A magyar irodalom története 4. (Budapest, 1978)
A NEMZETI-POLGÁROSULT IRODALOM DIFFERENCIÁLÓDÁSÁNAK MÁSODIK SZAKASZA: AZ UTOLSÓ SZÁZADNEGYED - A LÍRA MEGÚJULÁSA - 58. Komjáthy Jenő - Élete
58. KOMJÁTHY JENŐ (1858—1895) Annak a népiesség-ellenes, befelé forduló, olykor filozófiai iskola néven emlegetett iránynak költője, amelyet előtte — s vele egyidejűleg — Vajda János és Reviczky Gyula képviselt. Ez irányt oly szélsőségesen szubjektív és idealista irányba terelte, és ugyanakkor ez irány demokratikus tartalmát oly forradalmivá hevítette, hogy irodalmunkban egyedülálló lírája jobban a Nyugat közelébe jutott, mint bárki másé. Élete 1858-ban, Szécsényben született. 1877—80 közt Pesten tartózkodott, többnyire Reviczky társaságában. Becsülte és szerette Reviczkyt, ösztönzéseket is kapott tőle, de tisztán látta, hogy egyénisége más, mint barátjáé. Reviczky az „eszmék csüggetegje” volt, kinek lelkét a „hit fénye be nem ragyogta”, azt hirdette: „A költészet betegség”, Komjáthy pedig: „Nem lesz a költészet mindig betegség! | Kezéig a nap, én érzem fergetegjét, | A lélekifjító vihart.” Jellemük, temperamentumuk és világszemléletük különböző, amaz konzervatív és arisztokratikus hajlamú, emez forradalmi és demokrata. Reviczky a „világbánat”, Komjáthy mondhatni a világgyönyör hirdetője, amaz a rezignáltan siránkozó, beletörődő „humor” lágypanaszú poétája, emez a dac és a lázadás költője. 1880-ban végződik Komjáthy forrongásának bohém korszaka. Apja rábeszélésére befejezi tanulmányait, s a következő évben már Balassagyarmaton tanítja a latin nyelvet. 1882-ben meg is házasodik. De három nyugodt évet sem élt Balassagyarmaton, mikor az iskolaszék fegyelmit rendel el Komjáthy ellen s felfüggeszti állásából. Két évig állás nélkül van,s 1886 elején a fizetését is megszüntetik. Adósságokba süllyed, s hitelezőitől nem szabadul meg többé, írása kevés maradt ezekből az évekből, de 1881-ig megírt és tervezett esszéinek jegyzéke híven tanúskodik hatalmas előkészületéről. Kritikai szempontok című tanulmánya (1887) valóságos harci kiáltvány Gyulai Pál, Beöthy Zsolt és a nyomukban járó kritika ellen. Ugyanis — fejtegeti — „egy neme az archeológiai szenvedélynek, az előszeretet a régi iránt, pusztán, mivel régi, vörös fonálként húzódik át egész kritikai irodalmunkon, az ósdi kultusza képezi annak fő jellemvonását”. A kritikai szempontoknak és néhány vázlatának újszerű elvei azt bizonyítják, hogy kiváló esszéista lehetett volna. Balassagyarmaton, 1881-ben keletkezett a feleségéhez intézett Éfoa-ciklus is, amely a mézeshetek boldog extázisát, himnikus elragadtatását tükrözi. Szerelem-érzésének egyik vonása a végsőkig fokozott, szinte már elbírhatatlan gyönyör, a másik meg a mennyei áhitat. De csak félig értjük e ciklust, ha nem tudjuk, mit akarhatott mondani a költő azzal, hogy Élvának nevezi szerelmét. E ciklus címét Alfred de Vigny hasonló című elragadó poémájából kölcsönözte. Vigny művében a Jézus könnyéből született angyalt hívják Éleának, aki odaadja magát a sátánnak, hogy megváltsa szerelmével. Komjáthy a maga élete jelképének érezhette a szép legendát, s misztériumot szándékozott írni belőle. Tervét azonban nem valósította meg, de ciklusának né