Magyar Ifjúság, 1985. szeptember-december (29. évfolyam, 36-52. szám)
1985-09-06 / 36. szám
VERSENYBEN A VILÁGGAL Felejtsük el Afrikát, az indonéziai szigetvilágot, India nagy részét, Közép- Amerikát. Ezeken a földrészeken nem ismerik a nagykabátot, a sálat, a bélelt bundacipőt, a kesztyűt. Akárhogy is van, glóbuszunk lakóinak legalább a fele nem költ pénzt téli holmikra. Mint ahogy nem használ szenet, kályhát lakása melegítésére, nem küld jégkorongcsapatot a világbajnokságra, nem vesz hóláncot kocsijára. A legmenőbb télikabátgyár is kénytelen számolni azzal, hogy termékeivel nem uralhatja a földkereséget. Legfeljebb a fél világot. Ilyen ötvenszázalékos piaccal gazdálkodhat a Pécsi Kesztyűgyár is . .. A Baranya megyei cég azonban vállalta a kihívást, felvette a kesztyűt. Sok esztendőn át küzdött, harcolt az üzletért, a jó eladási lehetőségekért. És ma azt tudja, amit talán egyetlen magyar vállalat Sem — termékeivel meghatározó szerepet tölt be a külpiacon. Az üzemeiben készülő kesztyűkkel diktálja az árat — ez is ritkaság. Ahhoz, hogy a már megértsük, a múltról kell képet kapnunk. Dr. Jancsi Gyula vezérigazgató-helyettes segít ebben: — A legfontosabb előzmény a kétkezi munka — magyarázza. — Szó szerint kell érteni: gyakorlatilag mindent kézzel készítenek dolgozóink. Ennek pedig hagyománya van nálunk. Természetesen kitalálták már a kesztyűvarró gépet, használhatnánk mi is, de akkor „mást” gyártanánk. Ez az! A tudományuk a kezükben van. Tapasztalatukban, a különleges fogások elsajátításában, továbbörökítésében. A világ pedig szereti a régit, a patinásat, a hagyományosat. Az Egyesült Államokban például a három-négyszeresét adják a Brazíliából érkező, nem mai svádájú, de garantáltan kézzel varrt férficipőkért. És megfizetik a nagyobb pénzt akkor is, ha történetesen kesztyű az az árucikk, amit hasonló „technikai háttérrel” készítenek. — Kérek egy párat, de szép zöld legyen! — Nézzen be a jövő héten, addigra meglesz ... — De én a hét végén szeretném felhúzni, mert akkor lesz kész a zöld kabátom. Ilyen párbeszéd persze nem valószínű, hogy bárhol is elhangzott. Pedig valahogy így képzeli el a laikus a kétszeresen is különleges bevásárlást. A dologban csak annyi a témánkhoz tartozó, hogy Pécsett akár még ez is megtörténhet. Mint ahogy volt is rá példa, csak éppen a gyártók nem kértek időhaladékot. Befutott a vevő, elmondta mit kér és az miben legyen rendhagyó. A gyáriak meghallgatták, kicsit szóval tartották az üzletfelet, talán ajánlottak neki egy kellemes délelőtti programot is, délután pedig már átnyújtották részére az első néhány pár kesztyűt. Ez a gyorsaság a másik nagy tudománya a pécsi vállalatnak. Van is hírük a világban. — Több mint huszonöt országba exportálunk — könyvel Jancsi Gyula. — Európában jóformán mindenütt ismerik a pécsi kesztyűket. A Pierre Carden hálózat egyik stabil cikke a termékünk. Londonban a Harrod’s-ban a legdrágább kesztyűn szerepelhet a Hunor márkanév. Új-Zélandon, Ausztráliában ugyancsak ismernek bennünket. Az Egyesült Államokban egy olyan cég forgalmazza gyártmányainkat mind a két part között, amelyik maga is előállít kesztyűt, bár nem bőrből. Ez az Aris nevű vállalat a pécsi termékeket Dior márkanévvel ellátva szállítja az