Magyar Ifjúság, 1989. január-május (33. évfolyam, 1-21. szám)

1989-01-06 / 1. szám

Beszélgetés A Magyar Művészetért díj kitüntetettjeivel November 11-én osztották ki elő­ször a szerkesztőségünk által alapított A Magyar Művészetért díjat tizenhárom művészeti ág arra érdemes alkotóinak. A dön­tést az olvasóink szavazatai alap­ján megválasztott zsűri hozta. A színházi rendezők közül Sík Ferenc kapta a díjat­­ Kerényi Imrével megosztva. Egyre többen — céhen belüliek és kívüliek egyaránt — és egy­re hangosabban sóhajtják és panaszolják a magyar teátrum válságát. Nemcsak a szorító-bé­­nító pénztelenség miatt kesereg­nek, de fájlalják azt is, hogy valamiféle hitbéli bizonytalan­ság és reménytelenség kezdte ki és árnyékolja a színházcsinálók alkotókedvét és hangulatát. Hogy labilissá vált mindenfajta értékrend. És miközben a panasz­tevők zöme mintha várna vala­mire, Sík Ferenc dolgozik, rendez­i legmunkásabb rendezőink egyike most is —, eltökélten és makacsul bízik magában, ra­gaszkodik saját színház- és ér­tékszemléletéhez. — A panaszolásokat, a sirá­mokat én is hallom. A színház sohasem lehet független az őt körülvevő politikai és gazdasági helyzettől. Nemcsak tükre, de függvénye is annak. Jó ideje nem érvényesek már a stabil­nak hitt értékek, amelyeknek nagy részét, sajnos, egy mester­ségesen felállított értékrend ka­nonizálta. A valós, valóságos értékek pedig hosszú évek óta nem funkcionálnak rendesen. Nem követelik megfelelően a maguk jogait, és nem kapják meg a megfelelő elismerést. Nem elég erősek és virulensek ahhoz, hogy megküzdjenek a művészet porondján. Ami az anyagi szűköl­­ködést illeti, azt hiszem, hogy egy nagyon ellentmondásos hely­zet alakult ki. Pár hónappal ez­előtt a színházi szakma emberei azt rótták fel, hogy — sajna — már nem úgy van, mint a régi vagy a nyugati világban. Az a vélemény dominált — lám csak, meddig látunk! —, hogy a rendet csak az állíthatja vissza, ha vá­logatás és differenciálás nélkül fizetnek meg mindenkit, aki a színházzal foglalkozik. Pedig ez­után csak azoknak juthat pénz, akik vissza is tudják hozni . Rendelői munkásságában mindig is ügyének tekintette az új magyar drámák színpadra segítését. Pécsi éveiben különösen jelentős volt Illyés Gyulához való kötődése. Olykor hiábavalónak mutatkozott küzdelme, de a negyedszázados gyu­lai Várszínház vezetőjeként - Bartók Béla, Kodály Zoltán műveinek színpadra vitelével is — példaszerű következetességgel mutatta fel kelet-közép-európai né­peink történelmi-szellemi összetartozását. A Nemzeti Színházban Sütő András Advent a Hargitán című művének színpadra viteléért vívott harcát, Az álom­kommandó, majd az idén nyáron Csurka István Megmaradni című drámájának bemutatóját nem csak rendezői teljesítménynek, hanem példaadó közéleti cse­lekvésnek is tekintjük. (Elhangzott november 11-én A Magyar Művészetért díj átadásakor a Nemzeti Színházban.) Advent a Hargitán -Agárdi Gábor és Sinkovits Imre Sík Ferenc színházról, hitek fészek­rakásáról, történelmi újraértékelé­sekről pénzt, vagy pedig fontosak, hasz­nosak a politikai rezsim számá­ra. Panasz mindig van és lesz, de a panaszkodás nem vezet se­hova. Még a jogos sem. Azt hi­szem, hogy itt az ideje annak, hogy bizonyos hadállásokat fel­adjunk. Mert az a véleményem, hogy az a színház, amelyet nem igényel és nem tud eltartani a közönsége, elveszti létjogosultsá­gát. Ugyanakkor persze természe­tes és szükséges, hogy maradjon néhány olyan szubvencionált, ál­lamilag támogatott színház is, amely megfelel az államrezonnak és szolgálja az állam érdekeit. De ezeket a színházakat valóban az állam tartsa fenn, áldozzon rájuk. Közben pedig éljen és prosperáljon minden olyan szín­ház, amely támogatókat, szpon­zorokat tud magának szerezni. Ily módon teremtsék meg a szín­házak működési feltételeit, lehe­tőségeit. Ezt pedig nyilván sok­féleképpen lehet elképzelni és megvalósítani. — Az anyagi, egzisztenciális és működési feltételekre vonatkozik ez elsősorban. De miképp orvo­solhatók a hitek és értékek meg­rendülése által okozott bajok?

Next