Magyar Ifjúság, 1986. január-április (30. évfolyam, 1-17. szám)

1986-01-03 / 1. szám

Igen, de hogyan? IGEN. Gazdaságunk fej­lesztése több irányból kap határozott jóváhagyást a következő fél évtizedre. A hét szűk esztendő zavar­­baejtően hosszúra nyúlt korszaka után 1986-tól is­mét örömteli eredménye­ket láthatunk majd hazai gazdaságunk életében. Amit talán érdemes a leg­első helyre tenni: az 1979 óta erőteljesen galoppíro­­zó infláció helyébe mér­téktartó, öt százalékos ár­növekedés lép. Lényeges, az életünket, életvitelün­ket hátráltató központi ár­emelésre a terv szerint nem kell számítanunk. Lassú topogás után „me­­netirány-előre!” vezényszó hangzik a gazdaságnöve­kedés egészének ütemére is. Vérszegénnyé vált be­ruházásaink is impulzust kapnak: többet lehet, és jobban kell invesztálni. Eközben kényesen ügye­lünk arra, ami egyensú­lyunk legfőbb jelzője mind a magunk, mind a világ szemében: fizetési mérle­günk továbbra sem billen­het negatív irányba. HOGYAN? A 80-as évek második felében a magyar gazdaságfejlődés legfőbb kérdése, legfontosabb bel­ső logikai problémája az, hogy valóban összegyűl­­tek-e a gazdaságba® a bel­ső fejlődés normális kény­szerei, dübörög-e a­ motor — avagy ha nem, akkor hát megteremthető-e e lendület a gazdaságirányí­tás és a vállalatvezetés összehangolt, erőteljes fej­lesztési koncepciója révén —, avagy ezentúl még ar­ra is szükség lesz, hogy külső erőforrásokat von­junk be a gazdaságba. Ez utóbbi kérdésre a leg­egyszerűbb a válasz: Nem. Nincs módunk arra, hogy növeljük adósságterhünket. A sok százmillió dolláros kamat önmagában is el­gondolkodtató, elegendő érv a további eladósodás ellen. De van egy fonto­sabb, egy nagyon érzékeny jelzőrendszer is. Ez pedig a külvilág értékítélete. De­ficitünkből, az azt finan­szírozó adósságokból azt olvasnák ki, hogy repedés támadt a gazdaságon. Az ilyen, akár csak átmeneti bizalmatlanság nem hasz­nálna a gazdaságpolitiká­nak, amely az elmúlt fél évtizedben éppen azzal tűnt ki, hogy képes volt önmaga húsába is vágni, ha a realitások, a külső kényszerek úgy kívánták. Külső erőforrásokra per­sze igényünk támad. Ter­vünk azt irányozza elő,­­ hogy „sok viszály után”­­ ismét sikerül érezhetően­­ növelnünk importunkat a 1. szocialista országokból, partnereink vállalták, hogy képesek növelni szállítá­saikat. Külső erőforrások­ra támaszkodunk akkor is, amikor — elsősorban nyu­gati pénzügyi és vállalko­zói körökből — tőkét kí­vánunk bevonni a gazda­ságba, működő tőkét, vál­lalkozót, amely termel, ke­reskedik, finanszíroz, koc­káztat, egyszóval serkenti a magyar gazdaságot, kö­zös vállalatok formájában. Ez a tőkebevonás azonban nem adósság. Fogyasztási és beruházási lehetőségein­ket növeli az import, ter­melőkapacitásunkat, haté­konyságunkat a tőkebevo­nás. Mindkét esetben ru­belek és dollárok százmil­lióiról van szó, ami fo­rintban kifejezve tízmil­­liárdokat tesz ki. Sok ez, vagy kevés az ezer mil­liárd forinthoz közeledő magyar nemzeti jövedelem teljes értékén belül? Azt hiszem, inkább kevés. Kapcsolódásunk a nemzet­közi munkamegosztáshoz ennél nagyobb importot és tőkét is vonzhatna. Habár igényeink szerint lehetne több is e külföldi forrás, a terv reálisan mértéktar­tó arányokat választott. Szocialista partnereink egyelőre aligha akarnak nagy áruhiteleket nyújtani a magyar gazdaságnak. A tőkés vállalkozók pedig egy ideig még bizonyára inkább a próbálkozás, az útkeresés szintjén