Magyar Ifjúság, 1987. január-április (31. évfolyam, 1-17. szám)
1987-03-13 / 11. szám
„Küzdeni erőnk szerint...” 1848. március 15-re emlékezni mindig, minden helyzetben különös és fölemelő kötelesség. Hiszen a nemzet életében az olyan történelmi sorsfordulók egyike ez a nap, amely által többnek és igazabbnak tudjuk magunkat, érezzük egy közösség törvényszerű összetartozását, s magunk mögött tudjuk azt a szellemi erőt, amit Széchenyi, Kossuth, Petőfi, Arany, Vasvári, Táncsics, Jókai életműve jelent a magyarságnak. Akkor is haza és haladás legfontosabb kérdései dőltek el, s bár nem szerencsés a történelmet példatárnak, s lehetséges párhuzamok gyűjteményének tekinteni. 1848 maradandó sugárzása abból is adódik, hogy Petőfiék forradalmában és szabadságharcában a legjobbak fogtak össze, s adtak választ a lét vagy nemlét nagy kihívására. Cselekedetük történelmi érvényét még a szabadságharc legyőzetésének tragédiája se vonhatja árnyékba. Lét és nemlét nagy kihívásával azóta többször kellett szembenéznünk. Példára és párhuzamra tehát, a múlt erkölcsi támasztékaira gyakran volt szükségünk. Még akkor is, ha különben tudjuk, hogy a történelemben minden órának, minden helyzetnek más a parancsa. A példák vonzásától aligha szabadulhatunk. S értelmetlen is volna szabadulnunk. Hiszen csak a felvetődő kérdések mások, de a velük való szembenézés bátorsága évszázadok múltán is egyforma lehet. 1848-ban a nemzeti függetlenség és a polgári haladás volt a tét. Az ország sorsa, jelene és jövője a cselekvés és nem cselekvés kettősségében fogalmazódott meg. S aki a tétlenséget, a maradást választotta, eleve kirekesztette ezt a népet az európai fejlődés lehetőségéből. Ha a legjobbakban, s magában a népben nincs bátorság a cselekvésre, Magyarország politikai, társadalmi, gazdasági értelemben hosszú időre a perifériára szorul. Ez az, ami ma is tanulságos: a helyzet józan felismerése és a cselekvés bátorsága. Most más kérdéseket vet fel a történelem, elsősorban azt, hogy képesek vagyunk-e a kor követelményéhez igazítani a szocializmus hazai gyakorlatát. De a cselekvés és nem cselekvés kettőssége éppolyan sorsmeghatározó dilemma, mint volt 1848 históriai napjaiban. Mert mit jelent a tétlenség? A perc, a pillanat esetleges és látszólagos nyugalmát, s ugyanakkor a teljes távlatvesztést, a jövő bizonytalanságát. A cselekvés vállalása, persze, egyéni és közösségi fájdalmakkal, átmeneti veszteségekkel is járhat, de a jelen kényelmes nyugalmával nem lehet megváltani a jövőt. Csak a cselekvés bátorságával. Ilyen értelemben történelmi sorsfordulóhoz érkeztünk újra. A vagy-vagy állapotába. Perifériára szorulni a huszadik században is lehet. Hiába hivatkozunk arra a sok áldozattal is járó történelmi útra, amelyet 1945 óta megtettünk, a világban elfoglalt, lényegében kedvező helyünket a mában is meg kell erősítenünk. Mert ez a hely nem örökös vívmány. Vitathatatlan eredményeink ellenére kihullhatunk az időből, ha nem fejlesztjük magunkban a változás és változtatás képességét, ha nem tudjuk követni a szükségszerűségek hívását. Előttünk — a címben is idézett Vörösmarty szavával — ma is — „egy nemzetnek sorsa áll”. S ez a sors a fölzárkózás vagy lemaradás ellentétében villantja fel önmaga távlatait. A világ nélkülünk is halad, de nekünk egyáltalán nem mindegy, hogy a történelemben hátrább csúszott nemzetek sorában vagyunk-e vagy sem. Különösen nem mindegy a fiataloknak, hiszen a mai döntéseink — a jók s roszszak is — az ő életüket fogják meghatározni. Ezért van felelőssége és helye az induló nemzedékeknek is a cselekvésben, hogy az idők szavának megfelelő változások minél gyorsabbak, s a társadalom egészére kiterjedők legyenek. Ezért tette közzé tettekre sarkalló felhívását január végén a KISZ Központi Bizottsága: „Jövőnk a tét!” Ma már nincs értelme annak a kérdésnek, hogy adott körülmények között lehet-e tenni valamit. A kor más megfogalmazást követel. Fordított kérdésfeltevést. Szabad-e semmit sem tenni? Lehet-e fiatal tömegeknek sikeres egyéni életben reménykedni, miközben az ország, a közösség súlyos gondokkal néz szembe? Egyénnek és közösségnek ilyen kettéválása csak ideig-óráig képzelhető. A reformok korában élünk, s ezeket a korszakokat nem csak a magánérdekű, a személyes érvényű gondolatok kormányozzák, hanem azok, amelyek a köz ügyét és boldogulását viszik előbbre. Akár bátor egyéni vállalással is. Meglehet, hogy a közelmúlt történelmi tapasztalatai nem mindenben kedveznek az új szemlélet, az új társadalmi magatartás elfogadásának. Hiszen nem mindig fogadta egyöntetű elismerés azoknak a törekvéseit, akik vállalkozni s változtatni akartak. Ez igaz. De tudni kell, hogy aki meg akarja haladni a jelent, annak törvényszerűen vitája van a meglévő állapotokkal, a tétovasággal, s konfliktusa a visszahúzó erőkkel. E nélkül ez nem megy, s mindig is így volt a történelemben. 1848 nagy példája ebben is megnyilatkozik. Ma persze az idő nem végletes önfeláldozást kér tőlünk. Cselekedeteink távlata nem a segesvári csatamező. Mégis kérdés, hogy a mostani ifjú nemzedék fölkészült-e arra, amire a mai kor szólítja egyre erőteljesebben. Végzetes volna azt válaszolni: nem. Könnyű kibúvó ugyanis, hogy ez a nemzedék nem volt jelen a nagy ügyek eldöntésénél, nem kérdezték meg, hogy milyennek képzeli a szocialista gazdaság és társadalom útját. Következésképpen vállalják a felelősséget és a szükséges változtatások gondját azok, akik eddig is a folyamatok középpontjában álltak! A fiatalság pedig vagy beilleszkedik abba, ami van, vagy elegánsan kívül marad. Nem. Ma nem lehet ilyen munkamegosztás. Vannak ugyan a kívül maradást ösztönző megfontolások, de minél hosszabb távon gondolkodunk, ezek annál inkább elveszítik az érvényüket. Be kell látni: ma már a beilleszkedés, a meglévő gazdasági és politikai mechanizmusokba való közömbös belesimulás se elegendő. A nemzet érdekeit tekintve sohase volt az, most még kevésbé. A mai ifjú nemzedék tanultabb, mint eddig bármelyik volt a magyar történelemben. Közéletisége azonban sokszor messze alatta marad annak, amit egy művelt emberfők számában igencsak megnövekedett nemzedéktől joggal várhat az ország. Olyan helyzetben vagyunk, amikor egy generációnak a gyakorlat mezején kell megmérnie önmagát: képes-e vállalni a történelem által rámért küldetést. Előttünk valóban egy nemzetnek sorsa áll. A márciusi ifjak példája — 1987-ben — leginkább erről beszél. Domonkos László, a KISZ KB titkára