Magyar Ifjúság, 1984. szeptember-december (28. évfolyam, 36-52. szám)
1984-12-28 / 52. szám
— Altorjay. — A híres zenekritikus? — Engedelmével. — Tószegi. Megenged egy megjegyzést? — Parancsoljon. — Nem értettem egyet a múltkori kritikájával, arról a brazil együttesről... Altorjay könnyedén meghajol. — Nem is az volt a célom vele. Hogyan írhattam volna meg a maga véleményét, amikor még nem is ismertem? — Szerényen mosolyog. — Szíves utólagos engedelmével a magam jelentéktelen véleményét vetettem papírra. .. A leány a fejét rázza. — Pedig roppant eredeti volt az egész! — Ízlése botlását fiatal kora menti — bólogat elnézően Altorjay. — Maga nem látta annak idején a Gyöngyös Bokrétát. .. — Nincs igaza! — érvel hevesen a lány. — Ez igazi, hamisítatlan folklór volt! Altorjay ismét meghajol. — A Gyöngyös Bokréta is! Csak éppen csinált volt az egész ... — Figyelmesen néz Júlia arcába. — Maga különben honnan ért ezekhez a dolgokhoz? A házigazda elégedetten felnevet. — Tanítványom volt az Akadémián! — Ja úgy! mint Gerbár. — Akkor már mindent értek! — A mondat keményen koppan, s mint mondani szokás, túlmutat önmagán. A lány is felérez a mögöttes tartalomra, mert zavartan lehajtja fejét. — Elnézést — hajol meg gyorsan Altorjay, hogy oldja a feszültséget —, mi már éppen indulófélben voltunk ... Örülök, hogy megismerhettem, kezét csókolom. Szervusz, Artúrom. Gerbár vigyorogva nyújtja kezét. — Viszlát, öregem. A vacsora, mint mindig, isteni volt! Kézcsók, Júlia. — Jó éjszakát, uraim — búcsúzik a leány is. Az ajtó előtt vannak már; a házigazda szélesre tárja. — Köszönöm a látogatást, fiúk! — Kacsint, majd halkan hozzáteszi: — És köszönöm a megértesteket! Gerbár a füléhez hajol. — Jó éjszakát, Artúrkám. — Ennek a mondatnak is mélyebb értelme volt. — Gratulálok! Ilyen a pipi! — És mutatja. — Igyekszik az öreg muzsikus ... — bólogat büszkén a házigazda, aztán becsukja az ajtót, és siet vissza, Júliához. Megáll mellette, magához húzza. — Gyöngéd, atyai csak cuppan a leány arcán. — De jó, hogy ilyen pontos voltál! Szeretem ezt a két fiút, igazán jó emberem és remek barátom mind a kettő, de ha nem jössz, ki tudja, meddig ülnek még itt a nyakamon ... — Meddig? — nevet a lány. — Kettőig? Háromig? Amíg az utolsó üveget is fel nem kutatták, és fenékig nem itták! Nagyszerű koponya mind a kettő, de úgy isznak, mint a gödény! És imádják a potyát. — Fantasztikus! Pedig mindegyik nagymenő... — Napi három literre vannak hitelesítve. Számítsd ki forintban! És az egyiknek két gyereke van hozzá, a másiknak három! És néha egy nyakkendő is kell... — Az öreg ásít, nyújtózkodik. — No, és holnap erős napom van, korán kell kelnem, nem tudtam volna kiböjtölni őket! — Megint puszit cuppant a leány homlokára. — Aranyos vagy, igazán aranyos! Igazi jó barát! — És mit kapok érte? — kérdi Júlia kislányosan. Keszler a pohárszékhez lép, kinyitja ajtaját. Egy jókora doboz desszert, egy üveg francia kölni, és egy flaska skót whisky mosolyog az egyik polcról. Az öreg rámutat a mahomet bonbonos dobozra. — A szokásost? Vagy ezúttal valami mást? Válassz, Julikám! — Most inkább talán a whiskyt, Artúr bácsi! Ballagnak lefelé a kietlenül világított lépcsőházban, vigyáznak testük épségére, óvatosakat lépegetnek, s csak az első emelet táján kezdenek beszélgetni. Gerbár kezdi. — Hát öregem, én csak ámul- 16 !