Magyar Ifjúság, 1987. január-április (31. évfolyam, 1-17. szám)
1987-03-06 / 10. szám
Tanimoto Kazujuki professzor Kodály Zoltánról Kettős Kodály-évfordulóról emlékezünk meg az idén: a Mester születésének 105. és halálának 20. évfordulójáról. Az évfordulók kapcsán szinte kötelezően merül fel a kérdés: ismeri-e, és jól ismeri-e a világ Kodály Zoltánt, a zeneszerzőt és a zenepedagógust. A minap Magyarországon járt egy japán professzor, akinek élete és munkássága elválaszthatatlan a nagy muzsikusétól: Tanimoto Kazujuki, a Nemzetközi Kodály Társaság elnöke. Ő csakugyan méltó, hogy válaszoljon erre a kérdésre. — 1963-ban jártam először Magyarországon. Akkor még nem a Kodály-módszer érdekelt, csupán a magyar népzenét kívántam tanulmányozni. Három hónapos ösztöndíjat kaptam a Népzenekutató Csoportnál. Kodály hetente kétszer-háromszor is megfordult itt. Egy alkalommal éppen én tartottam előadást az anno népzenéről. Az aino népcsoport Japán északi szigetein, főleg Hokkaidón él. Mivel korábban eléghosszú ideig tanulmányoztam zenéjüket,előadást tartottam erről a témáról Kodály professzornak is. Arra kért, hogy írjam le neki ezeket a melódiákat. Egy évvel később könyvet publikáltam az anno zenéről, ő akkor a könyv zeneanyagából .77 gyakorlatot írt két énekhangra. Személyesen sajnos nem találkoztunk többé, mert amikor legközelebb, 1967-ben Magyarországra jöttem, Kodály már nem élt. — Hogyan látja a Kodálymódszer tanításának helyzetét ma a világban? — Attól függ, melyik országról van szó. Azt talán általánosságban is megállapíthatjuk, hogy egyre több embert érdekel ez a zeneoktatási szisztéma. Szerte a világon nemzeti Kodály Társaságok alakultak, amelyek — természetesen a Nemzetközi Társasággal együttműködve — hivatásuknak tekintik e módszer terjesztését. — Nem nehéz-e ma „ elfogadtatni a világ- JÉH. ban egy új zeneoktatási módot és : ' gondolkodást, ami- a kor az általános ok- »«*• * «kivitatás is tele van el- , i, 1 " g lentmondással, problémával? — Természetesen minden országban sok falat kell ledönteni, van, ahol semmilyen új oktatási módszert nem fogadnak szívesen, nemcsak a zenében, más tárgyakban sem. De a Kodály-módszer nagyi előnye, hogy alkalmazása soha nem lehet utánzás, hanem mindig annak a nemzetnek a zenéjén, kultúráján kell alapulnia, amelyben alkalmazzák. Éppen ezért a Nemzetközi Kodály Társaság egyik célja, hogy minden országot a saját oktatási módszerének kidolgozására serkentse. — Japánban milyen konkrét tapasztalatai vannak a Kodálymódszer alkalmazásának? — Mintegy százötven évvel ezelőtt Japán kinyílt a külvilág előtt. Előtte feudális rend uralkodott, és Japán nagyon zárt ország volt; senki nem jött hozzánk, és mi sem mentünk sehová. Amikor a nyitás megtörtént, nagyon hamar utol akartuk érni a Nyugatot, főképpen gazdasági és műszaki téren. Ezzel egyidejűleg szinte megtagadtuk hagyományos kultúránkat. Ami japán, az csak rossz lehet, de minden, ami Európából jön, gyönyörű — ezt vallották akkoriban. Az iskolarendszert is nyugati típusúvá alakították. Még az énekeskönyveket is átírták, így például a japán gyerekek skót népdalokat énekeltek. Japán melódiákkal nem is találkoztak. Aztán a II. világháború után ráébredtünk, hogy ez nem helyes. Úgy éreztük, saját kulturális hagyományainkra kell építenünk. Ezért valóságos mozgalom indult, különösen a zene terén, és ebből a szempontból a Kodály-módszer nagyon