Magyar Ipar, 1942 (63. évfolyam, 1-12. szám)
1942-12-05 / 12. szám
MAGYAR IPAR rokonszenvét is és ma is állami támogatás nélkül végzi munkáját, mint független társadalmi szerve a benne tömörült iparosoknak, egy ilyen százesztendős évforduló számot tenne még olyan országokban is, amelyek társadalmi szervezkedés dolgában hosszabb múlttal dicsekedhetnek és kimagaslik még a mostani gigászi méretű események sodrában is. Kimagaslik nemcsak nálunk páratlanul hosszú időre visszatekintő emlékezésénél fogva, de a múltból reánk sugárzó tanulságai miatt is. Száz esztendő távlatában már tárgyilagosan tudjuk értékelni az Országos Iparegyesület megalkotásának elhatározó fontosságát, lélektani szükségét, alapítóinak hervadhatatlan érdemeit, minden nehézséget legyőző, áldozatos munkáját s ennek nyomán az akkor még jóformán hiányzó vagy szunnyadó társadalmi erők életre ébredését és többé meg nem állítható nekilendülését a modern gazdasági fejlődés útján. Éppen ezért a mi mai ünnepünknek nem is a jelen állapot ismertetése a célja. A helyesen értelmezett jubileum, hódolat és köszöntés a múltnak és a múltból fakadó ígéret, intés és bizalmi hitvallás a jövő felé. És ha most a múltba száll vissza gondolatunk, áhítattal emlékezünk az alapítókról, akik közül nem egynek az alakja történelemmé magasztosult s akik nagyot tudtak alkotni, mert szépet tudtak álmodni. És álmuk, amiért annyijuk szíve vére csöpögött el s annyian égtek el önnön telkük máglyáján, beteljesült. Nem lázas képzelődés többé, hanem testet öltött valóság, amit Jókai idézett regényének hőse, a régi fenccvárosi temetőben sírhelyet keresve, prófétai ihlettel jövendöl: ,,száz meg száz iparűző gyár kéménye szövi fekete füstjével sírjaink felé a szemfödelet, gépeik zúgása a föld szívdobogása, ami bennünket ébren lenni készt. Gőzhajók seregei lepik el folyamainkat, vasutak hosszú vonalai találkoznak fővárosunknál s a királyi Duna tükrét álló hidak ölelik át, ércből, kőből, örök építmények“. Csakhogy, még első hidunkat angol mérnök, három évtized múltán a Margithidat francia mérnök tervezte, az azóta épült szebbnél-szebb hidak serege a magyar műszaki tudás, a magyar iparos dicsőségét hirdeti. Az Iparegyesület alapítói által elvetett magból — a jóslat szerint — cédrusfa lett, ami átélte egy lélekrázó eseményekkel teljes évszázad minden viharátságait sokfelé terjesztő izmos törzsével jelképeként áll előttünk a nagyra nőtt magyar iparnak. És amikor az ünnepi pillanatban a védelmet és gyümölcsöt nyújtó évszázados törzs körül levett kalappal és alázatos lélekkel egybegyűlünk, mi, a nagy magvetők szerény utódai, hálával idézzük dicső emléküket, igazolását Carlyle ama tanításának, hogy a múlt is egyik tényezője a nemzetek hatalmának. De amikor imádság szárnyán száll hálánk fohásza az Ég felé, rá kell eszmélnünk arra is, hogy ez a hála csak akkor mély és őszinte, ha példájuk követésére és munkájuk folytatására serkent. És éppen ezért szól ez a jubileum a jövő generációnak is, amelynek kötelessége lesz a magyar ipar ápolása és amelynek nem szabad elfelejteni, hogy a népesség növekvésével lépést kell tartani az iparosodásnak, különben nyomorúság és kivándorlás következik be. Hiszen már az első világháború előtti ijesztő kivándorlásunk megdöbbentő bizonyságtétele volt annak a közgazdasági tanításnak, hogy amely ország nyers terményeit — ipar híján — feldolgozatlanul exportálja, nyersterményeivel együtt kiviszi feldolgozásuk munkaalkalmát is és fája, érce, gyapjúja és lábasjószága után megindul munkát kereső emberanyaga is. Pedig nekünk magyaroknak féltve kell őrizni népünket és minden eszközzel elejét venni, hogy tagjai, viharsodorta falevelek módjára, a világ minden tája felé szétszóródjanak. Elejét kell ennek venni nemcsak azért, mert az emberi munka a nemzeti termelés legbecsesebb tényezője, de azért