Magyar Ifjúság, 1985. május-augusztus (29. évfolyam, 18-35. szám)

1985-08-23 / 34. szám

V, LEMEZFÜLELŐ --------------------------------------------------------------------------------­Húronként ezer dollár A vicc szerint kérkedik a he­gedűs: kérem szépen, engem mostanában már olyan jól meg­fizetnek a koncertjeimen, hogy alkalmanként négyezer dollárt kapok, a hegedűm minden húr­jáért ezret. Részvevőén megkérdezi a hall­gató: — De azért, ugye, most már sajnálja, hogy nem hárfázni tanult meg? No igen, a hárfának negyven­hat húrja van, szóval az elemi matematika szabályai szerint hárfával jobban lehet keresni, mint hegedűvel. A zene azonban, bármily furcsa, mégsem csupán csak matematika, s így kiderül, hogy bizony a hárfások afféle hátrányos helyzetű szegénygyere­kek a muzsikusok nagy család­jában. Először is: a hárfa az egyetlen pengetős hangszer, ami rendsze­res használatban van a modern szimfonikus zenekarokban. De az együttes tagjai még ebéd utá­ni álmukat alusszák, amikor a hárfaművész már benn ül a hangversenyteremben és a hang­szerén dolgozik. Hát persze, mi­re azt a negyvenhat húrt rende­sen behangolja, addig tényleg le­megy a nap. Másodszor: ki az a megszál­lott a zeneirodalom múltjában, aki úgy döntött, halhatatlanságát hárfamuzsika komponálásával fogja biztosítani? Bizony, a New York-i Hárfa­együttes lemezén, melyet most hallgatok, tizenegy darab talál­ható, s ha jól számolom, közülük csak kettő, melyet eredetileg is erre az ormótlan, de szép hang­szerre írtak. (Ez különben hibá­ja a lemez borítóján található bőséges ismertetőnek; az ember afféle szellemi totót játszhat, ki­találandó, mi az átirat és mi az eredetileg is lantra írott mű.) A New York-i Hárfaegyüttes sok szempontból különleges csa­pat. Már évszázadok óta divat, hogy ilyen egynemű, azonos hangszerekből álló zenekarokra írt muzsikát hozzanak létre, a hárfaegyüttes azonban meglehe­tősen ritka — annál inkább, mert hiszen a hárfa sokáig nem volt az a mozgékony, könnyen kezelhető valami, ami mostanra lett, a látszattal ellentétben. Más­részt­ a zenekar azért is érdekes, mert négy tagja olyan ősi, ame­rikai neveket visel, mint Bar­bara Pniewska, Eva Jaslar, Dag­mar Platilova, Monika Jarecka. A zenekar vezetője, Aristid von Würtzler pedig a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Fő­iskolán szerzett diplopiát, ahol Kodály Zoltán tanítványa volt. Azóta már több egyetemen tanít, számos nemzetközi hárfaversenyt és hárfafesztivált rendezett, szervezett. A lemezen hallhatunk muzsi­kát Johann Pachelbeltől André­a Grétryn és Luigi Boccherinin át egészen Mozartig, Beethovenig. A négyhárfás összeállítás ezek­nek a részben ismert, részben a kevéssé közismert dallamoknak furcsa, légiesen szellős, ugyan­akkor kissé fémesen hideg han­gulatot ad. Érdekes próbája az emberi fülnek, befogadóképes­ségnek,­­ valahogy úgy, mint ahogy a modern rockzenék még modernebb földolgozásai esztrád­­ban, „mázakban”, vagy akár diszkósítva. Ez, persze, nem mi­nőségi össszehasonlítás, csak a hangulatot, az érzést akarom megérzékeltetni velük. Minden­esetre ,a The Musical Heritage Society Inc. licence alapján meg­jelent új magyar lemez érdekes hallgatnivaló nemcsak azoknak, akik hegedülni tanultak meg, ahelyett hogy hárfáztak volna, hanem azoknak is, akik se egyi­ket, se másikat nem tudják, csak hallgatni szeretik — hú­ronként nem ezer dollárért. Szántó Péter Csillogó tárgyak — árnyékban III. ötvös és fémműves quadriennálé, Miskolc, 1985. E látszólag száraz információkat tartalma­zó, tárgyilagos mondat sokkal gazdagabb tartal­mat rejt, mint első pil­lantásra tűnik, s valójá­ban benne foglaltatik a nevezett rendezvény minden erénye és hibá­ja. Hogy ötvösök és fém­művesek tárlatáról van szó — elsősorban —, az nem kétséges. Agn gon­dolkodóba ejtő az a libe­­­­ralizmus, amellyel a be­mutatott anyag értelme­zi az ötvösség és fém­művesség lehetőségeit, szerepét, társadalmi funkcióját. Megtalálha­tó itt a „szabályos” szob­rászmunkától (dombor­mű, érme) kezdve, az ovális keretekbe foglalt zománcképeken át a portálok fémszerkezetéig minden.