Magyar Ifjúság, 1986. május-augusztus (30. évfolyam, 18-35. szám)
1986-05-16 / 20. szám
Az a különös, hogy semmi különös nincs rajta. Középmagas, jó megjelenésű, jól öltözött, jól fésült harmincnégy éves férfi. Csak a beszédstílusa, a viselkedése teszi feltűnővé, túlságosan is tisztelettudó, messze túl azon a határon, amikor ez az attitűd még természetes. Vajon a börtönévek nyoma lenne ez? Vagy már eredetileg is ilyen volt? Ezzel az urambátyámozással hatolt át a hazai futballélet sokak számára áthatolhatatlan dzsungelén, ettől az erőltetettnek tetsző jóneveltségtől nyíltak meg előtte az öltözőajtók, a bírói szobák, a különféle rendű és rangú vezetők helyiségei? Notesz nevekkel kezeben fekete aktatáska. „Ebben hordtam a milliókat” — említi büszkén. Később a zsebéből notesz kerül elő, átadja, belelapozom és elképedek. Nevek, címek, telefonszámok százai — olyan sportembereké, akiket több-kevesebb (inkább több) sikerrel megkörnyékezett. „A táskát is, meg a noteszt is lefoglalták, de a szabadulásom után visszakaptam mindkettőt” — teszi hozzá. 1982 decemberében tartóztatták le. Négy és fél évet kapott, s most feltételesen bocsátották szabadlábra. Elhelyezkedik a karosszékben, s hosszúhosszú ideig töri a fejét, hogyan is kezdjen a mondandójához, közben az egykor milliókat érő táskából kivágott újságcikkeket vesz elő. Tolna megyei Népújságokat, amelyek hosszú időn át foglalkoztak vele, nevét címben szedték: „Megkezdődött Molnár Tibor kihallgatása”, „Molnár Tibor kihallgatása”. Az országos lapok is tele voltak vele, sőt, még a Der Spiegel is lefordította egy nyilatkozatát — milyen furcsa, már három éve — aztán szép lassan elfelejtettük. A futballbajnokság folyt tovább, kiderült, hogy nélküle is, meg a totó nélkül is ugyanúgy tudunk bundázni — nem is volt olyan nagy szám, amit ez a Molnár csinált... Pontosabban: nem ő találta hát ki az egészet. Várom, hogy a totókirály hová akar kilyukadni. Ő viszont úgy érezheti, hogy még nem ismerem eléggé... Az életrajzával kezdi. — Garán születtem, ott, ahol Páncsics Miklós, és csak néhány kilométerre Albert Flóri szülőhelyétől — néz rám sokatmondóan. — A bátyám már gyerekkoromban beoltott a foci szeretetével, nem is voltam tehetségtelen, tizenhat évesen már a bajai NB III-as csapatban játszottam, később leigazolt a Fradi. Micsoda megtiszteltetés volt, közelről látni Fjordékat! Aztán közbejött egy sérülés. Abba kellett hagynom. Addigra már tele volt a szobám statisztikákkal, a világ minden valamirevaló csapatáról gyűjtöttem adatokat, de nemcsak a neveket ismertem ám, hanem tájékozódtam a játékstílusukról is. (Ez igaz lehet, hiszen később fejből idéz húsz év előtti összeállításokat, eredményeket.) Akkor kezdtem el totózni. Engem már akkor totókirálynak hívtak — veti fel a fejét —, amikor még csak a totózóban próbáltam kitalálni az eredményeket! Eleinte hol nyertem, hol elment a pénz. Szobafestőként dolgoztam (díjat nyert egy szakmai versenyen), ebből gyűjtöttem pénzt a játékra. Egyre nagyobb tétekben játszottam. Szekszárdra költöztem, ez lett a főhadiszállásom. Ott, a totózóban szereztem újabb ismeretségeket, értesüléseket, meg persze a pályák környékén is tudakozódtam. Így jöttek a fülesek a bundákról, amelyeket eleinte nem én határoztam meg, csak a hírekért fizettem. Aztán rájöttem, hogy én magam is befolyásolni tudom az eredményt egy kis pénzzel. Szép lassan kialakult a szisztémája. Általában nyolc-kilenc mérkőzést háromesélyesre vett, a többit pedig fixre. Ezek eredményét kellett megtudni, vagy egyre inkább — megvenni. Taxival utazott mindenhová — saját sofőrt is bérelt, akit busásan megfizetett. — A hétfő volt a pihenőnapom, ilyenkor öszszejöttünk, kis mulatozásokat csináltunk, mert keddtől kemény meló következett — izzad bele most is az emlékezésbe. — Először feltérképeztem a hétvégi mérkőzéseket, kialakítottam a haditervet, aztán a hét közepétől taxiba ültem. Egy napon maximum két színhelyet tudtam meglátogatni a nagy