Magyar Ifjúság, 1989. január-május (33. évfolyam, 1-21. szám)
1989-01-06 / 1. szám
Beszélgetés A Magyar Művészetért díj kitüntetettjeivel November 11-én osztották ki először a szerkesztőségünk által alapított A Magyar Művészetért díjat tizenhárom művészeti ág arra érdemes alkotóinak. A döntést az olvasóink szavazatai alapján megválasztott zsűri hozta. A színházi rendezők közül Sík Ferenc kapta a díjat Kerényi Imrével megosztva. Egyre többen — céhen belüliek és kívüliek egyaránt — és egyre hangosabban sóhajtják és panaszolják a magyar teátrum válságát. Nemcsak a szorító-bénító pénztelenség miatt keseregnek, de fájlalják azt is, hogy valamiféle hitbéli bizonytalanság és reménytelenség kezdte ki és árnyékolja a színházcsinálók alkotókedvét és hangulatát. Hogy labilissá vált mindenfajta értékrend. És miközben a panasztevők zöme mintha várna valamire, Sík Ferenc dolgozik, rendezi legmunkásabb rendezőink egyike most is —, eltökélten és makacsul bízik magában, ragaszkodik saját színház- és értékszemléletéhez. — A panaszolásokat, a sirámokat én is hallom. A színház sohasem lehet független az őt körülvevő politikai és gazdasági helyzettől. Nemcsak tükre, de függvénye is annak. Jó ideje nem érvényesek már a stabilnak hitt értékek, amelyeknek nagy részét, sajnos, egy mesterségesen felállított értékrend kanonizálta. A valós, valóságos értékek pedig hosszú évek óta nem funkcionálnak rendesen. Nem követelik megfelelően a maguk jogait, és nem kapják meg a megfelelő elismerést. Nem elég erősek és virulensek ahhoz, hogy megküzdjenek a művészet porondján. Ami az anyagi szűkölködést illeti, azt hiszem, hogy egy nagyon ellentmondásos helyzet alakult ki. Pár hónappal ezelőtt a színházi szakma emberei azt rótták fel, hogy — sajna — már nem úgy van, mint a régi vagy a nyugati világban. Az a vélemény dominált — lám csak, meddig látunk! —, hogy a rendet csak az állíthatja vissza, ha válogatás és differenciálás nélkül fizetnek meg mindenkit, aki a színházzal foglalkozik. Pedig ezután csak azoknak juthat pénz, akik vissza is tudják hozni . Rendelői munkásságában mindig is ügyének tekintette az új magyar drámák színpadra segítését. Pécsi éveiben különösen jelentős volt Illyés Gyulához való kötődése. Olykor hiábavalónak mutatkozott küzdelme, de a negyedszázados gyulai Várszínház vezetőjeként - Bartók Béla, Kodály Zoltán műveinek színpadra vitelével is — példaszerű következetességgel mutatta fel kelet-közép-európai népeink történelmi-szellemi összetartozását. A Nemzeti Színházban Sütő András Advent a Hargitán című művének színpadra viteléért vívott harcát, Az álomkommandó, majd az idén nyáron Csurka István Megmaradni című drámájának bemutatóját nem csak rendezői teljesítménynek, hanem példaadó közéleti cselekvésnek is tekintjük. (Elhangzott november 11-én A Magyar Művészetért díj átadásakor a Nemzeti Színházban.) Advent a Hargitán -Agárdi Gábor és Sinkovits Imre Sík Ferenc színházról, hitek fészekrakásáról, történelmi újraértékelésekről pénzt, vagy pedig fontosak, hasznosak a politikai rezsim számára. Panasz mindig van és lesz, de a panaszkodás nem vezet sehova. Még a jogos sem. Azt hiszem, hogy itt az ideje annak, hogy bizonyos hadállásokat feladjunk. Mert az a véleményem, hogy az a színház, amelyet nem igényel és nem tud eltartani a közönsége, elveszti létjogosultságát. Ugyanakkor persze természetes és szükséges, hogy maradjon néhány olyan szubvencionált, államilag támogatott színház is, amely megfelel az államrezonnak és szolgálja az állam érdekeit. De ezeket a színházakat valóban az állam tartsa fenn, áldozzon rájuk. Közben pedig éljen és prosperáljon minden olyan színház, amely támogatókat, szponzorokat tud magának szerezni. Ily módon teremtsék meg a színházak működési feltételeit, lehetőségeit. Ezt pedig nyilván sokféleképpen lehet elképzelni és megvalósítani. — Az anyagi, egzisztenciális és működési feltételekre vonatkozik ez elsősorban. De miképp orvosolhatók a hitek és értékek megrendülése által okozott bajok?