Magyar Ipar, 1906. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1906-07-08 / 27. szám
építését szemléltető módon mutatja be egy ügyesen, diorámaszerűen készített alagútban és ez előtt csoportosítja azokat az eszközöket, melyek a hegyek fúrása, a sziklatömbök repesztése, az út boltozása, építése és világítása körül szolgálatokat teljesítettek, egy óriás szoborcsoportban pedig allegorikusan feltünteti az emberi erő szellemi és fizikai munkáját, mely az építési műveletek keresztülvitelében csodásan érvényesült. Ehhez az alkalmi és aktuális épülethez csatlakozik a közlekedési eszközök történetének pavillonja, melyet még a modern vasúti forgalom eszközeinek föltüntetésével és talán egy pár kisebb, szórakoztató attrakcióval lehetett volna kiegészíteni. Punktum. Ezzel a kiállítás alkalmi lett volna, a mai kiállításnak csak alig tizedrészét ölelte volna föl, de a közönség nem veszített volna vele semmit, a rendezőbizottság azonban — és talán több meghívott állam is — megtakaríthatott volna szép egy pár milliót. De mindettől eltekintve, mi magyarok hálásak lehetünk ennek a kiállításnak, hogy alkalmat adott nekünk a magyar műiparnak olyan csoportos bemutatására, amilyen a külföldön, a legutóbbi párisi kiállítást is beszámítva,az eddig nem igen volt. Mert elsőrendű külföldi szakértők nyomatékosan konstatálták, hogy a magyar műipar ezúttal igazán osztatlan dicsőséget és ezzel igazi diadalt aratott. A műiparhoz nálunk mindenki ért. Persze, ahány ház — annyi szokás, ahány fej és szem —annyi az ízlés. Nem is volna baj, ha mindenki a maga ízlése szerint lenne boldog, mert hiszen háza táját, lakása belsejét és külsejét kiki úgy rendezheti be, ahogy neki tetszik. De nálunk nem azt mondják a korifeusok, hogy az ő ízlésüknek ez, vagy az nem felel meg, hanem mindenre, a mi egyéni gusztusuknak esetleg nem kedves, kimondják az abszolút megvetést, vagyis a halálos ítéletet, így újabban több oldalról támadják az Országos Iparművészeti Társulatot, hogy rossz úton jár, eredményei kétesek, sikerei nincsenek. Mondják ezt pedig olyanok, akik ezen a téren még semmiféle tehetséget, vagy hivatást nem árultak el, látható eredményeket pedig éppen nem mutattak föl. No hát a hasonló támadásokkal szemben az Iparművészeti Társulat fényesebb elégtételt nem kaphatott volna soha, mint amilyent a milánói kiállításon való részvételével elérnie sikerült. Mert — jól esik ezt megismételnünk — egyértelmű elismeréssel konstatálják a magyar műipari osztály egységes sikerét a legelsőrendű külföldi szakértők és tekintélyek. A műipari osztály külső elrendezését Maróthi Géza és Faragó Ödön vezették. Két kiváló művész, akik közül az első a dekoráczióra és installáczióra helyezi a fősúlyt, de azért, az ebbe illeszkedő tárgyakat is gondosan megválogatja, sőt a dekoráczióhoz alkalmazva stilizálja. Faragó azonban szívesen megalkuszik a kiállítási tárgyakkal és ezek egyéniségéhez méri azután díszítésének arányait és kontúrjait. Maróthi őseredeti, hatalmas tehetség, erősen szeczesszionista, de azt a tetszetős, kellemes, modern szeczessziót egyenesíti, melyet minden oldalról szívesen látnak, mely óvatosan elhagyja a szeczesszió ferde kinövéseit és amely ezenfelül vonalaiban és formáiban bizonyos magyar jelleget is tud érvényesíteni a sujtás, sarkantyú, paprika és más, régen elcsépelt motívumok elkerülésével. Faragó Ödön szintén nagy kvalitású művész, ő csak pedzi a szeczessziót, de alapjában a régi klasszikus formákat modernizálja és fölhasználja a legtehetségesebb hazai művészeket (például Nagysándort), akik szinte életet, mozgást kölcsönöznek az ő diszítményeinek is. A nagytehetségű magyar tervezőművészek közül Kriesch, Nagy Sándor, Horti, Wiegand, Veszély vezetnek, akiknek bútorait és egyéb dekoratív dolgait igazán elsőrendűeknek és egyenrangúaknak ismerték el a legelső franczia, belga és német tervező művészek. A magyar majolika, üveg, mozaik, zománcz, ékszer, bronzdomború fém-, bőrdíszmű-, hímző-, szőnyeg- és más háziipar elsőrendű, sőt itt-ott feltűnést keltő készítményeivel excellálunk a kiállításban, ezekhez járul a szak- és műipariskolák nagy érdekű gyűjteményes kiállítása, mely — még egyszer ismétlem — elsőrendű szakférfiak részéről a lehető legmelegebb elismerésben részesül, így például csak azt a tényt említem fel, hogy az angol csoport megbízottja a legbehatóbb tanulmányozás, a kötetekbe foglalt rajzlapok egyenként való gondos áttekintése után kijelentette, hogy ebben a nemben ennél értékesebb kiállítást még nem látott. Az orosz kormány megbízottja azt mondta, hogy oly sokat tanult a felső iparrajziskola és az iparművészeti iskola kiállításaiból, hogy okvetetlenül eljön Budapestre e mintaintézetek tüzetesebb tanulmányozása czéljából. És hasonló nyilatkozatok nagy számban volnának regisztrálhatók. Tekintélyes látogatók, írók, művészek, tehát hivatott szakértők a magyar osztályban levő látogatókönyvet a legnagyobb dicséretekkel írják tele és a legtöbben a magyar osztály egységes rendezésének következetes sikeréről nagy elragadtatással nyilatkoznak. Az olasz, franczia és a német sajtó is tele van elismerő kriti-