Magyar Ifjúság, 1988. január-április (32. évfolyam, 1-18. szám)

1988-04-29 / 18. szám

— Miért titkosít­­tattad a telefon­számodat? — Rengetegen hív­tak. Este tizenegykor, vagy éppen reggel hétkor. Szin­te nem volt nyugtom az állandó hívásoktól. Mond­hatnám úgy is, már-már zaklattak. Pihenni sem tudtam jóformán a késő esti és a kora reggeli te­lefonoktól. — Nem lehet, hogy ez az elzárkózás csak azért jutott eszedbe, mert ez így elegáns? Egy bizonyos szinten felül illik titkosí­tani. — Nem. Ilyenről szó sincs. Sokat változtam, mi­óta Frankfurtban élek, játszom, ez elsősorban a játékomra vonatkozik, de a­­mai napig remélem, nin­csenek sztárallűrjeim. Hidd el, valósággal kibír­hatatlan volt már az a sok telefon. — Konkrétan mit jelent, miben mutatkozik meg a változásod? — Abban, hogy most igazi profi vagyok. Felfo­gásban­, hozzáállásban, gon­dolkodásban. Minden se­gítséget­­megkapok ahhoz, hogy csak a játékkal, a minél jobb teljesítménnyel törődhessék. Itt edzésen is ■mindenki a legjobb akar lenni. És tudja, hogy ezért kap is valamit. A Bundes­­ligában két év nagyobb anyagi biztonságot jelent, mint otthon tíz év. És ez nagy motiváló erő. — Nincs ez ellentmon­dásban azzal, hogy a kö­zelmúltban amatőröknek nevezted a játékostársai­dat, amiből aztán nem kis botrány is kerekedett? — Nincs. Olyan értelem­ben mondtam azt, hogy amatőrök vagyunk — így, többes számban —, ahogy az elmúlt­­mérkőzéseken 10—12 pontot hagytunk az ellenfeleknél „ajándékban”, mert biztos győzelmeket engedtünk ki a kezünkből figyelmetlenség­­miatt. Ez engem nagyon bosszant. Én jó csapatban akarok játszani. Ahol a csapat ér­dek, a győzelem a hajtó­erő. Mert ha most győ­zünk, néhányan nem a győzelemnek örülnek, ha­nem annak, hogy rúgtak egy vagy két gólt. Tudják, ez az egyéni boldogulá­sukhoz fontosabb, mint az a két pont, amit a csapat szerzett. Egyébként azt a­­ nyilatkozatomat otthon ,ki- ki­csit felfújták az újságok * Détári a nyilatkozatháború után

Next