Magyar Ifjúság, 1986. május-augusztus (30. évfolyam, 18-35. szám)
1986-08-22 / 34. szám
* „Képem a legszigorúbb ötvenes években készült, áldott em-lékű nagynéném, Huszár Mária, pesterzsébeti háza mögött, egy réten. Akkoriban szentségtörés- nek számított egy kislány nadrágban, de állandó rohangálá-saim és csínytevéseim kötelezővé tették e praktikus viseletét. Én a képnek ezt a címet adnám: »Nekem ugyan beszélhettek!« ! Ezt ma is úgy érzem.” Huszár Erika zeneszövegíró. A Művészeti Alap tagja. 1967 és 1975 között kb. 30 pop- és rockdalszöveget írt. Ő volt a szerzője egyebek között az „Almát eszem” (Magay Klementina), a „Várj, míg sötét lesz” (Koncz Zsuzsa), „Hány éjjel vártam” (Vincze Viktória), a „Lélegző furcsa hajnalon”, az „Ó, micsoda éjjel” (Non-stop), a „Húzd meg jobban, menjen a munka” (Generál), a „Csak egy kék színű virág” (Tolcsvay-együttes), továbbá számtalan Gemini és M7-es slágernek. De írt rádió-musicaleket is: Viktor Mátéval a „Holnaptól nem szeretlek” és Bágya ■ Andrással a „A fekete tó balladája” c. darabokat. Ez utóbbi egy székely népballada nyomán készült. 1975-ben azonban a meredeken ívelő karrier törést szenvedett. — Mi történt 1975-ben? — A televízió a „Segíts az embereken” c. szövegemre zeneszerzői pályázatot hirdetett. S bár egy 12 tagú zsűri döntött a díjak odaítéléséről, csalás vádjával a bíróság elmarasztalt. Sajnos ebben az időben sok magánéletben problémával is küszködtem. Erre az időre esett első házasságom felbomlása is; összezavart, védekezésre képtelen voltam. Tulajdonképpen nem is érdekelt mi történik körülöttem, velem. Én úgy érzem, igazságtalan ítélet született. — A szerzői jogdíját is letiltották? — 1976—77-ben másfél évig nem folyósították a jogdíjat. Valamiből meg kellett élnem. Először szakácsnőként dolgoztam a VIII. kerületi Tanács Állami Gondozott Intézetében. Azt mondták, hogy egész jól főztem. Később a Budapesti Harisnyagyárban betanított formázó lettem, majd a Tűzoltó utcai középiskolai kollégiumban takarítónőként dolgoztam. — Természetesen szövegírói munkalehetőségei is ritkultak ezt követően... — A szakma engem eleve nehezen fogadott el. Tudtam sláger-, rock- és népies szövegeket is írni. Sokaknak jól jött, hogy a helyemre léphettek. Nagyon kevesen tartottak ki mellettem. Elcsöndesedett a világ körülöttem. Sok ismerős már nem köszönt előre. Ha majd kikerülök ebből a hullámvölgyből — márpedig előbb-utóbb minden hullámvölgyből kimásztam — csak egyetlen luxust fogok magamnak megengedni, „a nem visszaköszönés” luxusát. — 1975 óta nemigen hallunk önről! Leszámítva, hogy régi szerzeményeit a mai napig is játssza a rádió . . . — Volt néhány próbálkozásom. 1978-ban például megírtam Dundo Maroje című reneszánszkori vígjáték zenés változatának dalszövegeit, melyet a Szentendrei Teátrumban mutattak be, és részt vettem még három album munkálataiban is, de összehasonlítva az 1975. évet megelőző időszakkal, lényegesen beszűkültek a lehetőségeim. — Miből él azóta? — Részben régi dalaim jogdíjaiból, részben alkalmi munkákból. Ez utóbbi alatt fordításokat, művelődési házak vetélkedőinek, szakköreinek vezetését értem. — Ha már a pénz szóba került, megkérdezném, mennyire fontos ez önnek? — Akár hiszi, akár nem, a mi generációnkat, amelyik a 60-as évek második felében kezdte a pályát (illetve az előttünk induló beat-nemzedéket) kezdetben egyáltalán nem érdekelte a pénz. A dalainkat szívvel-lélekkel csináltuk, próbahelyeket