Magyar Ifjúság, 1985. május-augusztus (29. évfolyam, 18-35. szám)
1985-08-23 / 34. szám
V, LEMEZFÜLELŐ --------------------------------------------------------------------------------Húronként ezer dollár A vicc szerint kérkedik a hegedűs: kérem szépen, engem mostanában már olyan jól megfizetnek a koncertjeimen, hogy alkalmanként négyezer dollárt kapok, a hegedűm minden húrjáért ezret. Részvevőén megkérdezi a hallgató: — De azért, ugye, most már sajnálja, hogy nem hárfázni tanult meg? No igen, a hárfának negyvenhat húrja van, szóval az elemi matematika szabályai szerint hárfával jobban lehet keresni, mint hegedűvel. A zene azonban, bármily furcsa, mégsem csupán csak matematika, s így kiderül, hogy bizony a hárfások afféle hátrányos helyzetű szegénygyerekek a muzsikusok nagy családjában. Először is: a hárfa az egyetlen pengetős hangszer, ami rendszeres használatban van a modern szimfonikus zenekarokban. De az együttes tagjai még ebéd utáni álmukat alusszák, amikor a hárfaművész már benn ül a hangversenyteremben és a hangszerén dolgozik. Hát persze, mire azt a negyvenhat húrt rendesen behangolja, addig tényleg lemegy a nap. Másodszor: ki az a megszállott a zeneirodalom múltjában, aki úgy döntött, halhatatlanságát hárfamuzsika komponálásával fogja biztosítani? Bizony, a New York-i Hárfaegyüttes lemezén, melyet most hallgatok, tizenegy darab található, s ha jól számolom, közülük csak kettő, melyet eredetileg is erre az ormótlan, de szép hangszerre írtak. (Ez különben hibája a lemez borítóján található bőséges ismertetőnek; az ember afféle szellemi totót játszhat, kitalálandó, mi az átirat és mi az eredetileg is lantra írott mű.) A New York-i Hárfaegyüttes sok szempontból különleges csapat. Már évszázadok óta divat, hogy ilyen egynemű, azonos hangszerekből álló zenekarokra írt muzsikát hozzanak létre, a hárfaegyüttes azonban meglehetősen ritka — annál inkább, mert hiszen a hárfa sokáig nem volt az a mozgékony, könnyen kezelhető valami, ami mostanra lett, a látszattal ellentétben. Másrészt a zenekar azért is érdekes, mert négy tagja olyan ősi, amerikai neveket visel, mint Barbara Pniewska, Eva Jaslar, Dagmar Platilova, Monika Jarecka. A zenekar vezetője, Aristid von Würtzler pedig a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán szerzett diplopiát, ahol Kodály Zoltán tanítványa volt. Azóta már több egyetemen tanít, számos nemzetközi hárfaversenyt és hárfafesztivált rendezett, szervezett. A lemezen hallhatunk muzsikát Johann Pachelbeltől Andréa Grétryn és Luigi Boccherinin át egészen Mozartig, Beethovenig. A négyhárfás összeállítás ezeknek a részben ismert, részben a kevéssé közismert dallamoknak furcsa, légiesen szellős, ugyanakkor kissé fémesen hideg hangulatot ad. Érdekes próbája az emberi fülnek, befogadóképességnek, valahogy úgy, mint ahogy a modern rockzenék még modernebb földolgozásai esztrádban, „mázakban”, vagy akár diszkósítva. Ez, persze, nem minőségi össszehasonlítás, csak a hangulatot, az érzést akarom megérzékeltetni velük. Mindenesetre ,a The Musical Heritage Society Inc. licence alapján megjelent új magyar lemez érdekes hallgatnivaló nemcsak azoknak, akik hegedülni tanultak meg, ahelyett hogy hárfáztak volna, hanem azoknak is, akik se egyiket, se másikat nem tudják, csak hallgatni szeretik — húronként nem ezer dollárért. Szántó Péter Csillogó tárgyak — árnyékban III. ötvös és fémműves quadriennálé, Miskolc, 1985. E látszólag száraz információkat tartalmazó, tárgyilagos mondat sokkal gazdagabb tartalmat rejt, mint első pillantásra tűnik, s valójában benne foglaltatik a nevezett rendezvény minden erénye és hibája. Hogy ötvösök és fémművesek tárlatáról van szó — elsősorban —, az nem kétséges. Agn gondolkodóba ejtő az a liberalizmus, amellyel a bemutatott anyag értelmezi az ötvösség és fémművesség lehetőségeit, szerepét, társadalmi funkcióját. Megtalálható itt a „szabályos” szobrászmunkától (dombormű, érme) kezdve, az ovális keretekbe foglalt zománcképeken át a portálok fémszerkezetéig minden.Minden, írom, pedig ez így nem igaz. Merta minden alatta mindenki is értendő, vagyis azt jelentené, hogy az alkotók hellyelközzel teljes létszámban képviselik magukat. És ez éppúgy nem mondható el, miként négy évvel