Magyar Ipar, 1911. január-július (32. évfolyam, 1-26. szám)

1911-04-23 / 17. szám

szükséges e helyütt egyenként kitérni. Hiszen egy-egy javas­lat értéke igen gyakran csak individuális szempontok sze­rint állapítható meg. Pedig itt minden megállapodást a pro és contra érvek szembeállításával kell megkonstruálni. Annyit azon­ban szabad és kell konstatálnunk, hogy ez a füzet igen sok hasznos anyagot tartalmaz, melyből sok jót lehet kiválogatni. Ha a többi kamara által is a kiadott minta szerint földolgozandó anyag együtt lesz, a hivatottak könnyű szer­rel fogják összeállíthatni a hazai kisipar fejlesztésének pragmati­kus programmját. Addig úgy vesszük, mintha Szávayék munkája hasznosan egyengetné a kisipar számára a modern haladás útjait hazánkban. Iparosképzés mintamű­­helyek által. Hogy az iparosképzés, hasznos munkaerők nevelése­ manapság minő nagyfontosságú tényező és minő nagy szükségét érezzük a nem is mondom hasznos, hanem csak a némiképp megfelelő magyar munkaerőnek, ezt mi iparosok tudjuk leginkább mérlegelni, mi érezzük ennek hiányát leginkább. Szó sincs róla, hiszen akad és távol áll tőlem, a munkásosztály bármely részét bántani, vagy szemrehányással illetni, hiszen egymásra vagyunk utalva és bi­zony mi mesterek vagy munka­adók csakis munkásainkkal együtt, egymást megértve boldogulunk, úgy a­hogy tudunk, de általá­nosságban elismert, leszögezett tény, hogy igen kevés azon mun­kásaink száma, kik hivatásuk ma­gaslatán állanak. De általános a panasz minden téren, hogy nagy a munkáshiány és ez tényleg így is van. Hogy miért? Nagyon egy­szerű ennek a magyarázata. Eddig vagy annak előtte, nem is kell oly messzire visszatekintenünk, a tanonczok (illetve akkor még inas volt a neve) a legszegényebb néposztály azon gyermekeiből ke­rültek ki, kik tanulni egyáltalán nem akartak vagy nem tudtak, de egyáltalán a szülők mindenkor azzal a mumussal álltak elő, ha fiuk nem akart tanulni, vagy rossz bizonyítványt vitt haza,­­ inas lesz belőled. De különben is mindenkor a legszegényebb és legalsóbb nép­osztály adta fiát inasnak. A középosztály, a tulajdonkép­peni iparosnak való matéria a világért sem adta volna fiát ipari pályára, hanem úgyszólván kín­­lódtatta a felsőbb iskolák osztá­lyaiban is, vagy a legvégső eset­ben beadta valaminő kereskedés­be inasnak, azzal a gondolattal, hogy hát akármi lesz a gyerekből, de mesteremberhez inasnak nem adom. Manapság másként áll a dolog, a középosztály is iparost szeretne fiából nevelni, ott véli (s egész helyesen is) boldogulása útját fel­találni, de inasnak vagy egyáltalán nem adja, vagy csak a legvégső esetben, a kényszer nyomása alatt adja fiát, mert félti és határozot­tan joggal féltheti is a műhely levegőjétől, a műhelybeli általános rossz szokásoktól, a bánásmódtól és bizony-bizony, a mai szoc­iális viszonyok következtében a mun­kaadó minden fáradsága kárba vesz és a legjobb akarat mellett sem nevelheti inasait hasznos munkásnak. Ki kellene tehát az inasokat a műhely környezetétől emelni, de ez természetesen teljesen lehe­tetlen. Nagyon megváltoztak a viszo­nyok. A nehéz élet, a szocziális bajok, a mindennapi létért való küzdelem nem engedi, hogy a szegény napszámosember fiát inasnak adja, adná ő szívesen, de eszik a gyerek, ruházni is kell, aztán meg odahaza még több apróság is van, az iparosmesterek teljes ellátásra ma már nem vesz­nek és nem is vehetnek fel ina­sokat, hanem inkább fizetnek havonta 8, 10—14 koronát, de ez az összeg alig elég czipőre. Nem marad más hátra, mint a 12 — 14 éves fiút elküldik nap­számba dolgozni, akár az épüle­tekre maltert, téglát húzni, vagy pedig olyan nagy ipartelepekre, a­hol nem űznek képesítéshez kö­tött ipart és a­hol ugyancsak fi­zetnek a fiúnak naponta 40, sőt 50—60 krajczárt is. Nagy sor ez egy szegény embernél. Dehát itt volna rang szerint a középosztály. Szó sincs róla, ma már, hál’is­­tennek, legalább elértük azt, hogy most már nálunk Ma­gyarországon az iparost is em­bernek, olyan embernek tekintik általában minden téren, mint a­kivel szóba lehet állani és tudják azt, hogy ezt az országot ipar nél­kül nagygyá tenni nem lehet. Meg is teszi mindenki, vagy legalább azt hiszi, hogy megteszi a magáét s abban a hitben, hogy megtette kötelességét, büszkén, mellét verve, nyugodtan, várja a további fejleményeket. Én most egyelőre csak az államról beszé­lek. Az állam az ipar fejlesztésére külön osztályt tart fenn, tanul­mányútra küldi az erre megfelelő hivatalnokembereket, az ipar­kamarák révén statisztikai adatokat gyűjt, ankéteket hív egybe stb., stb., szóval rengeteg pénzt ad ki és költ el ipari és iparfejlesz­tési czélokra,­­ sajna, vajmi ke­vés eredménynyel. A tanulmány­útra, Németországba, Angliába, Francziaországba, talán még Ame­rikába is küldött urak aztán az ott látottakkal és hallottakkal megterhelve beadják a terjedel­mes jelentésüket. A jelentésekben foglaltak elbírálásánál, alkalmazá­sánál, illetve az alkalmazási mód­nál természetesen nem veszi fi­gyelembe, hogy mi egészen más emberek vagyunk minden tekin­tetben, mint a németek, vagy az angolok, azokkal a módozatokkal, azokkal az eszközökkel nálunk ipart fejleszteni és teremteni nem lehet. De nálunk nem vált be az iparfejlesztésnek még a legelemibb módja sem. Ingyenes segédgépek, adómentesség, szub­­venc­ió és a jó ég tudja minő segélyek stb. egyszerűen azért, mert mindez megszerzéséhez nem annyira kiérdemelt ipari érdem, hanem inkább jó protekc­ió volt szükséges. Úgy látszik Hieronymi keres­kedelemügyi miniszter úr igen jól és tisztán lát ebben a dologban és véget kíván vetni az eddigi hely­telen rendszernek. Az állam min­denféleképp teljes erejével igyek­szik ipart teremteni, új ipari szak­iskolákat állít fel,­­ az igaz, 498

Next