kerestünk, ingyen fellépéseket vállaltunk, s mi döbbentünk meg a legjobban, amikor innen-onnan elkezdett csordogálni a „lé”. Persze, nem tagadom, hogy később mi is hozzászoktunk ehhez a csordogáláshoz. A 70-es években viszont már nagyon sokan „csak” azért jöttek a pályára, mert ez egy jó kereseti lehetőséggé vált. — Mi a véleménye a mai dal is szövegekről? — Ma az a helyzet, hogy a zenekarok jó részében ráböknek „a legszebb lelkű” zenészre s azt mondják: „mától kezdve te írod a szövegeket!” Ezek, tisztelet a kivételnek, nem ismernek nyelveket, nincs irodalmi műveltségük, de ami a legfontosabb, hogy alapvető prozódiai szabályokkal sincsenek tisztában. Az elmúlt években megjelent felvételek, nagylemezek jelentős hányada hemzseg a prozódiai hibáktól, arról nem is beszélve, hogy a gondolati töltés teljesen kiveszőben van. Ha régen egy együttesnek volt egy jó zeneszerzője, de a szövegírás nem jött össze, kerestek valakit, akinek ez volt a hivatása. Megtisztelő munka volt ez a terület. — Nem lehet, hogy a ma embere a gmk, 14 órás munkák, s mindenekelőtt a világban látott és hallott borzalmak után csak szórakozni akar? Ezek a zenekarok talán erre az igényre éreztek rá. — Tízegynéhány éve Szilágyi János két másik szövegírónővel és velem készített egy interjút. Akkor én azt mondtam, hogy a sláger mindig tömegtermelés, olyan mint pl. a körömlakk. Ezek a dalok felüdülést adnak és olyan igényt elégítenek ki, amely a mindennapi kemény munka után jelentkezik. De azért hozzátettem, hogy amit én a szakmában jónak tartok, az szórakoztatva nevel . Azért ön is papírra vetett néhány nem éppen nívós szöveget!? — Vártam ezt a megjegyzést. Való igaz, de a pályám elején még nem vált szét igazán a sláger- és a rock-szövegírás. A régi típusú szerzők pedig ragaszkodtak az úgynevezett „cikis” szövegekhez, s mivel előbb-utóbb ez a szakma lett a kenyéradóm, kénytelen voltam az ő koncepciójukat elfogadni. Többségében azonban nem ezek a szövegek jellemezték dalaimat. — A Bizottság, az Európa Kiadó, a Sziámi és a többi avantgárd csoport szövegeit ismeri? — Bevallom őszintén, a nevükön kívül nem tudok róluk semmit. Hozzám csak azok az új dolgok jutnak el, melyeket a rádió is rendszeresen sugároz. Kiestem ebből a körből. — Már beszélgetésünk eleje óta izgat egy kérdés: akik ilyen nagy karriert futnak be, azok általában foggal-körömmel ragaszkodnak fennmaradásukhoz, ön miért nem ezt tette 1975 után? — Nagyon fiatalon, húszévesen már a csúcson voltam. Az első magánéleti és szakmai sorscsapás után erős kritikával kellett önmagam eddigi életvitelét illetni. Lehet, hogy az a tizenegy évnyi hallgatás soknak tűnik, de nem volt improduktív időtöltés. Rendezhettem az életemet. Ma már elmondhatom, hogy kész vagyok újra a ringbe szállni, azzal a tanulsággal a tarsolyomban, hogy magánéletemet nem szabad többé a szakmai munkám fölé helyezni, mert ez nekem csak kártékony akciókat és csalódásokat eredményezett. — Ha feladna egy hirdetést, mi lenne a szövege? — Nagy szakmai múlttal rendelkező, fekete hajú, barna szemű, minden káros szenvedéllyel megáldott, saját hibájából többször elvált szövegíró szerzőtársakat keres. Jelige: „Előttünk az élet”. — Mindezek után megkérdezhetem: önnek „ugyan beszélhettek”? — Sajnos igen. Minderre a saját káromból s kudarcaimból jöttem rá, de a sikereimet, eredményeimet is ennek a makacs önfejűségemnek köszönhetem. Horváth T. Jenő cO „IOA" IN