Magyar Ifjúság, 1986. szeptember-december (30. évfolyam, 36-52. szám)
1986-10-10 / 41. szám
viccet elmondana. „Gorbacsov kimegy a Vörös térre Ismerik?” Megbököm a jampit, vigyázz, öreg, ezek mindent felvesznek. Persze, röhög a stáb, hogy még tuttik legyek, elmondom a mókuskás viccet. Nem ismered? Hihi. — Az anyját, olyan, mint _____ a felvételi. Há~ r ' m “.'l .. romszor betlizmeytem a színművészetin, van már gyakorlatom. Mondják, amatőröket keresnek, de azért kell profizmus, nem is kevés. Egy nagy mélák gyerekkel hívtak be duóban. Leül, összecsuklik, mint a colstok, izzad, minden baja van, amikor rázummol a kamera, lenyeli az ádámcsutkáját. Megbököm, húzza ki magát, rosszul mutat a felvételen, a dumáját sem értem, de csak görnyed, meg motyog. Kérdik: hol dolgozik? Kivirul, egy bárban kidobó ember. Kérdik: diszkózni tud-e? Biceget, a faluban ő a lemezlovas. Na, rajta, mondják, a mélák belekezd: „Gyerekek! Most pedig következik a következő szám. Érezzétek jól egymást. Tessen a lányokat táncba vinni. Azért gyöztetek! Súlyos az ügy, leállítják, jöhetek én. Mondom, három éve amatőr színjátszó vagyok, magamról nem akarok beszélni, ha lehet, elmondanék egy Shakespeare-szonettet. Elkezdem mintha kamera ott se lenne, intenek, elég lesz, szituációjáték következik. Tegyek úgy, mint aki bepörgött, küldjem a stábot a francba. „Tetves banda, rohadjatok meg, utállak benneteket. Mit bámulsz azzal a vizenyős szemeddel, menj az anyádba!”, mondom. Mosolyognak. Sekszpír, ha van időd, s ha akad partner, még egy szituációban kipróbálnánk. Most várom, hogy jöjjön valami értelmes figura. — Cicóka, sokan vannak még? _... — Tízen. — Szórakoztasd őket, lemerült az aksi, beugrunk érte. — Oksi. Látjátok, ez iz az egyik rendező. Rendes ember. — Rendes? Mondom neki, hogy jobban okés vagyok. Felvetet velem egy széket, kopogtassam, a lány pedig, aki mellettem ül, tegyen úgy, hogy kurvára idegesíti a kopogás, de ne szóljon. Kopogok, a lány meg kurvára ideges lesz, de nem szól. Negyedórája kopácsolok, már tiszta ideg vagyok, mire megunják: „Kösz, majd értesítünk”. Mit lehet ebből megállapítani? Tiszta szívató az egész! — Nem szívató, egy etűdöt adtál elő. — Sekszpír jól beszél, ez etűd vagy szituációs játék, megnézik, hogy mozogsz a kamera előtt. Az a baj, hogy amikor bementek, már azzal elcseszitek az egészet. Itt volt az a vékony srác, olyan „bocsánathogyélek”-típus. Kérdem, mit sportolt? Felhorkan. Sportolt és kész, ha nem is látszik, de a látszat néha csal. Neki például van egy barátja, a Báró, az is cingár, vékony muki, ráadásul kicsit púpos is, aztán a múltkor a „Belesben” két részeg belekötött, hogy „Gizda, nem bírjuk a figurádat, fizess egy felest”. Erre a Báró két akkorát bemosott, hogy füstölt. Nyugtatom a srácot, ne legyen ilyen félszeg, ahogy jött, tiszta falas lett a válltömése, próbáljon vagányabban viselkedni, a filmesek azt keresik, akiben van kurázsi. Azt mondja: oké, de amikor hívják, bekopog a párnás ajtón, besomfordál, köszönni is elfelejt. Látom, bent mosolyognak: atyavilág, megint ki jött? — Jó, jó. De milyen film ez, hogy viselkedjünk? — Határozottan, vagányon. A film arról szól, hogy van egy öreg ötven év körüli multi, ennek van egy vérbő, vidám, huszonöt év körüli neje, és egy videokölcsönzője. Itt dolgozik a sportos, huszonöt-harminc év körüli ürge. — Akkor ez olyan szerelmi háromszöges téma. A témázgatáshoz minek a motor? — Megvan a funkciója! Nem olvastam végig a forgatókönyvet, de gondolom, az etye-petye mellett motoroznak is. — Te, és az az aksis duma nem kamu? — Nem tudom, lehet, tényleg lemerült az akkumulátor, vagy elfogyott a kazetta, de lehet, hogy beugrottak az ötös stúdióba, a Jucika presszóba, ott szoktak durmálgatni, hogy hogyan tovább. — Áhá! És eddig hányan jelentkeztek? — ötvennégyen. De ez titok. Negyven férfi, a legidősebb harminchárom, a legfiatalabb tizenhét éves. — Mi van, ha egyik jelentkező sem tetszik?