Magyar Játékszin, 1944 (1. évfolyam, 1-22. szám)

1944-07-27 / 1. szám

PETŐFI Kilencvenöt évvel ezelőtt halt hősi halált a a MAGYAR HADITUDÓSÍTÓ segesvári csatatéren a magyar Tyrtaios Július 31-én lesz kilencvenöt éve, hogy a segesvári csatában hősi halált halt Petőfi Sándor, korának legnagyobb költője, a magyar Tyrtaios. Sem előtte, sem utána nem volt magyar költő, aki lelkesebben, meggyőzőbben tudta volna magasztalni a hősi erényeket, mint ő. Sokhúrú lantján valóban a haza, a szabadság és a szerelem nagy érzéseit énekelte s ezeket az érzéseket mélyen át is élte. A szomorú évforduló alkalmából azonban nem a legkiválóbb magyar háborús költőről, hanem Petőfi Sándorról, mint az első magyar harctéri tudósítóról akarunk megemlékezni. A magyar haditudósítók ősének tulajdonképpen Tinódi Lantos Sebestyént tartják, aki a XVI. században előbb Török Bálint udvarában élt Szigetváron, majd amikor ura török fogságba esett, mint vándorénekes járt vármegyéről vármegyére és szorgalmasan gyűjtötte énekes krónikái részére az adatokat. Közben egymásután írta meg verses krónikáit, melyekben a török hódoltság első korszakának háborús eseményeit dolgozta fel. A krónikákhoz maga szerzett dallamokat, melyekből huszonhárom maradt az utókorra. Modern értelemben mégis Petőfi Sándoré a pálma, ő az első igazi haditudósító, azaz harctéri riporter, aki fegyverrel a kezében járta a harctereket és helyszíni tudósításokban számolt be lapjának az Erdélyben dúló hősi harcokról. Petőfi első hadi tudósítása 1848 október 10-én jelent meg az akkori „Pesti Hirlap“ 183. számában. A tudósítást Erdődről keltezte október 1-iki dátummal. Ebben a krasznamegyei és kővárvidéki oláhság fellázadásáról számol be drámai előadásban. Ekkor még Kossuth Lajos és kormánya Pesten tartózkodott, de Erdélyben teljes volt a bizonytalanság. Ezt a hangulatot Petőfi így festi tudósítása végén: „Hát Pesten mi történik ? hol van már Jellachich ? hátrált-e, vagy előbb jött? semmit sem tudunk. Irtóztató körülmények, de bátorság, nemzetem, bátorság és ismét bátorság, s a haza mentve lesz.“ Közben csaknem az egész ország csatatérré vált s 1848 végén az előnyomuló Windischgrätz elől Kossuth és a kormány kénytelen Debrecenbe menekülni. Itt jelenik meg 1849 január 10-én az „Alföldi Hírlapban“ Petőfi utolsó politikai cikke, melyet mint a 28-ik zászlóalj századosa írt. A második haditudósítás, illetve pontosabban : harctéri riport február 9-én Debrecenben, a „Közlöny“ 23. számában látott napvilágot. Petőfi Vízaknáról február 3-án keltezte ezt a jelentését, amikor ismét Bem táborában volt. Leírja a január 21-iki, véres szebeni csatát, amelyben a „fátum kényszerítette hátrálni“ a magyar seregeket. Közben azonban a császári csapatok nehéz helyzetbe kerültek Nagyszebenben s nem megtette az előkészületeket a szász város megrohanására. Ezt a tudósítást is a győzelem reményében fejezi be a költő ,Jzemtől az utolsó honvédig reméljük, hisszük, hogy urai leszünk Szebemek, amivel annyi van mondva, hogy Erdélyben tönkre lesz téve a reactio utolsó iziglen. Akkor aztán megyünk vezérestül a Tisza partjaira, hogy a rónák hazájának is megmutassuk diadalmas magyar zászlóinkat . . . megyünk bérezi folyamok gyanánt, mint hajdan a Bethlenek, Rákócziak, Tökölyek, s hullámainkon visszük a szabadság bárkáját.“ A harmadik haditudósítása már Debrecenben kelt éspedig február 15-én. A haditudósítás február 17-én a „Közlöny“ 31. számában jelent meg s ezekkel a lelkes szavakkal kezdődik: ,y A magyar hadtörténet nem legszerencsésebb, de legdicsőbb napjai után írom e sorokat.