-i lányok sikereltek, már beletörődtek, hogy önálló életet él a fővárosban. Sokak szerint a legszebb, a legcsinosabb a manökenutánpótlásból. Ezt érzi, tudja is. Siet kijelenteni, nem szeret nyilatkozni. Ez az első interjúja, ezt is csak azért vállalta, mert most ilyen kedve volt. — Miért nem kedveli az interjúkat? Az újságírók ellen van kifogása, vagy nem szereti, ha az életéről faggatják? — Nem szeretek kíváncsiskodni, és azt sem kedvelem, ha az én életemmel foglalkoznak mások. Ilyen a természetem. És ezen nem is igen akarok változtatni. Gondolom, most megkérdezi, vannak e barátaim, barátnőim. Nincsenek. Csak felszínes ismeretségeim vannak, akik inkább csak haverok. Tudom, nehéz velem kijönni, mert önző és hisztis vagyok, szóval rossz természetem van... — Mi a véleménye a beképzelt emberekről? — Akiknek van mire, az jogosan beképzelt, még ha ez nem is túlságosan szimpatikus magatartás. Én mindenesetre szeretnék szerény maradni. Tisztában vagyok saját magammal, ami nagy érték, mert azt jelenti, van önismeretem. — Túl azon, hogy valaki szép, csinos, mi inspirálja a fotómodell-pályára? — Mindenkit más. Egy biztos, sokan irigylik a manökeneket, mert jól néznek ki, jó cuccokban járnak, mert sokan ismerik őket, mert jól keresnek. Én is így voltam. Nálam elsősorban a pénzkeresés volt a szempont, hiszen érettségi után ez tűnt a legjobb választásnak. — Csalódott már valamiben, valakiben? — Még nem... Könnyedén veszek mindent. — Hogy él itt egyedül Budapesten?— Nem egyedül. Van egy évek óta tartó kapcsolatom. Együtt élek egy fiúval. — És nem féltékeny a partnere? — Ha szeret, akkor nyilván az. Márpedig nem véletlenül élünk együtt. — A közelmúltban külföldi szerződést ajánlottak fel önnek. Fotómodellnek vagy manökennek hívták? — Ezt nem lehet különválasztani. De ha arra kíváncsi, hogy aktmodellnek hívtak-e, erre határozott nemmel válaszolok. — És mi lesz, ha kimegy és nem találják alkalmasnak, vagy nem érzi jól magát más országban? — Hogy megfeleltem, az már biztos, hiszen ezért ajánlották és kötöttük meg a szerződést. Hogy miként érzem majd magam? Ez is lutri, mint minden más. De egy biztos, ott is meg kell álljam a helyem. — Milyen ön szerint az ideális nő? — Attól függ, milyen szempont szerint nézzük. Aki a férfiaknak csak szórakozásra kell, az legyen csinos, jól ápolt, magas, szép. Aki családalapításhoz kell, az is legyen csinos, értelmes, de mellette jó háziasszony is. — Ön melyik kategóriának felelne meg? — Hogy csinos vagyok, azt nem kell bizonygatnom. És azt hiszem, háziasszonynak is megfelelnék. Sőt kedvem is van hozzá. — Vannak céljai? — Távolabbiak nincsenek. Nyelveket tanulok. Két nyelven szeretnék beszélni. Jó lenne sokat keresni, mert nekem az isten pénze sem elég. És még csak annyit: idejében fogok lelépni a pályáról. Nem szeretném ugyanis az utolsó démon szerepét eljátszani ... Török Ferenc ... Maga a versi szándék a tárgyalt műinka esetében nyilvánvaló: eljutni az Egészben megtestesülő entitásig (lásd: „Visszapillant a Nap a föld pereméről”, illetőleg: „S mire elér szeme a túlsó határra”. Kiemelés tőlem. Idézett mű 50., illetve 53. sor). A versalkotó tehát a tájba, a t természetiségbe mint autonóm rendszerbe való behatolást tűzte ki céljául. Ebben a kontextusban a költő mintegy az olvasó meghosszabbított tekintetének szerepkörét tölti be, azaz az olvasó meghosszabbítása maga. Miként a címből kikövetkeztethető, a pusztát — télen! — akarja megérzékíteni a költő s ily módon szélesebb olvasóközönséget a beavatás rítusába bevonni. Azonban félreértelmezi a versiség, a versbeliség, a versbeli lényeg specifikumait, és szinte naturális hűséggel képezi le tárgyát (lásd „Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül...” I. m. 23. sor. A példák tetszés szerint szaporíthatók. — A szerző megjegyzése.) Érzékelhető ugyan helyenként az alkotói törekvés a versbeli jelhordozók esztétikai feltöltésére, de ezek az elemek csak annyira fontosak, amennyiben és amenynyire az adott korszak érzékletes, nosztalgikus megjelenítését szolgálják. Régmúlt időket idéz elénk a költő, mint például Király -TóI és az annak fejéről mozzanatosan leeső, véres koronáról beszél (i. m. 49. és 54. sor). Tudatosan antikizáló fogalomhasználatának javára könyvelendő, hogy olyan, immáron elhomályosuló jelentéstartalmú szókat is sikerrel sző be a versegész szövetébe, mint a most következő hasonlat kulcsszava: „Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő” (i. m. 41. sor). Ami magát a leképezés folya EMBER MARIA.