- Van stratégia. Lesből fefilmeznek egy motoros bandát, aztán a legjobbakat behívják. Nyugi, ki van ez találva. — Cicóka, megjöttünk. Sekszpír, az a kis szőke lány, és a göndör fiú bejöhet. — Sekszpír, azért te nagy getta vagy. _ — Nem te* ■'hettem mást, miért voltatok maják. Az volt az instrukció, munkáért jelentkeztek, munkahely van, de elutasítlak benneteket, ti meg korrumpáltok. Így volt? — Így, de te azért gané módra kavargattad. — Miért? Megmondtam, háromféle munka van: fogkrémkinyomogató, kenyérfényesítő, sárkefeszőrszámláló. Minek bámultál? Miért nem mondtad, hogy te már apró gyerekkorod óta kacérkodsz a fogkrémnyomogatással, de a másik két munkában is látsz rációt. A lánytól megkérdeztem, hogy írják a Kuroshió-áramlást? Megmondta, erre folytattam, nálunk a titkárnő nemcsak a helyesírást ismeri, hanem mást is, ide több kell. Titököltetek, nem korrumpáltatok, hogy főnök, számíthat ránk, a lány elkezd domborítani, feneket riszálni, te borítékot csúsztatsz, kész a korrumpálás. — Ne veszekedjetek! Gyerekek, nem dőlt el semmi. A motoros felvételek után okosabbak leszünk. — Szóltam a rendezőnek, a motorom vidéken van, nem tudok azzal jönni. Azt mondta, nem baj, nem számít. — Sekszpír, akkor nincs semmi gáz, te nem hozol. — Nem zavarsz, megnézheted a felvételt. Nincs titok. — Tőlem is bent maradhatsz. Egyet kérek, ne szóljál semmit, tegyél úgy, mint aki itt sincs. Oké? Nem tudsz motorozni? Nem? Nem érdekes, csak úgy kérdeztem. Akkor indulunk ... Gyerekek! Mutatkozzatok be! Persze, néhány mondat elég. — Huszonöt éves testnevelés—biológia szakos tanár vagyok. Rájöttem, havi ötezerből nem tudok megélni, most Miskolcra költöztem, fogtechnikusnak készülök. — Tizenhét éves vagyok. Érdekel a film, arra gondoltam, lehet, egy fiatal színészre is szükség lesz. Hát eljöttem. — Huszonnégy éves vagyok, az érettségiig semmi különös. Szüleim egyszerű emberek, de a vasárnapi ebédnél azért mi sem ülünk atlétatrikóban az asztalnál. Szüleim nem inspiráltak, egyetlen vágyuk, hogy gerinces ember legyek. Én többre, szebbre vágytam. Figyeltem a mikro- és makrokörnyezetem, kerestem a helyem, az értelmes megméretés lehetőségét. Felvételi után behívtak katonának, ott minden kibillent, összemosódott, identitáskonfliktus-helyzetbe kerültem, sokáig töprengtem, merre legyen az út, tudom, kevés, ha magamban dolgozom fel a történéseket, a letisztult igazságot meg kell mutatni a környezetnek. — Most azt mondod, hogy rájöttél, a művészetet sokáig csak nézted. Most már részt kívánsz venni. — Hát,... tulajdonképpen igen. Erre is gondoltam. — Jó, akkor kérlek, csavarjunk egyet a történeten. — Igen, kezdem. Huszonnégy éves vagyok, szüleim nem hétköznapi emberek, művészek. Azt akarják, kövessem őket. „Válj ki, mutasd meg magad, a különbséget, ami a társak fölé emel, azt keresd, azt hangsúlyozd”, mondták. Ösztönösen, később tudatosan ellenük fordultam. Felvételiztem a Zalka Máté katonai főiskolára, mert tudtam, a rendszeresség, a fegyelem, az egymásért való élet az én igazi lételemem. Csak a katonaságnál teljesedhet ki az énem, ott juthatok a tiszta életig, a harmóniáig. — Jó, ügyes. Kár azért a kis mosolyért. Most mondd te! — Hát, ... irtó nehéz. Zavarban vagyok, nem tudok ilyen szépen beszélni. Az egész olyan szokatlan. Huszonegy éves vagyok, harmadik éve képesítés nélküli napközis tanár. Válaszút elé érkeztem, nem találom a helyem a világban. Ezért jelentkeztem, az itteni élmény talán túlbillent a holtponton. — Igen. Kösz ... Te, énekelnél valamit? Mindegy, bármit. — Nehéz most... nem tudok énekelni. Talán dúdolnék. Jó az is? Ha elindítanák újra a kamerát, talán most tudnék énekelni. Igen, most el tudom kezdeni. Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom. Én tégedet, te engemet, virágom, virágom. Jó volt? — Kimaradt két sor ... De nagyon jó volt. Nem is tudod, de nagyon nagy dolgot tettél, megnyertél egy csatát. Legyőzted magad. Örülök. Fel a fejjel! Majd értesítünk. — Pakoltok, gyerekek? Mi van? — A fene tudja. Veled mi van? — Gyerekek, két napja magam alatt vagyok. Kölnből jövök, a kiállításról. Szuper, gyerekek, szuper! Akkora, mint ide Lacháza. Amit mi vittünk, az meg elfér egy asztalon. Értitek, az összes elfér egy rohadt íróasztalon. Gyerekek, a tapcsik miket hoztak, fél perc alatt olyan trükköket csinálnak, hogy nekünk erre három hét és a négy stúdió kevés. Akkor mi a szarnak erőlködünk? Mondom, padlón vagyok. De mi van itthon? Hogy mennek a dolgok? — Megyegetnek. Amíg próbálkozunk, vagyunk. Guba Zoltán