Magyar Ifjúság, 1986. szeptember-december (30. évfolyam, 36-52. szám)
1986-09-12 / 37. szám
hasznosítását is belefoglaljuk.” Vagyis: csiszoljunk a fogalmakon! A Tisza völgye tulajdonképpen az Alföld, a folyó hatalmában tartja ezt az egész területet. Ha akarja, áldást oszt, ha akarja elpusztítja. El kell venni az akaratát, a hatalmát! És mindezen túl: az Alföldi jelkép is. „A korlátlan víz a honnak éppen azon részeit tartja . . . meg nem szűnő mocsári vagy minduntalani és legalkalmatlanabb vízáradási lét közt, melly részek leggyönyörűbb gazdasági virágzásra volnának aránylag olly könynyen kifejthetők, s melylyek síkján leginkább s legnagyobb számban üti fel sátorát a magyar vér.” Pesten szántja e sorokat a kalamus 1844 júliusában. S ugyanakkor ezeket: „... mert hogy hazafi, ki nemcsak szájjal de szívben az, epedve ne piruljon, ha látja, milly undok fejetlenség közt vesztegel 19-dik századiban, hínár, zsombék s ezzel járó mérges bűz közt vérének éppen azon része, melly keleti eredetének sajátságát legtisztábban őrzé meg, azt én teljességgel nem hihetem.. Szabadvers. Kölcsey tollára való. Mintha a régi, 1831-es panaszt visszhangozná: „Csak tőlünk függ, virágzó kerteket, szorgalmasan működő gyárakat és szabad embereket állítani oda, hol ma róka és farkas lappang, szomorú jószág teng és szolganép henyél ...” És mintha a megrendítő 1846-os vallomást előlegezné: „.. . Hogy lehetett volna .. bármily előbbi gondolatom, mint a Tiszavölgy, melyben a legtöbb és legeredetibb magyar lakik, s mely napról-napra inkább közelít a végpusztuláshoz .. Széchenyi szervez, utazik, ülésez. Vitázik, cikket ír. Hírlapok hasábjain mozgósít, lelkesít. Amikor ma a Duna—Tisza-csatornáról olvasunk, tudjuk-e, hogy Széchenyi 1845-ben, a Jelenkorban, két nagy írásban is kiállt e csatorna megépítése mellett.? „Nem átallom ezennel teljes meggyőződésem szerint kimondani, hogy ... a tervezett duna—tiszai csatornavállalat... minél előbbi életbeléptetése olly ügy, mely fölött alig áll nagyobb pártoltatást és sürgősebb elsőséget érdemlő bármi egyéb.” Aztán egy újabb vallomással folytatja: „Keblemet pedig semmi nem tágítaná annyira, mint ha mindazon jó magyar képek, mellyek Duna—Tisza közt láthatók, egy új életet árasztó derék vízcsatorna mellett legnagyobb kéjjel éldelhetnék százszorta javított vidékünk minden előnyeit. És akkor, ha majd Tokajbul is, Maros-Utvárról is látnék érkezni Pestre hajót, és Szolnokra és Szegedre hajón indulván, kies kertek és csinos házak közt vinne át az út, hol a magyarságnak van legeredetibb bölcsője, melly azonban ma jobbadán homokban és sárban fekszik, akkor biz’ egy kicsivel megint könnyülne rajtam az agyag súlya!” Egy másik szabadvers, Vörösmarty tollára való. Ám a verset tett is követi. Hányszor elmondja, hányszor ismétli a cenki gróf: politikus nincs cselekvés nélkül! Agitációs, szervező körutak eredményeképp Széchenyi megteremti a Tiszavölgyi Társulatot. Országos koncepció csak akkor érvényesülhet, ha megszűnik a provinciális széthúzás, ha az elszigetelt helyi szabályozási munkák káros hatását belátják, ha a szétforgácsolt erők egyesülnek. Metternichhel, a bécsi udvarral is tárgyalt annak idején. Megbántva, sárral megdobálva. („Istenem, mit nem tesz az ember, hogy hazájának használhasson!”) Akkor miért ne nézne szembe a pénzüket sajnáló, széthúzó, gyanakvó, zsíros vármegyékkel? Odahagyva a kaszinót, a fővárost, a Tisza völgyét járja. Az Alföldön esik. Sártenger, ameddig a szem ellát. „Dühöngve esik” — tanúskodik a Széchenyinapló. „Zilált