Magyar Ifjúság, 1988. január-április (32. évfolyam, 1-18. szám)
1988-04-29 / 18. szám
— Miért titkosíttattad a telefonszámodat? — Rengetegen hívtak. Este tizenegykor, vagy éppen reggel hétkor. Szinte nem volt nyugtom az állandó hívásoktól. Mondhatnám úgy is, már-már zaklattak. Pihenni sem tudtam jóformán a késő esti és a kora reggeli telefonoktól. — Nem lehet, hogy ez az elzárkózás csak azért jutott eszedbe, mert ez így elegáns? Egy bizonyos szinten felül illik titkosítani. — Nem. Ilyenről szó sincs. Sokat változtam, mióta Frankfurtban élek, játszom, ez elsősorban a játékomra vonatkozik, de amai napig remélem, nincsenek sztárallűrjeim. Hidd el, valósággal kibírhatatlan volt már az a sok telefon. — Konkrétan mit jelent, miben mutatkozik meg a változásod? — Abban, hogy most igazi profi vagyok. Felfogásban, hozzáállásban, gondolkodásban. Minden segítségetmegkapok ahhoz, hogy csak a játékkal, a minél jobb teljesítménnyel törődhessék. Itt edzésen is ■mindenki a legjobb akar lenni. És tudja, hogy ezért kap is valamit. A Bundesligában két év nagyobb anyagi biztonságot jelent, mint otthon tíz év. És ez nagy motiváló erő. — Nincs ez ellentmondásban azzal, hogy a közelmúltban amatőröknek nevezted a játékostársaidat, amiből aztán nem kis botrány is kerekedett? — Nincs. Olyan értelemben mondtam azt, hogy amatőrök vagyunk — így, többes számban —, ahogy az elmúltmérkőzéseken 10—12 pontot hagytunk az ellenfeleknél „ajándékban”, mert biztos győzelmeket engedtünk ki a kezünkből figyelmetlenségmiatt. Ez engem nagyon bosszant. Én jó csapatban akarok játszani. Ahol a csapat érdek, a győzelem a hajtóerő. Mert ha most győzünk, néhányan nem a győzelemnek örülnek, hanem annak, hogy rúgtak egy vagy két gólt. Tudják, ez az egyéni boldogulásukhoz fontosabb, mint az a két pont, amit a csapat szerzett. Egyébként azt a nyilatkozatomat otthon ,ki- kicsit felfújták az újságok * Détári a nyilatkozatháború után