Magyar Ifjúság, 1987. január-április (31. évfolyam, 1-17. szám)

1987-03-06 / 10. szám

Tanimoto Kazujuki professzor Kodály Zoltánról Kettős Kodály-évfordulóról em­lékezünk meg az idén: a Mes­ter születésének 105. és halálá­nak 20. évfordulójáról. Az év­fordulók kapcsán szinte kötele­zően merül fel a kérdés: isme­ri-e, és jól ismeri-e a világ Ko­dály Zoltánt, a zeneszerzőt és a zenepedagógust. A minap Ma­gyarországon járt egy japán professzor, akinek élete és mun­kássága elválaszthatatlan a nagy muzsikusétól: Tanimoto Kazuju­ki, a Nemzetközi Kodály Társa­ság elnöke. Ő csakugyan méltó, hogy válaszoljon erre a kér­désre. — 1963-ban jártam először Magyarországon. Akkor még nem a Kodály-módszer érdekelt, csupán a magyar népzenét kí­vántam tanulmányozni. Három hónapos ösztöndíjat kaptam a Népzenekutató Csoportnál. Ko­dály hetente kétszer-háromszor is megfordult itt. Egy alkalom­mal éppen én tartottam elő­adást az anno népzenéről. Az aino népcsoport Japán északi szigetein, főleg Hokkaidón él. Mivel korábban elég­­hosszú ideig tanulmányoztam zenéjü­ket,előadást tartottam erről a témáról Kodály professzornak is. Arra kért, hogy írjam le ne­ki ezeket a melódiákat. Egy év­vel később könyvet publikáltam az anno zenéről, ő akkor a könyv zeneanyagából .77 gya­korlatot írt két énekhangra. Személyesen sajnos nem talál­koztunk többé, mert amikor leg­közelebb, 1967-ben Magyaror­szágra jöttem, Kodály már nem élt. — Hogyan látja a Kodály­­módszer tanításának helyzetét ma a világban? — Attól függ, melyik ország­ról van szó. Azt talán általá­nosságban is megállapíthatjuk, hogy egyre több embert érdekel ez a zeneoktatási szisztéma. Szerte a világon nemzeti Ko­dály Társaságok alakultak, ame­lyek — természete­sen a Nemzetközi Társasággal együtt­működve — hivatá­suknak tekintik e módszer terjesztését. — Nem nehéz-e ma „ elfogadtatni a világ- JÉH. ban egy új zene­­oktatási módot és : ' gondolkodást, ami- a kor az általános ok- »«*• * «kivi­tatás is tele van el- , i, 1 " g lentmondással, prob­­lémával? — Természetesen minden or­szágban sok falat kell ledönte­ni, van, ahol semmilyen új ok­tatási módszert nem fogadnak szívesen, nemcsak a zenében, más tárgyakban sem. De a Ko­dály-módszer nagyi előnye, hogy alkalmazása soha nem lehet utánzás, hanem mindig annak a nemzetnek a zenéjén, kultúrá­ján kell alapulnia, amelyben al­kalmazzák. Éppen ezért a Nem­zetközi Kodály Társaság egyik célja, hogy minden országot a saját oktatási módszerének ki­dolgozására serkentse. — Japánban milyen konkrét tapasztalatai vannak a Kodály­­módszer alkalmazásának? — Mintegy százötven évvel ezelőtt Japán kinyílt a külvilág előtt. Előtte feudális rend ural­kodott, és Japán nagyon zárt ország volt; senki nem jött hoz­zánk, és mi sem mentünk seho­vá. Amikor a nyitás megtör­tént, nagyon hamar utol akar­tuk érni a Nyugatot, főképpen gazdasági és műszaki téren. Ez­zel egyidejűleg szinte megta­gadtuk hagyományos kultúrán­kat. Ami japán, az csak rossz lehet, de minden, ami Európá­ból jön, gyönyörű — ezt vallot­ták akkoriban. Az iskolarend­szert is nyugati típusúvá alakí­tották. Még az énekeskönyve­ket is átírták, így például a ja­pán gyerekek skót népdalokat énekeltek. Japán melódiákkal nem is találkoztak. Aztán a II. világháború után ráébredtünk, hogy ez nem helyes. Úgy érez­tük, saját kulturális hagyomá­nyainkra kell építenünk. Ezért valóságos mozgalom indult, kü­lönösen a zene terén, és ebből a szempontból a Kodály-mód­szer