áruházaknak. Még Afrikában is kaphatók gyártmányaink, igaz, ezek sportoláshoz, például ökölvíváshoz való termékek. A vezérigazgató-helyettes prózaibb adatai: hárommillió pár kesztyű, százezer bőrből készült ruhaféleség, valamint bőrdíszmű, cipőfelsőrész készül üzemeikben. A gyártott mennyiség háromnegyed részét exportálják, teljes termelésük felét tőkés piacon adják el. Imponáló számok. A hazai gazdasági környezet ismeretében pedig még az a megjegyzés is helytálló, hogy ezzel a teljesítményével az ország talán legstabilabb exportőre a Pécsi Kesztyűgyár. De meddig? Bízunk benne, sokáig! Bármilyen hihetetlen, ezúttal a reménykedés — a miénk és az övéké egyaránt — az egyetlen biztos pont. A gyár ugyanis pénzügyi helyzetét tekintve a tönk szélén áll: ha így megy tovább, fizetésképtelenné válik. A közvetlenül importált alapanyagok ára 8—10 százalékkal, a hazai béreké azonban harminc százalékkal emelkedett. Az élőmunka ára még drasztikusabban nőtt, ez a közteher az idén 24 százalékról 40 százalékra ugrott. Drágábban szállítják, szállíthatják dolgozóikat is az üzemekbe — a többség a falvakból jár be munkahelyére. A külpiacot nem nagyon érdeklik a gyár belügyei, az országhatáron belüli gazdálkodás. A vevőknek, továbbeladóknak az a fontos, hogy olyan áron kapják meg a termékeket, amilyeneken tőlük is elfogadják még a vevők. Nagy érvágás mindez a pécsi gyárnak, hiszen nincs kire hárítania a munkaerő-drágulást. Az ugyan igaz, hogy az idén megint bővült a vevőköre, ismét konjunktúrája van a divatok, igényes kesztyűnek. De ezzel együtt is kirekesztené magát piacairól, ha túlságosan merészen nyúlna az árakhoz. Hiszen a sorban — most még persze mögötte — ott állnak a szomszédos országok, a távol-keleti államok gyártói... A kesztyűgyár roskadozik a súly alatt — de amíg bírja, csinálja. Most éppen hogyan ? Fogcsikorgatva, de okosan is. A cipőfelsőrész-készítés például bérmunka, de távolról sem olyan rangos és hasznos ez az export. A napokban az ellenkezőjében is megállapodtak: újszerű üzletet kötöttek amerikai partnerükkel. Nem a kétszázezer pár kesztyűs megrendelésre gondolunk, hanem arra a megállapodásra, mely tervezésről szól. Az Aris cég a magyar vállalatot bízta meg, hogy mintákat, fazonokat konstruáljon az ő üzeme számára. Ezúttal az áru az igencsak sokra értékelt szellemi termék lesz . .. A klasszikus kesztyűk „rokonaival” is új üzleteket keres Baranya fővárosának legsikeresebb gyára. A sportos viseletek egész sorával jelenik meg a piacon, s mert a sielők a legaktívabbvevők, hát most ők a kedvezményezettek. Az elsők között éreztek rá a kesztyűdivat várható új hullámára: úgy tetszik, jön a nosztalgia ennél a ruházati cikknél is. S az természetes, hogy a gyárban eldördült a rajtpisztoly — nagyanyáink kesztyűit talán már gyártják is. Van honnan mintát, tervet venniük, a 125 éves múlt esetükben nagyszerű kalandozást ígér. A pécsi gyár, lám, nagyszerű tőkével rendelkezik — jegyzik a divatpiacon. Csakhogy másmilyen — pénzben mért — tőkéje alig van. A kettő együtt paradoxona lenne gazdasági életünknek? Példájuk mindenesetre azt mutatja: a mai szabályok azokat tanítják meg kesztyűbe dudálni, akik talán a legkevésbé szolgálnak rá. Gergely László Ki tanuljon meg kesztyűbe dudálni? 22