Magyar Ifjúság, 1986. szeptember-december (30. évfolyam, 36-52. szám)
1986-12-19 / 51. szám
— Barit rendezőnek vették fel a főiskolára, s kérvényezte, hogy előbb ne elméleti, hanem gyakorlati vizsgát tegyen. Zolit kérte fel VII. Gergely szerepére. Elvállalta, és Molnár Péterrel, építész barátjával megcsinálták a díszleteket. Emlékszem, hogy Schaár Erzsébethez én mentem el habszivacsot kérni. Nagyon kedves volt és adott. A díszletek elkészültek, az úgynevezett házi főpróbát tartották, s azt hiszem, Major volt, akii bement és megnézte, tetszett is neki, de utána rögtön leállították az egész vállalkozást, mondván, hogy Barinak nem volt joga ezt csinálni. Ezt vagy ehhez hasonló bürokratikus kifogást találtak. Én pedig még örültem, hogy Zoli így becsempészi magát a főiskolára, ami most már furcsa hely lett.. . Ahova se Zoltánt nem engedték be, se Gábor Miklóst, se Bessenyeit... tudnék a szakmából eleget sorolni. Nőket például Tolnay, Klárit, Lukács Margit például milyen kiválósul tudna beszédet tanítani... ! így aztán magyarul mondván: kirúgták Zolit. Egyik óráról a másikra. Miskolcra azért nem ment el, mert nem volt jó állapotban. És úgy érezte, elmenni Miskolcra Trigorint játszani,az azért, kevés. Megbeszéltük: akkor annyira félre volt téve, hogy ha ő elmegy valahová, az az ő ügye kell hogy legyen, nem pedig másé. Trigorin úgy jó, ha valaki más szerepet is játszik egy városban. Örkény Pistijét pedig nem engedélyezték akkor még. — Érdekes megfigyelni, hogy az 1967-es londoni út után naplójegyzeteiben milyen erősen meditál azon: utazni kell, ismerkedni a nagyvilággal. S ami bizonyos, Tükörbeli egyik utolsó interjújában arról szól, hogy itthon kell maradni s végezni kell a dolgunkat. Az eltelt kilenc esztendőben Nyugaton, ha jól tudom, csak hivatalos úton járt. Képletesen értve, az eltelt időben miért húzta be a zsalugátert? — Utazni az embernek 25 éves koráig kellene sokat. Ahogy régen a céhlegények vagy Széchenyi is tette. Mert a megengedhette magának. Megnézem a világot, megismerem a világot, és azonközben önmagamat, és azt hazahozom. Nem pedig úgy, mint nálunk, hogy harmincéves koráig semmit nem lát az ember, akkor gyorsan kirohan, rosszul, koldusként... De nem a szegénységgel van a baj, hanem egyszerűen idő sincs. Akkor már azt se tudja az ember, mit csináljon, utazzon, itthon legyen, annyi tennivalója van. Akkor inkább az itthoni tennivalókat választom, mert ez a dolgom. Utazni nincs annyi idő. Mert amikor ezt nyilatkozta, 45 éves volt. — Mint robbant ki belőle a Ködszúrkáló? — Régen készülődött rá. A levelek is olyanok... sokszor mondtam neki: „olyan érzésem van, mintha a nekem szóló sorokat mellém vagy mögém írnád. Másra függeszted lelki szemeidet, mikor írod”. Minden levele annyira átforrósodott, kitágult. Ködszúrkáló ... Mondjak nagy szavakat, hogy ha nem jelenik meg, talán ma is élne? Miközben a Ködszúrkáló készült, rettenetesen nehéz volt, mert én akkor már több mint húsz éve éltem a pályán, el tudtam képzelni, hogyan fogadják, és tudtam, hogy milyen következményei lesznek. Egy ilyen tett, mint a katonáéknál, hazaárulással ér fel. Azt is tudtam viszont, hogy nekem nincs ahhoz jogom, hogy „gyávaságra” kényszerítsem. Sajnos a dolgot az nehezítette, hogy ha én neki csak társa vagyok és nem színésznő, akkor megtehetem, hogy visszatartom. De így úgy festett volna, mintha magamat félteném. Mégis bíztam abban, hogy az ember, ha jót akar, és ő annyira jót akart, azt előbb-utóbb még azoknak is be kell látniuk, akik ellen a könyv — látszólag — irányul. Tulajdonképpen ott volt tragikus pillanat, amikor eljött a Vígszínháztól ... ^ -hi^Ez határozta el benne a könyv megírását? ásdt hiszem. Akkor aztán elkezdődött a hányattatása, vesszőfutása. —,Gyorsan írta? ,Jokogli -kieldT5 Nem lehet megállapítani. Ugyanis millió jegyzetet terítetttnaga köré. Majdnem olyan volt, mintha csak játék lenne, a 3 ,jegyzeteket csak, ,úgy össze kellene illesztgetni. Nyáron ,egy,, kis párfélét béreltünk Szemesen, kicsi konyhája és kútja mozdult , két hétig, csak írt, egész nap írt és hátoolép este felolvasta. 7T- Finomításokat nem javasolt? — ... nem emlékszem. Roppant nehéz helyzetben éltem. Főztem reggeltől estig mindenféléket. Borzalmakat is, szerintem, ő megette. Két hétig írta. Én nem hittem el, hogy megjelenik. Azt mondtam, ezt úgyse fogják engedni megjelenni. Képtelenségnek tartottam, ismertem a helyzetet. Amikor azt mondta, hogy mégis, elkezdtem félni. Megkértem, hogy olvassa el Mezei Mária és Szendrő József, mert tudtam, hogy nagyon szeretik Zolit és okosak is. S azt is mondtam, jobban körül kéne szaglászni, hogy ki íratja ezt vele, miért íratja és ki akar veled ütni és kit?! — ennyi ravaszság azért szorult belém. Nem tudtam elképzelni, hogy valaki csak úgy jóságból... Mikor is derülnek ki a bűnök... ? Mikor ... ? Jó lenne tudni. Próbálok beszélgetni vele, mint Anouilh Pacsirtájában Johanna a Jóistennel: Uram, de hát akkor nem válaszolsz? Hát akkor megint magamnak kell megpróbálni válaszolni. — Mindennapjaiban válaszolgat odaátról? — Hát nem mindig merem megkérdezni. — Ebben a túlkorosság tüneteit is mutató békességes időmenetben Pilinszky Jánosnak Németh Lászlóra vonatkozó képét kölcsönkérve: Ő maga volt a dráma! — Igen. S ettől nem lehetett őt megóvni. A képtelenséget ő nemcsak önmagában, hanem a világban is meg akarta oldani. A feloldozást és a megváltást akarta közösségi méretekben. — Köszönöm a beszélgetést. Ablonczy László Ványa bácsi Otthonában - 1975 (Fotók: Keleti Éva, Molnár Edit, Kovács Sándor)