nagyon hatásos volt. A ta­nárok közül többen is terjesz­teni kezdték a módszert az is­kolákban, és nagyon sokan el­jöttek Magyarországra tanulni, még magánalapon is. Ezután hoztuk létre a Japán Kodály Társaságot. A nemzetközi társa­ságnak jelenleg több mint száz japán tagja van, míg nemzeti társaságunkban 400-an vagyunk. Még idő kell ahhoz, hogy a programot az egész országban elfogadtassuk. Néha bizony ko­molyan harcolnunk kell, főleg az oktatás irányító szerveivel, de azért ez a harc nem ered­ménytelen: a több éves tárgyalá­sok odavezettek, hogy most már fokozatosan bár, de hivatalosan is elfogadják a Kodály-módszer­­rel való zenetanítást az állami iskolákban. — Napjainkban egyre keve­sebben zenélnek aktívan, inkább csak passzív befogadói az em­berek a muzsikának. Beszélhe­­tünk-e ön szerint az ember és a zene egységéről a XX. szá­zad végén? — Ma a világban rengeteg a zene, több mint bármikor a múltban. De ez a zene csupán háttér. Mindenhol szól: a pálya­udvarokon, az­ üzletekben, a hi­vatalokban. De hiiába ez a ze­neáradat, hiányzik az a lelki, szellemi kapcsolat, ami koráb­ban létezett a zene és az em­ber között. A zene ma nem más, mint egyfajta táplálék, di­vat, egy múló hangulat. Kodály zenéje ezzel szemben nagyon emberi, benne vannak mindazok az érzések, amelyek betöltik az ember életét. Benne az öröm, a bánat, minden, amit csak elkép­zelhetünk. Ez sajnos elég ritka a kortársi zenében, ritkák az olyan különlegesen érzékeny al­katú zeneszerzők, mint Kodály. Úgy vélem, hogy tisztább, „nai­vabb”, és sokkal emberibb zené­re lenne szükség; különösen a gyermekeknek szánt muzsikára gondolok. Azért, hogy boldogab­bak legyenek. Ezért nemcsak a Kodály-módszerrel való oktatást kell elősegíteni, hanem fel kell hívni a figyelmet Kodály zené­jére, hogy mind többen hallgas­sák, játsszák, énekeljék az ő műveit. Kodály zenéje nélkülöz­hetetlen, különösen napjaink­ban. A mai feszült, konfliktu­sokkal teli világban szükség van erre a tiszta, emberi zenére, amely egyszerre érzelmes, bölcs és sokszínű. Sajnos, ezt nem mindenki érti meg. — Mit tesz a társaság azért, hogy a világ jobban megismerje Kodály zenéjét? — Van például egy verse­nyünk, a Nemzetközi Éneklő If­júság verseny, amelyre minden résztvevő magnófelvételt küld el. Eddig három alkalommal rendeztük meg. Ennek is az a célja, hogy minél többen éne­keljék Kodály darabjait. — Milyen a kapcsolata a ma­gyar zenészekkel, zenetanárok­kal? — Közvetett a kapcsolat, mi­vel én egyetemen tanítok nép­zenét, zeneelméletet, tehát a mindennapi iskolai oktatás módszertanával nem foglalko­zom. Viszont egyetemi tanári munkámban is rendszeresen kap­csolódom Kodályhoz és Bartók­hoz, akik nemcsak a zeneszer­zésben, hanem a népzenegyűj­tésben és a zeneelméletben is óriások voltak. — Beszélgetésünk elején fel­idéztük Kodály alakját, úgy il­lik, hogy­ vele is fejezzük be. Van-e a mesternek olyan mű­ve, amely különösen közel áll önhöz? — Nagyon nehéz helyzetbe hoz, ha azt kívánja, hogy egyet válasszak. — Akkor legyen három kí­vánsága, ahogyan a magyar népmesékben! — Mindenekelőtt a Psalmus Hungaricust szeretem. Nagyon közelinek érzem csellóra írt szólószonátáját és a Norvég lá­nyok című kórusművet. — Reméljük, még sokszor el­látogat Kodály hazájába! — Ezúttal vagyok itt har­­minckettedszer. Vagy harminc­­harmadszor? Nem is tudom pontosan — ezzel a parányi bi­zonytalansággal búcsúzott Ko­dály Zoltán zenéjének japán szerelmese. Göbölyös N. László 27

Next