távolságok miatt. Ráadásul akkor már adni kellett a tekintélyemre, a legjobb szállodákat béreltem — a totókirálytól a nagy borravalót is elvárták, nőtt a rezsi — nem volt mese. Egyre pontosabban kirajzolódott, mely játékosokat, melyik bírót, mennyiért lehet megvenni. Megérzés kérdése volt az egész. Úgy érzem, nagy tehetségem és elég jó emberismeretem volt ahhoz, hogy ne tévedjek. Elásott milliók? Bátortalan kérdést vetek közbe: — Előfordult, hogy valaki nemet mondott? Hogy egy bíró, egy vezető, egy játékos felháborodva kiutasította? Elnézően mosolyog. — Soha. Úgy éreztem, hogy még ott is várnak, ahol nem jeleztem az érkezésem. Közben újra kezembe nyomja a noteszét. Böngészem a neveket — töredékük került csak bíróságra — és bénultan hallgatom tovább. — Általában tizenöt - harmincezer forintba került egy csapat. A vezéregyéniségekkel kellett csak tárgyalni, megesett, hogy a félidőben intettem csak és mégis úgy alakult az eredmény, ahogyan akartam. Hangjában egyre nagyobb büszkeség érződik, amikor folytatja: — Ezeknek az eseteknek egy része napvilágra került. De nem sokan tudják, hogy a jelenlegi másodosztály kialakulásában mekkora szerepem volt! Amikor az egycsoportos NB IIl-be kvalifikálták magukat a csapatok, szinte nem is volt tiszta mérkőzés, vagy ők maguk döntötték el egymás közt előre, mi legyen, de inkább én vettem meg a találkozókat. Ha én nem vagyok, ma talán egészen másként néz ki a mezőny! — De magát végül is csak a tippszelvény érdekelte. — Jó napot kívánok. Molnár Tibor vagyok. Bemutatkozom én is. Vendégem arcán megbántottság. — Nem mond a nevem önnek semmit? - kérdi kis csend után. — Ne haragudjon... Annyi Molnárt ismerek. — De én a totókirály vagyok! Most szabadultam. Beszélni szeretnék magával. Ha lehetséges... Kijelentésem szíven üti. Felháborodottan tiltakozik. — Hát éppen ezt a félreértést szeretném tisztázni! De előbb hadd folytassam! Szóval, a hétvégekre kialakultak a fix tippjeim. Akkor aztán telefonáltam a totózóba, ahol ilyenkor lehúzták a rolót, előkészítették a kávémat. Nem akármilyen esemény volt az érkezésem, hiszen három-négyszázezer forintokkal játszottam. De ezzel még nem fejeződött be a munka (következetesen munkát, vagy „melót” említ!), hiszen a mérkőzéseken is ott kellett lennem, nehogy keresztezzék a számításomat. Előfordult, hogy egy bíró kevesellte a harmincezer forintot egy mérkőzésért, ötvenezret kért, a rivális csapat megadta neki , és meg is nyerte a találkozót. Előfordult, hogy a játékosok nem tudták összehozni a megbeszélt eredményt, vagy hogy rám ígértek ... Résen kellett lennem. — De többnyire nyert... — Többnyire nyertem, igen. — Rengeteg pénze kell akkor hogy legyen. Hová ásta el a milliókat? Nem veszi viccnek a kérdést. — Egyszer volt csak hárommillióm. De az is elment. Ami jött, az mind el is ment. Mondom: nagyon nagy volt a rezsi. Gondolja el, három-négyszázezer a totózóban, egy-két százezer a csapatoknak, utazás, szállás, satöbbi ... És nem mindig fizetett jól a telitalálat. És dupláját hajszolta — Meddig akarta csinálni? — Azért jöttem, hogy elmondjam! Én nem álltam meg a hárommilliónál, mert amit én akartam, ahhoz kétszer annyi kellett volna. — De hát mit akart? — Először is: egy olyan lakást, ami igazán tetszik. Egy saját kocsit. Mindez már elvitt volna két-három milliót. És a nagy célom az volt, hogy egy saját csapatom legyen. Amelyet én irányítok, amelynek én vagyok a vezetője, a menedzsere és amellyel végigvertük volna a hazai mezőnyt. — Mitől ilyen biztos benne? — Mert ez a csapat, amit én a bundákkal szerzett pénzből csináltam volna, a legbecsületesebb, legtisztább magyar futballcsapat lett volna. Az egyetlen abszolút megkörnyékezhetetlen együttes. Ezt a társaságot ugyanis én úgy megfizettem volna, hogy nem tudtak volna ráígérni. Meglehetős pontossággal ismertem az ajánlattevőket, a mindenkori ajánlatok összegét. Ez a csapat később hozta volna a pénzt! De ahhoz, hogy a mi focinkban valaki tisz'.i 43