is, mert ellenséges államok gyűrűjétől körülvéve, létkérdésünk, hogy a népességaránya ne tolódjék el a mi hátrányunkra és a szomszéd államok javára. Hiszen a népesség az állami élet fundamentuma, gazdasági és honvédelmi erejének főforrása és így az állam nemzetközi súlyának kifejezője és fenntartója. Mikor szerencsém volt az ország kereskedelmi-közlekedési és ipari ügyeit vezetni — és ez a történet az ipar jelentőségét más oldalról világítja meg —, egyik képviselő úr, jóhiszeműen, de tájékozatlanul, azt kívánta, hogy a vasúti mozdonyok gyártását szüntessem be, mert a csekély szükségletnek megfelelően kis számban gyártott mozdonyok előállítása sokba kerül s a külföldről olcsóbban volnának beszerezhetők. Válaszom az volt, hogy erről szó sem lehet, mert háború esetén hadseregünk felvonulása, ellátása és utánpótlása meg volna bénítva és egyébként is végzetes következésekkel járna, ha komoly időkben vontató gépek dolgában a külföldre lennénk utalva, nem is említve, hogy akkor éppen Indiába szállítottunk mozdonyokat, amik messze földön hirdették a magyar ipar jó hírét. Azt hiszem az azóta történtek igazolták ezt az álláspontot és azt a fölfogást, hogy egy ország hadseregének annál nagyobb az átütő ereje, minél teljesebb ipari fölkészültsége és önellátása. Az ipar fejlesztését komoly időkben az önvédelem parancsa is követeli. De követeli minden időben a nemzeti jövedelem fokozása, kereskedelmi mérlegünk javítása is. Hiszen, ahogyan Kossuth Lajos a 99 évvel ezelőtt tartott második iparkiállításunk díjkiosztó ünnepén olyan szárnyaló szavakkal mondta: ,,a műipar a teremtő ész és a munkáskéz hatalmával megsokszorosítja értékét annak, amit Isten kegyelme a honnak adott“. Talán helyénvaló itt fölemlíteni, hogy a trianoni Magyarországon az utóbbi években a nemzeti jövedelem egyharmada az iparból származott, alig egy árnyalattal kevesebb, mint a mezőgazdaságból. De a közép- és kisipar térfoglalását belső politikai szempontok is kívánják. Mert ez a térfoglalás több önálló exisztenciát jelent és minél több a független exisztencia, annál nagyobb a társadalom ellenálló ereje akár a felülről jövő zsarnoksággal, akár az alulról fenyegető demagógiával szemben, sőt a gazdasági válságok pusztító hatásával szemben is és annál nagyobb a lehetőség a nemzeti géniusz teljességének kivirágzására és a benne rejlő tehetségek kibontakozására, hiszen az egyéniséget elfojtó falanszterben — Madách szerint — Michelangelo is csak széklábat farag. Mindezek tudatában azok, akik az ipar ügyét akár hivatali, akár társadalmi téren szolgálják, súlyos lelkiismereti felelősséggel tartoznak, nemcsak a jelennek, de a jövő nemzetpolitikai céljainak is. És gondjaik közt nem lehet a legkisebb olyan ifjúság nevelése, amely megbecsüli az ipart és annak terén az idősebbek tudásához és tapasztalataihoz a maga friss életkedvének lendületét kapcsolva tovább viszi az iparosodás ügyét akkor is, ha a halál az öregek ajkán elnémítja a szót és kiüti kezükből a tollat vagy a munka szerszámát. Ez nemzeti önfenntartástörvényének a nagy parancsolata. Mert az életrehalálra menő, valódi stafétafutás nem az, amit sportversenyeken vagy nagy ünnepségeken rendeznek. A nemzetek egymásközti küzdelme az igazi szintere ennek, ahol az elfáradt és kidőlt öregektől nemzedékről-nemzedékre rátermett ifjú sarjadéknak kell átvenni és hatalmas iramban kézről-kézre adni a tudás és haladás fáklyáját, hogy biztosítsa e versenyben az „aeterna Hungaria“-nak, az örökkévaló Magyarországnak az őt megillető, méltó helyet. Ebben bízó hittel száll imánk ez emlékünnepen a Mindenható felé: vezessen bennünket kegyelmével becsületes, kitartó munkánk jutalmául száz esztendős múlttal ezer meg ezeresztendős jövendő felé Isten segítségével a haza javára előre! Amen. Percekig tartó tetszésnyilvánítás követte az ünnepi beszédet. 111