Magyar Ifjúság, 1986. január-április (30. évfolyam, 1-17. szám)
1986-01-03 / 1. szám
Igen, de hogyan? IGEN. Gazdaságunk fejlesztése több irányból kap határozott jóváhagyást a következő fél évtizedre. A hét szűk esztendő zavarbaejtően hosszúra nyúlt korszaka után 1986-tól ismét örömteli eredményeket láthatunk majd hazai gazdaságunk életében. Amit talán érdemes a legelső helyre tenni: az 1979 óta erőteljesen galoppírozó infláció helyébe mértéktartó, öt százalékos árnövekedés lép. Lényeges, az életünket, életvitelünket hátráltató központi áremelésre a terv szerint nem kell számítanunk. Lassú topogás után „menetirány-előre!” vezényszó hangzik a gazdaságnövekedés egészének ütemére is. Vérszegénnyé vált beruházásaink is impulzust kapnak: többet lehet, és jobban kell invesztálni. Eközben kényesen ügyelünk arra, ami egyensúlyunk legfőbb jelzője mind a magunk, mind a világ szemében: fizetési mérlegünk továbbra sem billenhet negatív irányba. HOGYAN? A 80-as évek második felében a magyar gazdaságfejlődés legfőbb kérdése, legfontosabb belső logikai problémája az, hogy valóban összegyűltek-e a gazdaságba® a belső fejlődés normális kényszerei, dübörög-e a motor — avagy ha nem, akkor hát megteremthető-e e lendület a gazdaságirányítás és a vállalatvezetés összehangolt, erőteljes fejlesztési koncepciója révén —, avagy ezentúl még arra is szükség lesz, hogy külső erőforrásokat vonjunk be a gazdaságba. Ez utóbbi kérdésre a legegyszerűbb a válasz: Nem. Nincs módunk arra, hogy növeljük adósságterhünket. A sok százmillió dolláros kamat önmagában is elgondolkodtató, elegendő érv a további eladósodás ellen. De van egy fontosabb, egy nagyon érzékeny jelzőrendszer is. Ez pedig a külvilág értékítélete. Deficitünkből, az azt finanszírozó adósságokból azt olvasnák ki, hogy repedés támadt a gazdaságon. Az ilyen, akár csak átmeneti bizalmatlanság nem használna a gazdaságpolitikának, amely az elmúlt fél évtizedben éppen azzal tűnt ki, hogy képes volt önmaga húsába is vágni, ha a realitások, a külső kényszerek úgy kívánták. Külső erőforrásokra persze igényünk támad. Tervünk azt irányozza elő, hogy „sok viszály után” ismét sikerül érezhetően növelnünk importunkat a 1. szocialista országokból, partnereink vállalták, hogy képesek növelni szállításaikat. Külső erőforrásokra támaszkodunk akkor is, amikor — elsősorban nyugati pénzügyi és vállalkozói körökből — tőkét kívánunk bevonni a gazdaságba, működő tőkét, vállalkozót, amely termel, kereskedik, finanszíroz, kockáztat, egyszóval serkenti a magyar gazdaságot, közös vállalatok formájában. Ez a tőkebevonás azonban nem adósság. Fogyasztási és beruházási lehetőségeinket növeli az import, termelőkapacitásunkat, hatékonyságunkat a tőkebevonás. Mindkét esetben rubelek és dollárok százmillióiról van szó, ami forintban kifejezve tízmilliárdokat tesz ki. Sok ez, vagy kevés az ezer milliárd forinthoz közeledő magyar nemzeti jövedelem teljes értékén belül? Azt hiszem, inkább kevés. Kapcsolódásunk a nemzetközi munkamegosztáshoz ennél nagyobb importot és tőkét is vonzhatna. Habár igényeink szerint lehetne több is e külföldi forrás, a terv reálisan mértéktartó arányokat választott. Szocialista partnereink egyelőre aligha akarnak nagy áruhiteleket nyújtani a magyar gazdaságnak. A tőkés vállalkozók pedig egy ideig még bizonyára inkább a próbálkozás, az útkeresés