­­Minden, írom, pedig ez így nem igaz. Mert­­a minden alatt­a mindenki is értendő, vagyis azt jelentené, hogy az alkotók hellyel­­közzel teljes létszámban képviselik magukat. És ez éppúgy nem mondha­tó el, miként négy évvel ezelőtt. Már eleve azért rendezték meg 1981-ben a II. quadriennálét, mert egy esztendővel koráb­ban nem jött össze kellő mennyiségű, bemutatha­tó alkotás. Persze, ha egyszer ez egy quadrien­nálé, akkor teljesen he­lyénvaló, hogy a mosta­ni harmadikat 1­9811-ben előzte meg a második. Ám az első 1976-ban volt, s így már könnyű kiszámítani, hogy ez a quadriennálé elnevezés kicsit sántít. Egy év ide vagy oda­­— nem igazán lényeges. Annyi minden­esetre biztos, van az öt­vösöknek és fémműve­seknek fontosabb dol­guk is, mint holmi kiál­lításokkal bíbelődni. Igaz, azt is hihetnénk, egy ilyen quadriennálé valami komolyabb fó­rum, az a hely, ahol a szakma presztízséről van szó stb. Ám mi történt eddig? Az érdekeltek fele, harmada bead va­lamit a kiállításra, a többség pedig azt mond­ja: most nincs olyan anyagom, ami ide jó ... Egyébként felettébb ne­héz volna megmondani, hányan is jöhetnek szá­mításba. Az idén ötve­­nen jelentkeztek. A Szö­vetség illetékes szakosz­tálya százhúsz névre szó­­ló felhívást küldött ki, de hozzá kell tenni, a tárlat nyílt, bárki nevez­het, akit a fémműves tárgyalakítás területén dolgozik. A tartalmi sok­színűség itt koncepció. Ennek köszönhetően az évek során láthattunk — többek között — időjá­rási információs oszlo­pot,­­ bárszekrényt és gyermekbútort, különfé­le tartókat, úgymint ék­szer-, ereklye-,hamu- és gyertyatartót, jelvényt, kaput,­­ köztérre szánt szobrokat és asztali mü­tyüröket, ezüstből készí­tett lószúnyogot és pál­­malevélsodrót, aztán lámpákat és megintcsak lámpákat , remek­mű­veket és felesleges kaca­­tokat. Most sincs másként. Vannak felvehető és le­tehető tárgyak, van ami­re leülhetünk, amiben s aminél megnézhetjük magunkat: ékszerek, ha­mutartók, székek, tük­rök, lámpák stb­ Ai jól installált bemutató, a teremnyi makett, fotó és eredeti alkotás alapján csak egy dolog nem dönthető el igazán: mi­lyen is a jellegzetes ma­gyar tárgy.­­Nem a leg­szebb vagy a legbőszí­tőbb, nem a legnélkülöz­hetetlenebb, de nem is a legfeleslegesebb. Az az átlagos magyar tárgy kerestetik, amely fém­ből, vagy abból is van, létében hivatkozik a ma­gyar iparra,­­fecsegés, il­letve szófukarság nélkül beszél tárgykultúránkról, reprezentálja a kort, amelyben megszületett, stílusa, funkciója, ára, felvevőpiaca van — egy­szóval létezik, társadal­mi legitimitása evidens. Egy olyan tárgy, amely pontosan elárulja, mi­lyen a fogása a konyha­ajtó kilincsének, de­­ ugyanakkor felfedezhető benne például az a csil­lár, amely egy most át­adott mozi előcsarnoká­ban díszeleg. Tudom, ez nem csupán az ötvösökön és a fém­műveseken múlik. Mi­ként azzal is tisztában vagyok, hogy ők nem kiállításokban gondolko­dó művészek, nem map­pában gyűjthető rajzo­kat és könnyen kezelhe­tő olajképeket készíte­nek. Ца egy tárgy kike­rül a kezük alól, akkor azt előzőleg megrendel­ték, majd elfogadták, s azóta ott áll, függ a he­lyén. Mert jó. S legyünk optimisták: ellenkező esetben nem állna, füg­gene ott. Tehát irány az utca, a reprezentatív kö­zösségi helyiségek, a boltok — irány az élet! Nem, ilyen naiv én sem vagyok, éppen ezért azt a bizonyos tárgyat to­vábbra is a leendő quad­­riennálékon fogom ke­resni. Egyelőre. És együtt bosszankodom a többi nézővel, hogy azt, ami a bemutatott alko­tások közül tetszik, nem találom meg az utcán, a boltokban, vagy azért, hogy csak a reprezenta­tív közösségi helyiségek­ben, találom. A hangver­senytermekben, az elő­kelő szállodákban, az exkluzív kultúrcentru­­m­okban — vagy teszem azt, a kiállítóteremben. Rendhagyó mondat­elemzésünk mindössze egy szóval adós: Mis­kolc. Bár ezen sem kell sokat törnünk a fejün­ket. Őskohó, Fazola Henrik, ipari centrum, vasgyár, fémmel dolgo­zó nagyüzemek. Szóval a városnak, a régiónak van valami eredendő kö­ze ehhez a dologhoz, s ennek a quadriennálé létrehívásakor is szerepe volt. Ám aki ebből azt a következtetést vonná le, hogy itt a tárlatok alatt és között megtalálná a szakma bázisát, hogy ilyenkor az alkotó meg az ipar „kibeszéli” prob­lémáit,­­ inspiráló hatás­sal van egymásra, vagy csak egyszerűen érdeklő­dik a másik hogyléte fe­lől -г— nos, az természe­tesen téved. Még a díj­alapítók között sem ta­lálunk egyetlen nagyüze­met sem. Nem csak Mis­kolcról, máshonnan sem. Szóval megint a régi nó­ta. Azt is mondhatnám: III. ötvös és fémműves quadriennálé, Miskolc, 1985. D. Szabó Erde 29

Next