táj, toprongyos nép, hanyatlás — elrothadt urak!” 1846-ot írunk. A nagy síkon gyalogló vándor, Petőfi Sándor sem kiálthatna föl különb indulattal. Itt van a megváltásra várakozó föld, a jövendő országos virágoskert, itt vannak a pusztulásra ítélt magyarok. Széchenyi nem köntörfalaz. Nem ő jósolta? Virágozni fog ez az ország ... vagy minden elveszik, visszavonhatatlanul! Keményen, szikrázva szól. Bemegy a csongrádi társasági ülésre. — Ha szabályozni akartok — mondja — bele kell nyúlnotok a pénzeszsákba! A díszebéden a pohárköszöntőre így válaszol: — Éljen minden jó hazafi ! Csak egy speciesnek ne adjon sikert. Az áruitoknak. A rossz magot hintőknek. Nagy feladathoz kevés a törvény ereje, kevés a pénz csengése. Ember is kell hozzá, megfelelő ember. A század első évtizedeiben felnőtt kiváló vízmérnöki gárdában nem akármilyen nevek szerepelnek. Vedres István, Huszár Mátyás és természetesen Beszédes József. Mögötte a dunántúli vízszabályozások sikere, az országos hírnév. Szakvéleménye szentírás. Első Al-dunai útjára őt vitte magával Széchenyi, a Vaskapu feltörését tőle várta. Aztán hirtelen lemondott róla. Tudta, hogy Beszédes sokat tapasztalt, felkészült szakemberedé rájött, hogy a feladat nem bízható rá. Hiányzik belőle a rugalmasság, a mindenre elszánt akarat. Múlt idő megcsontosodott embere. Választott helyette mást, alpi értette az idők szavát. Vele állt párba, Vásárhelyi Pállal. Kormányban, törökben, időjárásban, mindenben csalódhattak — egymásban nem. Amikor Széchenyi Istvánnak, a Tisza-szabályozás királyi biztosának választania kell, újra megkeresi a régi társat. Törvény már van, amely az országos teendők közé sorolja a Tisza megfékezését, az árvíz sújtotta tájak birtokosai is hajlandók áldozatokra, az ügyet felkarolja a nádor — most a szabályozási terv elkészítése következik. Széchenyinek egyvalaki kell, Vásárhelyi. Nem a barátság okán, ilyen aligha alakult ki kettejük között. Egyébként is, akik országot építenek, nemzetet palléroznak, tudják, hogy a barátságnál sokkal fontosabb az elfogulatlanul mérlegelő eszme- és szándékazonosság. Széchenyinek azért kell Vásárhelyi, mert érzi, hogy ő a megfelelő ember. Aki hidegen, tiszta fejjel teszi papírra a terveit — miként mérnökhöz illik —, de mindig forró hittel a megváltandó hazában. Értelme: a mű, a létrehozandó alkotás. Kimondatlanul is azt vallja, mit Széchenyi: „A magyar szó még nem magyar érzés, az ember mert magyar, még nem erényes ember, és a hazafiság köntösében járó még korántsem hazafi. ..” A páros munkához lát. Megszokták, megtanulták, hogy hazai földön az idővel is versenyt kell vágtatni. Itt, ahol évtizedeken át vitáznak és veszekednek ötödrangú kérdéseken, az elszánás is törékeny, ingatag. Az első lépés tehát: visszafordíthatatlanná tenni az elhatározást! Vásárhelyit 1845 tavaszán bízzák meg, hogy készítse el javaslatát a Felső-Tisza egységes szabályozására és az ármentesítésre. Júniusra már összehívják a szabályozás ügyében tartandó értekezletet. Vásárhelyi a nádor kezébe adja Előleges javaslatát. Még korántsem a végleges terv, de már van miről tanácskozni... Tanácskozni, persze, tanácskoztak már sokat, és tucatnyi tanácskozás sem biztosíték arra, hogy a tervből valóság válik. Elvégezték a Tisza-völgy felmérését, a tervezést a legkiválóbb mérnökökre bízták. De hol a szervezet, amely megoldja a műszaki leckét? Ki teremti elő a vállalkozáshoz a pénzt? Széchenyi már úton van ... ötvennégy esztendősen, lázasan, gyötrő fejfájással, vissza-visszatérő kínzóké- 10