Magyar Ifjúság, 1986. szeptember-december (30. évfolyam, 36-52. szám)

1986-10-10 / 41. szám

viccet elmondana. „Gorba­csov kimegy a Vörös térre Ismerik?” Megbököm a jampit, vigyázz, öreg, ezek mindent felvesznek. Per­sze, röhög a stáb, hogy még tuttik legyek, elmondom a mókuskás viccet.­ Nem is­mered? Hihi. — Az any­ját, olyan, mint _____ a felvételi. Há~ r ' m “.'l .. romszor betliz­m­e­­­y­tem a színmű­vészeti­n, van már gyakorlatom. Mondják, amatőröket keresnek, de azért kell profizmus, nem is kevés. Egy nagy mélák gyerekkel hívtak be duó­ban. Leül, összecsuklik, mint a colstok, izzad, minden baja van, amikor rázummol a kamera, lenye­li az ádámcsutkáját. Meg­bököm, húzza ki magát, rosszul mutat a felvételen, a dumáját sem értem­, de csak görnyed, meg motyog. Kérdik: hol dolgozik? Ki­virul, egy bárban kidobó ember. Kérdik: diszkózni tud-e? Biceget, a faluban ő a lemezlovas. Na, rajta, mondják, a mélák bele­kezd: „Gyerekek! Most pe­dig következik a következő szám. Érezzétek jól egy­mást. Tessen a lányokat táncba vinni. Azért gyöz­­tetek! Súlyos az ügy, leállítják, jöhetek én. Mondom, há­rom éve amatőr színjátszó vagyok, magamról nem akarok beszélni, ha lehet, elmondanék egy Shakes­­peare-szonettet. Elkezdem mintha kamera ott se len­ne, intenek, elég lesz, szi­­tuációjáték következik. Te­gyek úgy, mint aki bepör­­gött, küldjem a stábot a francba. „Tetves banda, rohadja­tok meg, utállak bennete­ket. Mit bámulsz azzal a vizenyős szemeddel, menj az anyádba!”, mondom. Mosolyognak. Sekszpír, ha van időd, s ha akad part­ner, még egy szituációban kipróbálnánk. Most várom, hogy jöjjön valami értel­mes figura. — Cicóka, sokan vannak még? _... — Tízen. — Szórakoz­tasd őket, le­merült az aksi, beugrunk érte. — Oksi. Látjátok, ez iz az egyik rendező. Rendes ember. — Rendes? Mondom ne­ki, hogy jobban okés va­gyok. Felvetet velem egy széket, kopogtassam, a lány pedig, aki mellettem ül, te­gyen úgy, hogy kurvára idegesíti a kopogás, de ne szóljon. Kopogok, a lány meg kurvára ideges lesz, de nem szól. Negyedórája ko­­pácsolok, már tiszta ideg vagyok, mire megunják: „Kösz, majd értesítünk”. Mit lehet ebből megállapí­tani? Tiszta szívató az egész! — Nem szívató, egy etű­döt adtál elő. — Sekszpír jól beszél, ez etűd vagy szituációs játék, megnézik, hogy mozogsz a kamera előtt. Az a baj, hogy amikor bementek, már azzal elcseszitek az egészet. Itt volt az a vé­kony srác, olyan „bocsá­­nathogyélek”-típus. Kér­dem, mit sportolt? Felhor­kan. Sportolt és kész, ha nem is látszik, de a látszat néha csal. Neki például van egy barátja, a Báró, az is cingár, vékony muki, rá­adásul kicsit púpos is, az­tán a múltkor a „Belesben” két részeg belekötött, hogy „Gizda, nem bírjuk a figu­rádat, fizess egy felest”. Er­re a Báró két akkorát be­mosott, hogy füstölt. Nyugtatom a srácot, ne legyen ilyen félszeg, ahogy jött, tiszta falas lett a váll­­tömése, próbáljon vagá­nyabban viselkedni, a fil­mesek azt keresik, akiben van kurázsi. Azt mondja: oké, de amikor hívják, be­kopog a párnás ajtón, be­­somfordál, köszönni is elfe­lejt. Látom, bent mosolyog­nak: atyavilág, megint ki jött? — Jó, jó. De milyen film ez, hogy viselkedjünk? — Határozottan, vagá­nyon. A film arról szól, hogy van egy öreg ötven év körüli multi, ennek van egy vérbő, vidám, huszonöt év körüli neje, és egy video­kölcsönzője. Itt dolgozik a sportos, huszonöt-harminc év körüli ürge. — Akkor ez olyan sze­relmi háromszöges téma. A témázgatáshoz minek a motor? — Megvan a funkciója! Nem olvastam végig a for­gatókönyvet, de gondolom, az etye-petye mellett moto­roznak is. — Te, és az az aksis du­ma nem kamu? — Nem tudom, lehet, tényleg lemerült az akku­mulátor, vagy elfogyott a kazetta, de lehet, hogy be­ugrottak az ötös stúdióba, a Jucika presszóba, ott szoktak durmá­lgatni, hogy hogyan tovább. — Áhá! És eddig hányan jelentkeztek? — ötvennégyen. De ez titok. Negyven férfi, a leg­idősebb harminchárom, a legfiatalabb tizenhét éves. — Mi van, ha egyik je­lentkező sem tetszik?