ezelőtt. Már eleve azért rendezték meg 1981-ben a II. quadriennálét, mert egy esztendővel korábban nem jött össze kellő mennyiségű, bemutatható alkotás. Persze, ha egyszer ez egy quadriennálé, akkor teljesen helyénvaló, hogy a mostani harmadikat 19811-ben előzte meg a második. Ám az első 1976-ban volt, s így már könnyű kiszámítani, hogy ez a quadriennálé elnevezés kicsit sántít. Egy év ide vagy oda— nem igazán lényeges. Annyi mindenesetre biztos, van az ötvösöknek és fémműveseknek fontosabb dolguk is, mint holmi kiállításokkal bíbelődni. Igaz, azt is hihetnénk, egy ilyen quadriennálé valami komolyabb fórum, az a hely, ahol a szakma presztízséről van szó stb. Ám mi történt eddig? Az érdekeltek fele, harmada bead valamit a kiállításra, a többség pedig azt mondja: most nincs olyan anyagom, ami ide jó ... Egyébként felettébb nehéz volna megmondani, hányan is jöhetnek számításba. Az idén ötvenen jelentkeztek. A Szövetség illetékes szakosztálya százhúsz névre szóló felhívást küldött ki, de hozzá kell tenni, a tárlat nyílt, bárki nevezhet, akit a fémműves tárgyalakítás területén dolgozik. A tartalmi sokszínűség itt koncepció. Ennek köszönhetően az évek során láthattunk — többek között — időjárási információs oszlopot, bárszekrényt és gyermekbútort, különféle tartókat, úgymint ékszer-, ereklye-,hamu- és gyertyatartót, jelvényt, kaput, köztérre szánt szobrokat és asztali mütyüröket, ezüstből készített lószúnyogot és pálmalevélsodrót, aztán lámpákat és megintcsak lámpákat , remekműveket és felesleges kacatokat. Most sincs másként. Vannak felvehető és letehető tárgyak, van amire leülhetünk, amiben s aminél megnézhetjük magunkat: ékszerek, hamutartók, székek, tükrök, lámpák stb Ai jól installált bemutató, a teremnyi makett, fotó és eredeti alkotás alapján csak egy dolog nem dönthető el igazán: milyen is a jellegzetes magyar tárgy.Nem a legszebb vagy a legbőszítőbb, nem a legnélkülözhetetlenebb, de nem is a legfeleslegesebb. Az az átlagos magyar tárgy kerestetik, amely fémből, vagy abból is van, létében hivatkozik a magyar iparra,fecsegés, illetve szófukarság nélkül beszél tárgykultúránkról, reprezentálja a kort, amelyben megszületett, stílusa, funkciója, ára, felvevőpiaca van — egyszóval létezik, társadalmi legitimitása evidens. Egy olyan tárgy, amely pontosan elárulja, milyen a fogása a konyhaajtó kilincsének, de ugyanakkor felfedezhető benne például az a csillár, amely egy most átadott mozi előcsarnokában díszeleg. Tudom, ez nem csupán az ötvösökön és a fémműveseken múlik. Miként azzal is tisztában vagyok, hogy ők nem kiállításokban gondolkodó művészek, nem mappában gyűjthető rajzokat és könnyen kezelhető olajképeket készítenek. Ца egy tárgy kikerül a kezük alól, akkor azt előzőleg megrendelték, majd elfogadták, s azóta ott áll, függ a helyén. Mert jó. S legyünk optimisták: ellenkező esetben nem állna, függene ott. Tehát irány az utca, a reprezentatív közösségi helyiségek, a boltok — irány az élet! Nem, ilyen naiv én sem vagyok, éppen ezért azt a bizonyos tárgyat továbbra is a leendő quadriennálékon fogom keresni. Egyelőre. És együtt bosszankodom a többi nézővel, hogy azt, ami a bemutatott alkotások közül tetszik, nem találom meg az utcán, a boltokban, vagy azért, hogy csak a reprezentatív közösségi helyiségekben, találom. A hangversenytermekben, az előkelő szállodákban, az exkluzív kultúrcentrumokban — vagy teszem azt, a kiállítóteremben. Rendhagyó mondatelemzésünk mindössze egy szóval adós: Miskolc. Bár ezen sem kell sokat törnünk a fejünket. Őskohó, Fazola Henrik, ipari centrum, vasgyár, fémmel dolgozó nagyüzemek. Szóval a városnak, a régiónak van valami eredendő köze ehhez a dologhoz, s ennek a quadriennálé létrehívásakor is szerepe volt. Ám aki ebből azt a következtetést vonná le, hogy itt a tárlatok alatt és között megtalálná a szakma bázisát, hogy ilyenkor az alkotó meg az ipar „kibeszéli” problémáit, inspiráló hatással van egymásra, vagy csak egyszerűen érdeklődik a másik hogyléte felől -г— nos, az természetesen téved. Még a díjalapítók között sem találunk egyetlen nagyüzemet sem. Nem csak Miskolcról, máshonnan sem. Szóval megint a régi nóta. Azt is mondhatnám: III. ötvös és fémműves quadriennálé, Miskolc, 1985. D. Szabó Erde 29