Magyar Ipar, 1911. január-július (32. évfolyam, 1-26. szám)
1911-04-23 / 17. szám
szükséges e helyütt egyenként kitérni. Hiszen egy-egy javaslat értéke igen gyakran csak individuális szempontok szerint állapítható meg. Pedig itt minden megállapodást a pro és contra érvek szembeállításával kell megkonstruálni. Annyit azonban szabad és kell konstatálnunk, hogy ez a füzet igen sok hasznos anyagot tartalmaz, melyből sok jót lehet kiválogatni. Ha a többi kamara által is a kiadott minta szerint földolgozandó anyag együtt lesz, a hivatottak könnyű szerrel fogják összeállíthatni a hazai kisipar fejlesztésének pragmatikus programmját. Addig úgy vesszük, mintha Szávayék munkája hasznosan egyengetné a kisipar számára a modern haladás útjait hazánkban. Iparosképzés mintaműhelyek által. Hogy az iparosképzés, hasznos munkaerők nevelése manapság minő nagyfontosságú tényező és minő nagy szükségét érezzük a nem is mondom hasznos, hanem csak a némiképp megfelelő magyar munkaerőnek, ezt mi iparosok tudjuk leginkább mérlegelni, mi érezzük ennek hiányát leginkább. Szó sincs róla, hiszen akad és távol áll tőlem, a munkásosztály bármely részét bántani, vagy szemrehányással illetni, hiszen egymásra vagyunk utalva és bizony mi mesterek vagy munkaadók csakis munkásainkkal együtt, egymást megértve boldogulunk, úgy ahogy tudunk, de általánosságban elismert, leszögezett tény, hogy igen kevés azon munkásaink száma, kik hivatásuk magaslatán állanak. De általános a panasz minden téren, hogy nagy a munkáshiány és ez tényleg így is van. Hogy miért? Nagyon egyszerű ennek a magyarázata. Eddig vagy annak előtte, nem is kell oly messzire visszatekintenünk, a tanonczok (illetve akkor még inas volt a neve) a legszegényebb néposztály azon gyermekeiből kerültek ki, kik tanulni egyáltalán nem akartak vagy nem tudtak, de egyáltalán a szülők mindenkor azzal a mumussal álltak elő, ha fiuk nem akart tanulni, vagy rossz bizonyítványt vitt haza, inas lesz belőled. De különben is mindenkor a legszegényebb és legalsóbb néposztály adta fiát inasnak. A középosztály, a tulajdonképpeni iparosnak való matéria a világért sem adta volna fiát ipari pályára, hanem úgyszólván kínlódtatta a felsőbb iskolák osztályaiban is, vagy a legvégső esetben beadta valaminő kereskedésbe inasnak, azzal a gondolattal, hogy hát akármi lesz a gyerekből, de mesteremberhez inasnak nem adom. Manapság másként áll a dolog, a középosztály is iparost szeretne fiából nevelni, ott véli (s egész helyesen is) boldogulása útját feltalálni, de inasnak vagy egyáltalán nem adja, vagy csak a legvégső esetben, a kényszer nyomása alatt adja fiát, mert félti és határozottan joggal féltheti is a műhely levegőjétől, a műhelybeli általános rossz szokásoktól, a bánásmódtól és bizony-bizony, a mai szociális viszonyok következtében a munkaadó minden fáradsága kárba vesz és a legjobb akarat mellett sem nevelheti inasait hasznos munkásnak. Ki kellene tehát az inasokat a műhely környezetétől emelni, de ez természetesen teljesen lehetetlen. Nagyon megváltoztak a viszonyok. A nehéz élet, a szocziális bajok, a mindennapi létért való küzdelem nem engedi, hogy a szegény napszámosember fiát inasnak adja, adná ő szívesen, de eszik a gyerek, ruházni is kell, aztán meg odahaza még több apróság is van, az iparosmesterek teljes ellátásra ma már nem vesznek és nem is vehetnek fel inasokat, hanem inkább fizetnek havonta 8, 10—14 koronát, de ez az összeg alig elég czipőre. Nem marad más hátra, mint a 12 — 14 éves fiút elküldik napszámba dolgozni, akár az épületekre maltert, téglát húzni, vagy pedig olyan nagy ipartelepekre, ahol nem űznek képesítéshez kötött ipart és ahol ugyancsak fizetnek a fiúnak naponta 40, sőt 50—60 krajczárt is. Nagy sor ez egy szegény embernél. Dehát itt volna rang szerint a középosztály. Szó sincs róla, ma már, hál’istennek, legalább elértük azt, hogy most már nálunk Magyarországon az iparost is embernek, olyan embernek tekintik általában minden téren, mint akivel szóba lehet állani és tudják azt, hogy ezt az országot ipar nélkül nagygyá tenni nem lehet. Meg is teszi mindenki, vagy legalább azt hiszi, hogy megteszi a magáét s abban a hitben, hogy megtette kötelességét, büszkén, mellét verve, nyugodtan, várja a további fejleményeket. Én most egyelőre csak az államról beszélek. Az állam az ipar fejlesztésére külön osztályt tart fenn, tanulmányútra küldi az erre megfelelő hivatalnokembereket, az iparkamarák révén statisztikai adatokat gyűjt, ankéteket hív egybe stb., stb., szóval rengeteg pénzt ad ki és költ el ipari és iparfejlesztési czélokra, sajna, vajmi kevés eredménynyel. A tanulmányútra, Németországba, Angliába, Francziaországba, talán még Amerikába is küldött urak aztán az ott látottakkal és hallottakkal megterhelve beadják a terjedelmes jelentésüket. A jelentésekben foglaltak elbírálásánál, alkalmazásánál, illetve az alkalmazási módnál természetesen nem veszi figyelembe, hogy mi egészen más emberek vagyunk minden tekintetben, mint a németek, vagy az angolok, azokkal a módozatokkal, azokkal az eszközökkel nálunk ipart fejleszteni és teremteni nem lehet. De nálunk nem vált be az iparfejlesztésnek még a legelemibb módja sem. Ingyenes segédgépek, adómentesség, szubvenció és a jó ég tudja minő segélyek stb. egyszerűen azért, mert mindez megszerzéséhez nem annyira kiérdemelt ipari érdem, hanem inkább jó protekció volt szükséges. Úgy látszik Hieronymi kereskedelemügyi miniszter úr igen jól és tisztán lát ebben a dologban és véget kíván vetni az eddigi helytelen rendszernek. Az állam mindenféleképp teljes erejével igyekszik ipart teremteni, új ipari szakiskolákat állít fel, az igaz, 498