A magyar irodalom története 4. (Budapest, 1978)
A NEMZETI-POLGÁROSULT IRODALOM KIBONTAKOZÁSA - A NÉPIES-NEMZETI IRÁNYZAT - 18. Gyulai Pál - Harca az ellenzékkel, ítélete Jókairól
nyéket rajzol, amelyek több figura összetalálkozásából keletkeznek. Egy-egy személy jellemrajzát adja, mellékalakjainak funkciója minimális, motivációs lehetőségeket teremteni, mint a Radnóthy-kisregényben is, a főhős „pszichológiai életrajzának” lepergetéséhez (A vén színész, 1851; A fösvény halála, 1853; Glück-Szerencse úr, 1857; Nők a tükör előtt, 1863; Egy anya, 1866 stb.). Lélektani felkészültsége, kortársaiéhoz képest, Keményé és Aranyé után következik. Írásait, amazokéhoz hasonlón, a szigorúan zárt, karakter-központú kompozíció jellemzi. Tudatos művész, praktikus elme: a szélső-romantikus emberábrázolásnak s a kiagyalt teóriáknak egyaránt ellensége. Harca az ellenzékkel, ítélete Jókairól 1858-ban családot alapít. Feleségével — Petőfiné húgával, Szendrey Máriával— Kolozsvárra költözik; volt kollégiuma latin—magyar szakos profeszszorául választják. A kritikai mozgalmaktól ideiglenesen visszavonul, erőgyűjtésül, azonban kapcsolatait az irodalommal fenntartja. Verseket ír, néhány kiválót is (Hazafelé, 1856; Megelégedés, 1860; Horatius olvasásakor, 1859 stb.); folklór-témákkal foglalkozik, (Adalék népköltészetünkhöz, 1860), illetve Bánk bán-tanulmányát írja. Népköltési érdeklődése későbbi folklór-rendszerező tevékenységének nyitánya; hat Krizára is: a Vadrózsák kéziratban heverő törzsanyaga az ő ösztönzésére lát napvilágot (1863); Bánk bán-értekezése viszont irodalomtörténetírói munkásságát vezeti be. A hatvanas évek elején végre kritikai téren is akcióba lendül. Jósikával, majd Szász Károllyal a kritika jellegéről és feladatáról kezd polémiát. Főbb elvei: a műbírálat egyetlen korlátjául a magánviszonyok szentsége kínálkozik, itt a határt a tapintat jelöli ki; egyébiránt a kritikusnak az író erkölcsi célját vizsgálni nemcsak joga, de kötelessége is. A gúny és a nevetségessé tétel fegyveréről, ha a sértett erkölcsi érzés vagy a józan ész bosszúja diktálja, a kritika nem mondhat le. — A közérzékenység gyakran fölér a cenzúrával is, a kritikust azonban nem akadályozhatja véleményének szabad és független kimondásában. — A műbírálónak párthoz való tartozását nem kell szégyelnie, ha az meggyőződését, irányát jelenti. Felfogását többen is megtámadják, elveit azonban diadalra juttatja (Néhány szó a kritikáról, Még néhány szó a kritikáról, 1862). Visszaköltözik Pestre, a Magyar Írók Segélyegyletének lesz titkára, Arany pedig segédül hívja a Szépirodalmi Figyelőhöz. Itt — a kritikai vitában megfogalmazott elvei szerint — a deáki eszmék védelmezőjeként lép föl. Megtámadja Vajdát, akinek önbírálata (1862), kárhoztatván az antidemokratikus nemzeti egységpolitikát, az ország elmaradottságát, a társadalmi élet visszásságait mutatja be. Vajda ama tételét, mely szerint költészetünk két fő iránya az epigonok korhelykedése s az öncélú nemzetieskedés, a népiesnemzeti irány védelmében kiváltképp ostorozza. Mintha már tudná, hogy Vajda következő röpiratában, a Polgárosodásban hangoztatni fogja: „A haza, a haza, a haza, a nemzet, a nemzet, a nemzet! egyre és mindenütt; sehol a világ, az emberiség, a haladás, a szabadságra való emlékezés”. Hangja 211 14*