Magyar Ipar, 1911. január-július (32. évfolyam, 1-26. szám)

1911-02-19 / 8. szám

bizonyítja az a körülmény, a­melynél fogva Csetneken virágzó rézgyárakat alkotott, a hazai ily­nemű ipart fejlesztette, tökéletesí­tette s számtalan családnak meg­élhetési módot és kenyeret adott. De bár élénk és teremtő szel­lemi ereje a hazai ipar fejlesz­tése felé terelte a figyelmét, a köz- és társadalmi élet követel­ményeit sem hanyagolta el. A czikk ezután ismerteti g. Szontagh Pál hosszas közéleti szereplésé­nek főbb momentumait, majd így végződik: A politikai térről visszavonu­lása óta az evang. egyház ügyein kívül nyilvánosan csak az Orszá­gos Iparegyesületben működik, hol 15 év óta az egyik alelnöki állást tölti be. Most már a jól megérdemelt nyugodtabb élet napjait élvezi szerető családja körében : nejével, Madarász Paulával, 55 éves bol­dog házasságban, gyermekeivel és unokáival, de még mindig teljes lelki-testi erőben és élénk érdeklődéssel kíséri a közügyek folyását, az evang. egyház, a hazai ipar és politikai élet átala­kulásait. Azon régi, tisztes hazafiak közé tartozik, a­kik eleget téve köte­lességüknek, egy munkában, sike­rekben gazdag hosszú életre, ál­talános elismeréstől, tisztelettől környezve tekinthetnek vissza. Szontagh Pálné, a „vasasszony“. Hogy milyen nőt választott Szontagh Pál élettársául, ennek jellemzéséül lenyomatjuk e helyen egy jeles napilapnak következő igen érdekes följegyzéseit: A Madarászok, a Szontaghok egyaránt a közélet terén is kivették részüket a magyar hazafi kötelességéből. A szepesi s gö­­möri vendégszászok különben se hasonlíthatók soha az erdélyi szá­szokhoz hazafias érzés tekintete­iéből : mintha csak nem is egy náczióból származtak volna, any­­nyira elütnek egymástól. A „czip­­szer“ szász mindenkor tüzes ma­gyar volt, nem úgy az erdélyi. Nagyszerűen viselkedtek negyven­­nyolczban is mellettünk, ellentét­ben erdélyi vérrokonaikkal, Bem apó esküdt, de gyáva ellenségei­vel. Madarászokkal együtt hadba szálltak a szász Szontaghok is, a megtámadott magyar haza védel­mezésére. Szontagh Pált is, bár alig volt még kétesztendős férj, maga a fiatal menyecske küldte el a boldog családi otthonból a csaták zivatarába. Míg a férj Móga, Perczel, Görgey alatt küz­dött, a hámortelepet egymaga ve­zette a vasmenyecske. Csak éjje­lenként siratta, annyi ezer magyar asszonytársával, Madarász Paula is honvéd urát. Nappal nem volt szabad látni se emberfiának, se a a munka folyásának a bánkódó asszony fájdalmát, megcsappant munkakedvét. Hanem azért egyszer nagyhi­telen megakadt az élet a csetneki füstös kohókban, elnémult a tűz­­okádó füstös szörnyetegek folytonos bőgése, lehanyatlott a sok száz munkáskéz a hámorokban, rézbá­nyákban, csak a papírgyár ma­radt „üzemben“ , annak dolgoz­nia kellett Kossuth-bankónak va­lót. Az úrasszony eltűnt Csetnek­­ről. Hírét vette, hogy szerelmes urát már Svediát óta nem látták. Szontagh Pálnak, a honvédnek, nyoma veszett. Vagy elesett a vi­téz honvéd, vagy eltűnt. Mada­rász Paula ötlovas posztilionra kapott s beszágulta egész Dunán­túlt, hogy felkutassa férjét. Sehol semmi nyomot nem talált s két­ségbeesett szívvel, de szilárd el­szántsággal sietett haza — tovább dolgozni hámoraiban népével a házért és a hazáért. Akkora pedig már otthon várta az eltűnt férj is. A bányászatban és kohászatban urával egész nemzedékeket nevelt föl és tartott el a gömöri népből, valamennyit a maga családi ipar­műveinél. A Madarász-család, melynek leánya volt a vasasszony, csetneki gyárvállalataival úgyszól­ván úttörő volt a ma oly híres gömöri vas- és réztermelés terén. Édesapja, Madarász András, a nyersvas feldolgozásának új mód­szereit alkalmazta hámoraiban. Ő honosította meg a primitív ma­gyarországi hámorok helyébe a gőzzel dolgozó hámorokat és ezzel nagy lendületet adott Gömör vas­termelésének, nagy gazdagságot tulajdon családjának s bőséges kenyeret a szegény nép ezreinek. Paula már leánykorában folyton ott sürgölődött a hámorokban s egész életére úgyszólván éltető elemévé vált ez a gyári, hámori, férfinak való munka. És hámoros munkáját megosz­totta urával egy hosszú, boldog életen át. Gyé­mán­tlakodalma. 1906. április első hetében a kö­vetkezőket írta a „Magyar Ipar“ : Szép, ritka megható ünnep volt a múlt héten a Deák-téri ágostai evangélikus templomban, ünnepe egy tisztes házaspár hatvan éven át tartott derűs, zavartalan csa­ládi boldogságának. Gömöri Szon­tagh Pál csetneki földbirtokos és rézgyáros, egyesületünk igazgató­­sági és végrehajtó bizottsági tagja, ipari közéletünknek kimagasló alakja ülte meg gyémántlakodal­mát feleségével, született Mada­rász Paulinával, néhai Madarász András és felesége született Mil­­han Zsuzsanna leányával. Az ün­neplés délután ötödfél órakor a templomban kezdődött, a­hol Zelenka Pál tiszakerületi evangé­likus püspök nagy és díszes kö­zönség jelenlétében áldotta meg a hatvan esztendővel ezelőtt kö­tött házasságot, kérve a Minden­hatót, hogy ez ideális frigy tiszta boldogságát tartsa meg sokáig. Szontagh Pált és feleségét minden felől elárasztották jókívánságok­kal. A gratulálókhoz örömmel csatlakozunk mi is, a­kik közel­ről ismerjük gömöri Szontagh Pálnak előrehaladott korában is ifjúi hévvel folytatott közérdekű munkásságát, a­melynek még na­gyon sokáig óhajtunk örvendező és elismerő tanúi lenni. Betegsége halála. A gyémántlakodalom után két évvel Madarász Paulina örök álomra hányta le szép szemeit. És Szontagh Pál ez idő óta szárnyaszegett lett. Nem tudta elviselni élete hű párjának el­­vesztét. Egy ideig még küzdött, nem akarta első és egyetlen férfiúi gyöngeségét elárulni, de azután mégis megadta magát, vágyódott gyémánt-menyecskéje után. Fáradtabb lett, közénk is csak ritkán járt el. Bár sokszor vonzó­dott hozzánk s mindig megírta, ha Csetnekről Budapestre jött, vagy innen hazament, hogy hová küldjük utána az értesítéseket. Ve­lünk annyira tartotta a nexust, hogy utoljára 1910. január 25-én vett részt végrehajtó bizottsági ülésen.

Next