják egymást, és így tovább ... Mindez bizonyára így van a közhelyekben, és az életigazságokban is benne foglaltatik. Csak a tévésorozatmércéje lehetne kicsit más. Persze, végig lehet nézni. Csak az ember megfőzi közben a vacsorát, megír egy levelet, kivasalja a ruhát és azon álimélkodik, hogy jé, mégis érti, és nem igazán érdekli, mi is történt közben. Pedig semmi más, csak a világ próbálta felkínálni magát teljes pátoszával, teljes alulnézetében. (magyar) Új Petőfi-szobor Köztéri szoborral gazdagodott Mezőberény városa. A Petőfi A Mezőberényben című szobrot Szabó István alkotta Orlai Petrich Soma korabeli festménye alapján. Pályázat A Magyar Nők Országos Tanácsa és a Magyar Népművelők Egyesületének elnöksége pályázatot hirdet a családok művelődéséről. Célja: elősegíteni a családok művelődési helyzetének és lehetőségeinek javulását. A pályamunkák adjanak képet a családok művelődési szokásairól, igényeiről, mutassák ide azokat az élő, bevált programokat, amelyeket a művelődési intézmények szerveznek a családoknak, adjanak javaslatokat, ötleteket. Feltételek: a pályázaton részt vehet bárki, a szabad idejüket tartalmasan eltölteni vágyó családok éppúgy, mint a közművelődési dolgozók. Kollektívák is pályázhatnak. A pályamunkák terjedelme legföljebb 5—10 gépelt oldal lehet. A munkák 1983. december 1-ig a név, cím, foglalkozás, munkahely feltüntetésével a Magyar Nők Országos Tanácsának címére küldendők: Budapest VI., Népköztársaság útja 124. 1391. Eredményhirdetés: 1984. március 8-án. Díjak: I. díj 5000 Ft, II. díj 3000 Ft, III. díj 1000 Ft. ESHMNflBBMMBlHmNMMIHMl Mielőtt a függöny felgördül ... az új évad első előadásai előtt a színházakban, már sok minden előre tudhatóakövetkező szezonról. Tudható a műsorterv, és ezáltal tudható, mit, s körülbelül milyen formában, sőt, milyen minőségben várhatunk az illető színháztól. A társulatok személyi összetételének ismeretében kikövetkeztethetőek az egyes darabok rendezői, a szereposztások fontosabb nevei, még akkor is, ha mindezt jó előre nem közli a direkció. (Ez a közlés viszont egyáltalán nem általános szokás a magyar színűvilágban.) Tudható nagyjából az is, milyen anyagi sikerekre számíthat a színház (ez is jóformán csak dedukció kérdése), s előre meg lehet sejteni, mely bemutatóknak milyen fogadtatása lesz a közönség, a kritika, a szakma vagy a felügyeleti szervek részéről. Régi színházi szakemberek állítják, hogy aki jól odafigyel az évadnyitó társulati gyűléseken elhangzó igazgatói és egyéb beszédekre, az hatvanszázalékos biztonsággal megjósolhatja az évad várható eseményeit, amit meg az ülés után a színésztársalgóban hall, abból még legalább húsz százalékot hozzátehet. A fennmaradó húsz százalék lenne ezek szerint a művészeti kockázat faktora, a szép ismeretlenségi tényező, melyben rejtékezhet nagy bukás és nagy siker egyaránt. Az új évadot kezdő társulati ülésekről szóló híradások mindenesetre némiképp igazolni látszanak ezt a szkeptikus-cinikus véleményt. De ne akarjunk jobb jósnak lenni, mint azt a matematikailag valóban kiszámítható tényezők megengedik. Egy az átlagnál jobb évad lehetőségei sejtenek a műsortervekben — várjuk ki, míg e tervek megvalósulnak, s várjuk meg, hogy hogyan, milyen színvonalon valósulnak meg. Arra se figyeljünk a feltétlenül szükségesnél jobban, hogy bizonyos előcsatározások máris megkezdődtek egyes színházak és a kritika között (lásd például a Nemzeti Színházban elhangzott észrevételt a színház és a kritika viszonyáról). Remélhetőleg ugyanis nem ezek a csetepaték adják majd meg az új évad alaphangját. S ha már az alaphangot említem, szóba kell hozni egy másik társulati ülésen elhangzott megállapítást. Bodrogi Gyula, a Vidám Színpad igazgatója, többek között ezt mondotta: — A Fővárosi Tanács illetékesei úgy látják, hogy kísérleti gazdálkodásunk használható jegyeket mutat, ezért folytathatjuk. E szerény mondat mögött nem kevesebb áll, mint egy kézenfekvő, de épp ezért szokatlan és merész elv és annak alkalmazása: aki sokat és jól dolgozik a színházban, az keressen is többet. A Vidám Színpadon megértettek egy nagyon lényeges vonást az országos gazdaságpolitikai elvekből, s ezt amaguk speciális munkaterületére alkalmazvá, megvalósították az érdekeltség és a differenciált bérezés elvét egy olyan intézményben, amely évtizedek óta az állami dotáció köldökzsinórján át táplálkozott még akkor is, ha az előírt bevételi terveket „hozta”. S ez a köldökzsinór meg is óvta a végzetes anyagi leromlástól, tehát kockázatmentesen biztonságot adott. A Vidám Színpadon azt vallják: aki nem kockáztat, nem is nyerhet. (Bodrogi egy interjúban elmondta: örülne, ha a bukás végre teljes anyagi kudarc is lenne, s a siker valóban nagy sikertjelentene a főkönyvben is.) Az illetékesek érthetően örülnek a kezdeményezésnek, s szívesen látnák az alkalmazását más színházaknál is (amint ahogy már így kezdi az új évadot a Radnóti Színpad s a József Attila Színház is). A dolog lényege azonban mégsem a puszta jövedelmezőség, s nem holmi rút forintcentrikusságról van szó. Ez az elképzelés ugyanis, ha jól és okosan valósítják meg, művészileg is nagyobb önállóságot, bátorságot, nagyobb igényességet jelenthet , s kell is, hogy azt jelentsen. Felszabadíthat olyan művészi erőket, tartalékokat, melyek addig rejtettek voltak, s ezeket az erőket és tartalékokat a színház javára, az előadások minőségének javítására, végső soron a közönség és az egész magyar színművészet hasznára fordíthatja. (Erre különben épp a Vidám Színpad múlt évadjának kéthárom előadása a jó példa: a Babits, a Szomorú vasárnap vagy az Elvámolt éjszaka művészi minőségét tekintve is lényegesen jobb volt, mint amit a Révay utcában éveken át megszoktunk.) Lehet, hogy ez a látszólag csak gazdasági újítás valami új szervezeti-szerkezeti struktúra kezdetét jelzi színházainkban? Ideje lenne, ha így lenne. Takács István 5