hatásos volt. A tanárok közül többen is terjeszteni kezdték a módszert az iskolákban, és nagyon sokan eljöttek Magyarországra tanulni, még magánalapon is. Ezután hoztuk létre a Japán Kodály Társaságot. A nemzetközi társaságnak jelenleg több mint száz japán tagja van, míg nemzeti társaságunkban 400-an vagyunk. Még idő kell ahhoz, hogy a programot az egész országban elfogadtassuk. Néha bizony komolyan harcolnunk kell, főleg az oktatás irányító szerveivel, de azért ez a harc nem eredménytelen: a több éves tárgyalások odavezettek, hogy most már fokozatosan bár, de hivatalosan is elfogadják a Kodály-módszerrel való zenetanítást az állami iskolákban. — Napjainkban egyre kevesebben zenélnek aktívan, inkább csak passzív befogadói az emberek a muzsikának. Beszélhetünk-e ön szerint az ember és a zene egységéről a XX. század végén? — Ma a világban rengeteg a zene, több mint bármikor a múltban. De ez a zene csupán háttér. Mindenhol szól: a pályaudvarokon, az üzletekben, a hivatalokban. De hiiába ez a zeneáradat, hiányzik az a lelki, szellemi kapcsolat, ami korábban létezett a zene és az ember között. A zene ma nem más, mint egyfajta táplálék, divat, egy múló hangulat. Kodály zenéje ezzel szemben nagyon emberi, benne vannak mindazok az érzések, amelyek betöltik az ember életét. Benne az öröm, a bánat, minden, amit csak elképzelhetünk. Ez sajnos elég ritka a kortársi zenében, ritkák az olyan különlegesen érzékeny alkatú zeneszerzők, mint Kodály. Úgy vélem, hogy tisztább, „naivabb”, és sokkal emberibb zenére lenne szükség; különösen a gyermekeknek szánt muzsikára gondolok. Azért, hogy boldogabbak legyenek. Ezért nemcsak a Kodály-módszerrel való oktatást kell elősegíteni, hanem fel kell hívni a figyelmet Kodály zenéjére, hogy mind többen hallgassák, játsszák, énekeljék az ő műveit. Kodály zenéje nélkülözhetetlen, különösen napjainkban. A mai feszült, konfliktusokkal teli világban szükség van erre a tiszta, emberi zenére, amely egyszerre érzelmes, bölcs és sokszínű. Sajnos, ezt nem mindenki érti meg. — Mit tesz a társaság azért, hogy a világ jobban megismerje Kodály zenéjét? — Van például egy versenyünk, a Nemzetközi Éneklő Ifjúság verseny, amelyre minden résztvevő magnófelvételt küld el. Eddig három alkalommal rendeztük meg. Ennek is az a célja, hogy minél többen énekeljék Kodály darabjait. — Milyen a kapcsolata a magyar zenészekkel, zenetanárokkal? — Közvetett a kapcsolat, mivel én egyetemen tanítok népzenét, zeneelméletet, tehát a mindennapi iskolai oktatás módszertanával nem foglalkozom. Viszont egyetemi tanári munkámban is rendszeresen kapcsolódom Kodályhoz és Bartókhoz, akik nemcsak a zeneszerzésben, hanem a népzenegyűjtésben és a zeneelméletben is óriások voltak. — Beszélgetésünk elején felidéztük Kodály alakját, úgy illik, hogy vele is fejezzük be. Van-e a mesternek olyan műve, amely különösen közel áll önhöz? — Nagyon nehéz helyzetbe hoz, ha azt kívánja, hogy egyet válasszak. — Akkor legyen három kívánsága, ahogyan a magyar népmesékben! — Mindenekelőtt a Psalmus Hungaricust szeretem. Nagyon közelinek érzem csellóra írt szólószonátáját és a Norvég lányok című kórusművet. — Reméljük, még sokszor ellátogat Kodály hazájába! — Ezúttal vagyok itt harminckettedszer. Vagy harmincharmadszor? Nem is tudom pontosan — ezzel a parányi bizonytalansággal búcsúzott Kodály Zoltán zenéjének japán szerelmese. Göbölyös N. László 27