szintjén maradnak, és nem tekintik a magyar gazdaságot a tőke eldorádójának. Mégis, forráshoz jutunk ezúton is. A magyar gazdaság legfőbb kérdése az, hogy viszonylag szűkös külső források és majdhogynem stagnáló hazai erőforrások alapján hogyan tud lendületbe jönni a gazdaság. A VII. ötéves terv talán legmerészebb irányvétele az, amikor kifejti, hogy a következő fél évtizedben több mint 20 százalékkal kell növelni a gazdasági hatékonyságot. Mint rakéták kilövésénél a visszaszámlálás, úgy következik minden más ebből a 20 százalékból. Több ember, több anyag, több eszköz nem lévén, csakis a meglevő, illetve változatlan szinten belépő erőforrások révén mozdulhatunk előre. És csak úgy, ha azokat sokkal hatékonyabban használjuk ki. Akkor lehet 16 százalékos növekedéssel számolni a nemzeti jövedelemben. Akkor létrejöhet megfelelő nagyságú exporttöbblet az iparban és a mezőgazdaságban. Akkor tudjuk működtetni a gazdaságot úgy is, hogy egy százalékos növekedéshez csak 0,3 százalék energiát használunk fel, ami megszokott észjárással alig követhető feszített — hatékony — tempót kíván az energiagazdálkodásban. Mi több: a gazdaság egész szerkezetében. Ha ugyanis nem tudjuk mérsékelni az anyagot és energiát éhesen felfaló, de alacsony hatékonysággal felhasználó ágazatok súlyát, akkor aligha csökken energiafelhasználásunk a kívánt mértékben. Ha pedig nem csökken, nincs gazdasági növekedés, a kívánt ütemben. Hiszen egy dolgot pontosan tudunk: energiabeszerzésünk éppenhogy csak növekedhet, évi egy százalékkal. Ebből kell előállítani 2,5—3 százalékos gazdasági növekedést. A hatékonyság 20 százalékos növekedése különleges terheket ró a feldolgozóiparra. Mivel ugyanis a mezőgazdaságban, a kereskedelemben és más területeken képtelenség 20 százalékkal növelni a hatékonyságot, e területek átlagtól való elmaradását ellensúlyozni kell. Ezt kapta feladatképpen a feldolgozóipar: növelje 28 százalékkal a gazdasági hatékonyságot. Aki ismeri feldolgozóiparunk friss kultúrtörténetét, az talán enyhén megcsóválja a fejét. Különösen, ha felrémlik neki, hogy az energiaellátás szűkössége miatt a bányászatnak nagyon sok, egyre több és több pénzre van szüksége. Nem azért, mert a bányászat a „hős-szektor”, nem azért, mert a vasút, a bánya netán erős támaszra számíthat a politikában, hanem azért,mert ha a bánya, a vasút akadozik, megáll, akkor az közvetlenül zavarja a gazdaság egészének működőképességét. A tegnap hőseinek könnyű volna azt mondani, hogy most nem is következtek. Csakhogy a holnap e tekintetben ugyanaz, mint tegnap volt és ráutaltságunk az energiára, a szénre ugyanúgy kiemelt szektorrá teszi a jövőben is a bányászatot, mint ahogy a vasút is támogatást kap, annak ellenére, hogy tudjuk: vagonok helyett jobb volna Videót gyártani. Elvileg. Ha viszont a bányászat, az infrastruktúra, a hatalmas állami támogatást élvező két szektor pénzigénye nem csökken, akkor hogyan jut pénz a feldolgozóiparba? Oda, ahol szokatlan mértékű javulást várunk, olyan mérvű hatékonyságot, amely a terv végrehajthatóságának létfeltétele. Gazdaságban, gazdaságpolitikában gyakran találkozunk a circulus viciosus esetével. Íme: A feldolgozóiparnak, amely képes nagyobb nyereség termelésére, szüksége volna erre a többletre. Többek között azért, hogy még hatékonyabban termeljen, még több pénzt, vagyont teremtsen. De: meg kell