marad­nak, és nem tekintik a ma­gyar gazdaságot a tőke el­­dorádójának. Mégis, forráshoz jutunk ezúton is. A magyar gazdaság leg­főbb kérdése az, hogy vi­szonylag szűkös külső for­rások és majdhogynem stagnáló hazai erőforrások alapján hogyan tud lendü­letbe jönni a gazdaság. A VII. ötéves terv talán leg­merészebb irányvétele az, amikor kifejti, hogy a kö­vetkező fél évtizedben több mint 20 százalékkal kell növelni a gazdasági haté­konyságot. Mint rakéták kilövésénél a visszaszámlálás, úgy kö­vetkezik minden más eb­ből a 20 százalékból. Több ember, több anyag, több eszköz nem lévén, csakis a meglevő, illetve válto­zatlan szinten belépő erő­források révén mozdulha­tunk előre. És csak úgy, ha azokat sokkal hatéko­nyabban használjuk ki. Akkor lehet 16 százalékos növekedéssel számolni a nemzeti jövedelemben. Ak­kor létrejöhet megfelelő nagyságú exporttöbblet az iparban és a mezőgazdaság­ban. Akkor tudjuk működ­tetni a gazdaságot úgy is, hogy egy százalékos növe­kedéshez csak 0,3 százalék energiát használunk fel, ami megszokott észjárással alig követhető feszített — ha­tékony — tempót kíván az energiagazdálkodásban. Mi több: a gazdaság egész szerkezetében. Ha ugyanis nem tudjuk mérsékelni az anyagot és energiát éhesen felfaló, de alacsony haté­konysággal felhasználó ágazatok súlyát, akkor aligha csökken energiafel­használásunk a kívánt mértékben. Ha pedig nem csökken, nincs gazdasági növekedés, a kívánt ütem­ben. Hiszen egy dolgot pontosan tudunk: energia­beszerzésünk éppenhogy csak növekedhet, évi egy százalékkal. Ebből kell előállítani 2,5—3 százalé­kos gazdasági növekedést. A hatékonyság 20 százalé­kos növekedése különleges terheket ró a feldolgozó­­iparra. Mivel ugyanis a mezőgazdaságban, a keres­kedelemben és más terüle­teken képtelenség 20 szá­zalékkal növelni a haté­konyságot, e területek át­lagtól való elmaradását el­lensúlyozni kell. Ezt kap­ta feladatképpen a feldol­gozóipar: növelje 28 száza­lékkal a gazdasági haté­konyságot. Aki ismeri feldolgozóipa­runk friss kultúrtörténe­tét, az talán enyhén meg­csóválja a fejét. Különö­sen, ha felrémlik neki, hogy az energiaellátás szű­kössége miatt a bányászat­nak nagyon sok, egyre több és több pénzre van szüksége. Nem azért, mert a bányászat a „hős-szek­tor”­, nem azért, mert a vasút, a bánya netán erős támaszra számíthat a po­litikában, hanem azért,­­mert ha a bánya, a vasút akadozik, megáll, akkor az közvetlenül zavarja a gaz­daság egészének működő­­képességét. A tegnap hő­seinek könnyű volna azt mondani, hogy most nem is következtek. Csakhogy a holnap e tekintetben ugyanaz, mint tegnap volt és ráutaltságunk az ener­giára, a szénre ugyanúgy­ kiemelt szektorrá teszi a jövőben is a bányászatot, mint ahogy a vasút is tá­mogatást kap, annak elle­nére, hogy tudjuk: vago­nok helyett jobb volna Vi­deót gyártani. Elvileg. Ha viszont a bányászat, az infrastruktúra, a hatalmas állami támogatást élvező két szektor pénzigénye nem csökken, akkor ho­gyan jut pénz a feldolgo­zóiparba? Oda, ahol szo­katlan mértékű javulást várunk, olyan mérvű haté­konyságot, amely a terv végrehajthatóságának lét­feltétele. Gazdaságban, gazdaságpo­litikában gyakran találko­zunk a circulus viciosus esetével. Íme: A feldolgo­zóiparnak, amely képes na­gyobb nyereség termelésé­re, szüksége volna erre a többletre. Többek között azért, hogy még hatéko­nyabban termeljen, még több pénzt, vagyont te­remtsen. De: meg kell fosztani