­­- Van stratégia. Lesből fefilmeznek egy motoros bandát, aztán a legjobbakat behívják. Nyugi, ki van ez találva. — Cicóka, megjöttünk. Sekszpír, az a kis szőke lány, és a göndör fiú bejö­het. — Sekszpír, azért te nagy getta vagy. _ — Nem te­* ■'hettem mást, miért voltatok maják. Az volt az instruk­ció, munkáért jelentkeztek, munkahely van, de eluta­­sítlak benneteket,­­ ti meg korrumpáltok. Így volt? — Így, de te azért gané módra kavargattad. — Miért? Megmondtam, háromféle munka van: fog­­krémkinyomogató, kenyér­fényesítő, sárkefeszőr­­számláló. Minek bámultál? Miért nem mondtad, hogy te már apró gyerekkorod óta kacérkodsz a fogkrém­­nyomogatással, de a másik két munkában is látsz rá­ciót. A lánytól megkérdez­tem, hogy írják a Kuro­­shió-áramlást? Megmond­ta, erre folytattam, nálunk a titkárnő nemcsak a he­lyesírást ismeri, hanem mást is, ide több kell. Ti­tököltetek, nem korrum­páltatok, hogy főnök, szá­míthat ránk, a lány elkezd domborítani, feneket ri­­szálni, te borítékot csúsz­tatsz, kész a korrumpálás. — Ne veszekedjetek! Gyerekek, nem dőlt el sem­mi. A motoros felvételek után okosabbak leszünk. — Szóltam a rendezőnek, a motorom vidéken van, nem tudok azzal jönni. Azt mondta, nem baj, nem szá­mít. — Sekszpír, akkor nincs semmi gáz, te nem hozol. — Nem za­varsz, megnéz­heted a felvé­telt. Nincs ti­tok. — Tőlem is bent maradhatsz. Egyet ké­rek, ne szóljál semmit, te­gyél úgy, mint aki itt sincs. Oké? Nem tudsz mo­torozni? Nem? Nem érde­kes, csak úgy kérdeztem. Akkor indulunk ... Gyere­kek! Mutatkozzatok be! Persze, néhány mondat elég. — Huszonöt éves testne­velés—biológia szakos ta­nár vagyok. Rájöttem, ha­vi ötezerből nem tudok megélni, most Miskolcra költöztem, fogtechnikusnak készülök. — Tizenhét éves vagyok. Érdekel a film, arra gon­doltam, lehet, egy fiatal színészre is szükség lesz. Hát eljöttem. — Huszonnégy éves va­gyok, az érettségiig semmi különös. Szüleim egyszerű emberek, de a vasárnapi ebédnél azért mi sem ülünk atlétatrikóban az asztalnál. Szüleim nem ins­piráltak, egyetlen vágyuk, hogy gerinces ember le­gyek. Én többre, szebbre vágy­tam. Figyeltem a mikro- és makrokörnyezetem, keres­tem a helyem, az értelmes megméretés lehetőségét. Felvételi után behívtak ka­tonának, ott minden kibil­lent, összemosódott, identi­­táskonfliktus-helyzetbe ke­rültem, sokáig töprengtem, merre legyen az út, tudom, kevés, ha magamban dolgo­zom fel a történéseket, a letisztult igazságot meg kell mutatni a környezet­nek. — Most azt mondod, hogy rájöttél, a művészetet sokáig csak nézted. Most már részt kívánsz venni. — Hát,... tulajdonkép­pen igen. Erre is gondol­tam. — Jó, akkor kérlek, csa­varjunk egyet a történeten. — Igen, kezdem. Hu­szonnégy éves vagyok, szü­leim nem hétköznapi em­berek, művészek. Azt akar­ják, kövessem őket. „Válj ki, mutasd meg magad, a különbséget, ami a társak fölé emel, azt keresd, azt hangsúlyozd”, mondták. Ösztönösen, később tuda­tosan ellenük fordultam. Felvételiztem a Zalka Má­té katonai főiskolára, mert tudtam, a rendszeresség, a fegyelem, az egymásért való élet az én igazi létele­mem. Csak a katonaságnál teljesedhet ki az énem, ott juthatok a tiszta életig, a harmóniáig. — Jó, ügyes. Kár azért a kis mosolyért. Most mondd te! — Hát, ... irtó nehéz. Zavarban vagyok, nem tu­dok ilyen szépen beszélni. Az egész olyan szokatlan. Huszonegy éves vagyok, harmadik éve képesítés nélküli napközis tanár. Vá­laszút elé érkeztem, nem találom a helyem a világ­ban. Ezért jelentkeztem, az itteni élmény talán túlbil­lent a holtponton. — Igen. Kösz ... Te, éne­kelnél valamit? Mindegy, bármit. — Nehéz most... nem tudok énekelni. Talán dú­dolnék. Jó az is? Ha elin­dítanák újra a kamerát, ta­lán most tudnék énekelni. Igen, most el tudom kezde­ni. Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom. Én tégedet, te engemet, vi­rágom, virágom. Jó volt? — Kimaradt két sor ... De nagyon jó volt. Nem is tudod, de nagyon nagy dol­got tettél, megnyertél egy csatát. Legyőzted magad. Örülök. Fel a fejjel! Majd értesítünk. — Pakoltok, gyerekek? Mi van? — A fene tudja. Veled mi van? — Gyerekek, két napja magam alatt vagyok. Köln­ből jövök, a kiállításról. Szuper, gyerekek, szuper! Akkora, mint ide Lacháza. Amit mi vittünk, az meg elfér egy asztalon. Értitek, az összes elfér egy rohadt íróasztalon. Gyerekek, a tapcsik miket hoztak, fél perc alatt olyan trükköket csinálnak, hogy nekünk er­re három hét és a négy stú­dió kevés. Akkor mi a szarnak erőlködünk? Mondom, padlón vagyok. De mi van itthon? Hogy mennek a dolgok? — Megyegetnek. Amíg próbálkozunk, vagyunk. Guba Zoltán

Next