Magyar Ipar, 1939 (60. évfolyam, 1-12. szám)

1939-01-01 / 1. szám

MAGYAR IPAR vállalásának fokozati meghatározója is. Mindennek átérzése és tudata nemzedékek hosszú során átörök­lődött és vérének minden sejtjét úgy átitatta, hogy a földbirtok mellett minden más foglalkozási terület alsóbbrendünek tűnt fel a szemében. Innen van, hogy a jobbágyfölszabadítás után, amely súlyos csa­pást mért létének anyagi alapjaira,­­ mert az elő­készület nélkül történt átmenet után, ahogy mondani szokták a „naturálgazdaság“-ból a hitelgazdaságba és a 90-es évek agrárválsága után tönkrement tagjai a földbirtokososztálynak nem a jobb sorssal biztató ipari és kereskedelmi pályákon kerestek megélhetést, hanem inkább az állam és a vármegye kisfizetésű hivatalaiban helyezkedtek el,­­ ahol mégis inkább sütkérezhettek a régi dicsőségnek, a Szent Koroná­nak a misztikus, fenséges fényében, amelynek őseik birtokuknál fogva századokon át tagjai voltak. Ennek az osztálynak a történeti szerepét és je­lentőségét szeretném itt egy-két vonással megraj­zolni — nem gazdasági vonatkozásaiban, amelyek ebben a közgazdaságilag képzett illusztris társaság­ban amúgy is ismeretesek — hanem inkább társa­dalmi és politikai szempontokból. Egyrészt azért tűztem ezt ki feladatomul, mert ezzel szeretném a kölcsönös megismerést és megértést szolgálni, — ami persze kívánatossá tenné, hogy a földbirtokosok társadalmi szervezeteiben viszont az ipar jelentősége találna elfogulatlan méltatásra — de másrészt és főleg azért választottam ezt az ebben a körben szo­katlan tárgyat, mert a mai összejövetel, képmásának leleplezése alkalmából, ama férfiú ünneplésének van szentelve, aki országunkat a lehanyatlás sötét mély­ségéből biztos kézzel emelte ki és vezeti a jobb jövő felé. Már­pedig ez a férfiú — bár hál' Istennek mindnyájunké — ennek a történelmi földbirtokos rendnek fajtája minden erényével tündöklő tagja és egyéniségét, elhatározásait és cselekvéseit csak akkor értékelhetjük igazán, ha ismerjük azt az osz­tályt, amelyből származott s amelynek átöröklődött sajátosságai egyéniségének kialakulására maradandó és döntő hatással voltak. Nemes, emelkedett tulaj­donságait úgy tekinthetjük tehát, mint dicsőséges és az országra üdvös örökséget ahhoz az osztályhoz tartozó ősök után, amely évszázadokon át valósággal foglalata volt nemzeti erényeinknek és eszményeink­nek, azokért élt — halt, dolgozott és e küzdelmében részese és munkálója volt a magyar történelemnek. Osztály volt, kasztszellem nélkül: mindig örömest frissítette föl vérkeringését a nép kiemelkedő fiainak befogadásával. Joggal állíthatjuk tehát, hogy az egész magyar nép jellemének megtestesítője volt azokat a legjobb értelemben vett arisztokratikus tu­lajdonságokkal, amelyek a német filozófus, Kayser­­ling gróf szerint a magyart „Herrenvolk“-ká, Eu­rópa leguribb népévé tették. És az ilyen karakterű népek valósítják meg az emberiség eszményét, a kultúra és az államszerkezet legmagasabbrendű be­teljesedését. Tudnak parancsolni és tudnak engedel­meskedni, mert kitermelik és tisztelik a tekintélyt. Már­pedig a tekintély nélkülözhetetlen államfenn­tartó tényező. Mert nélküle nincs fegyelem, fegyelem nélkül nincs rend, rend nélkül pedig minden szellemi és fizikai munka és az egész termelés az anarchia örvényébe full. A tekintély szükségének fölismerése, amire a magyar, állandóan veszélyeztetett helyzeté­ben, itt a hadak országútján jobban rá volt utalva, mint bármely más nemzet fia, szülte a legendás hű­séget a koronás királyhoz és a szívós ragaszkodást az alkotmányhoz, amely megszabta az állam rendjét. De ez az alkotmány egyúttal a nemzet ősi szabadság­­jogainak is hitlevele volt. A szabadság pedig a ma­gyar nemesi osztálynak, szabad puszták, szabad né­pének éltető eleme. És ez magyarázza meg azokat a tragikus összeütközéseket, amelyek a király iránt vérrévált tisztelet és a szabadságot, az ország füg­­getlenségét, a nemzeti géniusz szabad szárnyalását biztosító alkotmányhoz ragaszkodás közt annyiszor kirobbantak, mikor az uralkodó rossz tanácsadói su­gallatára el akarta tiporni az ősi konstitúciót. És ez érteti meg velünk azt is, hogy ugyanaz a magyar nemesi osztály, amely oly sokszor mentette meg a trónt s a pozsonyi diétán annyi hűséggel és hódolat­tal ajánlotta föl életét és vérét királynőjéért, ugyanez a nemesi osztály szembeszállt a hatalom jogtaposó önkényével s odaállt Bethlen, Bocskay hadirendjébe, Rákóczi Szűz Máriás lobogói alá s a szabadságharc vértől piros, dicsőségtől fényes me­zejére. Tagadhatatlan: a dicsőség fénye mellett — mint mindenütt, itt is — ott borongott az árnyék Az erényeket nyomon követték a hibák. A felsőbb osz­tályok egyes tagjai nem egyszer eltávolodtak térben is, lélekben is a nemzeti élettől. Találkozunk fékvesz­tett daccal, határtalan büszkeséggel és a büszkeség­ből, dacból fakadó, egész történelmünkön végigvo­nuló egyenetlenséggel, pártoskodással, pusztulásba vivő urhatnámsággal is. De a bírálónak mérlegre kell tenni a korláttalan függetlenségnek azt az át­­érzését, amely a lovas népeknél az egymástól nagy távolságokra lakást megengedő tágas pusztákon szükségképpen kifejlődik és — hogy modern szóval éljek — a szociális egymásrautaltság tudatát elhal­ványítja. Mindenesetre tartózkodnunk kell a bírálat­ban a túlzástól, az általánosítástól. Részemről túl sötétnek ítélem azt a képet, amit Kármán József és előtte gróf Zrínyi Miklós a „Török áfium ellen való orvosságában és előttük és utánu” sokan mások a nemességről festettek. És csak mint a legszigorúbb ítéletet fogadhatjuk el a költő szavát: ”

Next