e szektort nyere­sége jó részétől, mert más­honnan az államnak nincs pénze az energiaszektor, az infrastruktúra kétségbeej­­tően nehéz helyzetének ja­vítására. Tudva, hogy az utóbbi területek talán so­hasem lesznek hatékonyak, hogy az itt invesztált és máshonnan elvont pénz legjobb esetben is csupán a hatékonyságromlás üte­mét mérsékli, mégsem ma­rad más választás. Ezért kényszerült a kormányt a gazdasági irányítás olyan lépésre, amely ellentmond a saját maga által kimon­dott elveknek, a saját ma­ga által vallott optimális gyakorlatnak, még jobban megadóztatja azokat, akik nyereséget termelnek. A termelői infrastruktúra to­vábbi romlása minden szakember szerint belátha­tatlan következményekkel járna a magyar gazdaság jövőjét illetően. Az ilyen önmagukba zá­ruló körök állandósuló, ve­szélyes körforgását csak egyféleképpen lehet meg­szakítani : kitöréssel. Ilyen áttörést kínál a gaz­daságirányítás módosult formája. Az idén befeje­ződik a vállalati irányítási rendszer átalakítása, vá­lasztott vezetők és testü­letek működnek ott, ahol lehet és kell, korszerűsö­dik majd a vállalati tör­vény, új szabályok látnak napvilágot a gazdaságta­lan, alacsony hatékonysá­gú vállalatok kezelésére. 1987-től a gyakorlatban is érezzük majd e módszert, amely bizonyára nagyon fájdalmas helyenként, ott, ahol nem lehet többé elke­rülni a drasztikus fellé­pést. De e fájdalom nélkül nem kezdődne meg a gyó­gyító kúra. Megváltozik bankrendszerünk is, alkal­mazkodik majd ahhoz a tényhez, hogy a magyar gazdaságban­­ önálló, fele­lősségteljes vállalatok fog­nak működni, olyan rend­szerben, ahol a központi irányítás nem monopóliu­mot jelent. A VII. ötéves tervnek van­nak bizonytalan pontjai. Nem mi mondjuk ezt, ha­nem a terv készítői, a tör­vényalkotók, feltárva előt­tünk azokat a gondokat, ahol a végrehajtás felté­teleit menet közben kell megteremteni. Mikor válik tömegessé és érezhetővé a vállalati támogatások leépí­tése? És ha ez megindul, milyen hatást gyakorol a gazdálkodásra, költségekre, végső soron az árakra? Az energiaszektor, az infra­struktúra, a válságágazatok kényszerű támogatása köz­ben lesz-e elegendő pén­zünk a kiemelt feldolgozó­­ipari­­ ágazatok zöldutas fejlesztésére? Meg tudjuk-e teremteni a felzárkózás feltételeit a csúcstechnoló­giákban, legalábbis egyik vagy másik területén? Át­­veszi-e a tőkés piac azt az exporttöbbletet, amely­re az ipar, a mezőgazda­ság készül — de amely­nek eladhatatlansága értel­metlenné tenne bármiféle növekedést? Képes lesz-e az ipar — ha 1986-ban lát­hatóan nem is,­ de azt kö­vetően — gyors, a terv szerint körülbelül 4 száza­lékos növekedésre? És fő­leg, és ismét: le tudjuk-e szorítani energiafogyasztá­sunkat az egyik oldalon, és képesek leszünk-e az előírt mértékben növelni gazdaságunk hatékonyságát a másik oldalon? Közel kerültünk ahhoz, hogy teljes foglalkoztatás mellett, mérsékelt áremel­kedés közepette, bérünk reálértékének lassan meg­induló növekedését érezve a 80-as évek második fe­lében megérezzük a kon­junktúra szelét. Ehhez szokatlan mértékű erőfe­szítésekre van szükség, ta­lán bukásokra és kudar­cokra is, de mindenképpen teljesítmény- és piacorien­tált magatartásra, más életfilozófiára társadalm és egyéni szféráinkban. En­nek híján éles kontúrok­kal, jól láthatóan megje­lenne egyéni és kollekt­ képernyőnkön a jól ismer felirat fekete fehéren, né­mi módosítással: a hib az ön készülékében var Gubcsi Lajos

Next