fosztani e szektort nyeresége jó részétől, mert máshonnan az államnak nincs pénze az energiaszektor, az infrastruktúra kétségbeejtően nehéz helyzetének javítására. Tudva, hogy az utóbbi területek talán sohasem lesznek hatékonyak, hogy az itt invesztált és máshonnan elvont pénz legjobb esetben is csupán a hatékonyságromlás ütemét mérsékli, mégsem marad más választás. Ezért kényszerült a kormányt a gazdasági irányítás olyan lépésre, amely ellentmond a saját maga által kimondott elveknek, a saját maga által vallott optimális gyakorlatnak, még jobban megadóztatja azokat, akik nyereséget termelnek. A termelői infrastruktúra további romlása minden szakember szerint beláthatatlan következményekkel járna a magyar gazdaság jövőjét illetően. Az ilyen önmagukba záruló körök állandósuló, veszélyes körforgását csak egyféleképpen lehet megszakítani : kitöréssel. Ilyen áttörést kínál a gazdaságirányítás módosult formája. Az idén befejeződik a vállalati irányítási rendszer átalakítása, választott vezetők és testületek működnek ott, ahol lehet és kell, korszerűsödik majd a vállalati törvény, új szabályok látnak napvilágot a gazdaságtalan, alacsony hatékonyságú vállalatok kezelésére. 1987-től a gyakorlatban is érezzük majd e módszert, amely bizonyára nagyon fájdalmas helyenként, ott, ahol nem lehet többé elkerülni a drasztikus fellépést. De e fájdalom nélkül nem kezdődne meg a gyógyító kúra. Megváltozik bankrendszerünk is, alkalmazkodik majd ahhoz a tényhez, hogy a magyar gazdaságban önálló, felelősségteljes vállalatok fognak működni, olyan rendszerben, ahol a központi irányítás nem monopóliumot jelent. A VII. ötéves tervnek vannak bizonytalan pontjai. Nem mi mondjuk ezt, hanem a terv készítői, a törvényalkotók, feltárva előttünk azokat a gondokat, ahol a végrehajtás feltételeit menet közben kell megteremteni. Mikor válik tömegessé és érezhetővé a vállalati támogatások leépítése? És ha ez megindul, milyen hatást gyakorol a gazdálkodásra, költségekre, végső soron az árakra? Az energiaszektor, az infrastruktúra, a válságágazatok kényszerű támogatása közben lesz-e elegendő pénzünk a kiemelt feldolgozóipari ágazatok zöldutas fejlesztésére? Meg tudjuk-e teremteni a felzárkózás feltételeit a csúcstechnológiákban, legalábbis egyik vagy másik területén? Átveszi-e a tőkés piac azt az exporttöbbletet, amelyre az ipar, a mezőgazdaság készül — de amelynek eladhatatlansága értelmetlenné tenne bármiféle növekedést? Képes lesz-e az ipar — ha 1986-ban láthatóan nem is, de azt követően — gyors, a terv szerint körülbelül 4 százalékos növekedésre? És főleg, és ismét: le tudjuk-e szorítani energiafogyasztásunkat az egyik oldalon, és képesek leszünk-e az előírt mértékben növelni gazdaságunk hatékonyságát a másik oldalon? Közel kerültünk ahhoz, hogy teljes foglalkoztatás mellett, mérsékelt áremelkedés közepette, bérünk reálértékének lassan meginduló növekedését érezve a 80-as évek második felében megérezzük a konjunktúra szelét. Ehhez szokatlan mértékű erőfeszítésekre van szükség, talán bukásokra és kudarcokra is, de mindenképpen teljesítmény- és piacorientált magatartásra, más életfilozófiára társadalm és egyéni szféráinkban. Ennek híján éles kontúrokkal, jól láthatóan megjelenne egyéni és kollekt képernyőnkön a jól ismer felirat fekete fehéren, némi módosítással: a hib az ön készülékében var Gubcsi Lajos