“ A továbbiakban beszámol a vízaknai és szászsebesi harcokról. Az ellenséges szebeni csapatok hátrálásra kényszerítették ugyan a magyar honvédeket, de Bem tábornok vezérlete alatt a magyar sereg ismét visszafordult Szeben felé. Petőfi elragadtatott hangon rajzolja meg Bem alakját. „Szeretném — írja — Bemet egész nagyságaiban felmutatni a nemzet, a világ előtt, de ahhoz több és nyugott(!) idő kellene, hogy lelkem minden erejét összeszedhessem, — most csak e puszta vázlatban leírt tények szóljanak mellette. Bármilly derék hősi volt e sereg, az, hogy egy csomóban és épségben maradt e viharos napok után, egyedül tábornokának érdeme.“ Érdekes játéka a véletlennek, hogy amelyik napon a harmadik haditudósítása megjelent, ugyanakkor írta meg Petőfi a hadügyminiszterhez híressé vált lemondólevelét, melyben bejelentikapitányi egyenruhámat levetettem, miután azt nyakravaló nélkül egyáltalában nem lehet viselni, s miután nyakravaló nemhordás végett több leczkéztetést, vagy pláne kényszerítést nincs kedvem tűrni." Márciusban Petőfi néhány hétig betegeskedett, de április elején már ismét Bem táborában van. Innen, Karánsebesről írja április n-iki kelettel negyedik tábori levelét, mely a „Közlöny“ 89. számában csak április 26-án jelent meg. A szerkesztőség a tudósítást ezzel a megjegyzéssel közölte : „E levelet későn vettük.“ Petőfi megemlékszik Bemmel való találkozásáról Szebenben, s ezzel kapcsolatban így ír: ,,. .. mint egyszerű közember mentem hozzá, minden igény és vágy nélkül; ő visszaadta a kapitányságot s kinevezett segédjének; az elsőt közönyösen, a másodikat gyönyörrel fogadtam el.“ A továbbiakban arról a történelmi aktusról számol be lelkes szavakkal, amelyen a hadügyminiszter és a nemzetgyűlés kiküldöttje átadták Bemnek az elsőrendű érdemjelet. Hasonló drámai páthosszal írja le azt a jelenetet, amikor a hős tábornok őt tüntette ki. „Saját kezével tűzte mellemre az érdemjelt Bem“, — hangzik a beszámoló — „balkezével, mert jobbja még fel van kötve, s ezt mondd: „balkézzel tűzöm fel, szívem, felőli kezemmel!“ s midőn elvégezé, megölelt, hosszan és melegen ölelt! — az egész világ tudja, hogy én nem vagyok szerény ember, de istenemre mondom, ennyit nem érdemeltem. Olly megilletődéssel, mellytől ha eszembe jut, most is reszket a lelkem, ezt feleltem: „Tábornokom, többel tartozom önnek, mint atyámnak ; atyám csak életet adott nekem, ön pedig becsületet“. Időközben Görgey Artur többheti ostrom után, 1949 április 25-én visszafoglalta Budát és a magyar kormány visszatérhetett a fővárosba, ahol újra megindult a rendes élet. Petőfi ötödik és egyben utolsó haditudósítása május 1-én a „Közlöny“ 93. számában jelent meg. Ez a tábori levél hasonlít a legjobban a mai értelemben vett harctéri riporthoz, éppen ezért érdemes jellegzetes részét ideiktatnunk. íme : „Karánsebes, ápr. 17., 1849. Kijöttünk Erdélyből, mégpedig jó ómennel, mert első lépésünk a diadal. Vaskapun innen, Vaiszlova határőrfalunál várt bennünket az ellenség. Megtámadtuk, megvertük. Veni, vidi, vici. Két zászlóalj volt ellenünk, seregünkből csak négy század (a 78. számú székely zászlóaljból) volt tűzben, se négy század a legalább 2000 emberből álló ellenséget mintegy két órai harcz után olly kétségbeesett futásnak lódította, hogy Karánsebesig meg sem állt, s onnan is még aznap tovább futott, úgy hogy tegnap reggel, midőn ide értünk, a városiak fehér zászlókkal fogadtak. Az ellenség elesetteinek számát nem tudjuk bizonyosan, láttunk valami húsz agyonlőttet, s mintegy ötven vízbe fáltat, kik a Tüneten keresztül akarták életöket a hegyekbe vinni. Mi nekünk — ami talán hihetetlen, magam sem hinném, ha jelen nem láttam volna — még csak sebesültünk sincs egyetlen egy sem. Két ágyusok is nálunk maradt, az egyiket négy székely szemem láttára vette el példátlan bátorsággal.“ A továbbiakban Petőfi határtalan lelkesedéssel emlékszik meg a székely honvédek hősiességéről, majd végül ismét Bemet dicsőíti. Beszámolóját így végzi: „Jövő levelemet honnan írom ? nem tudom, tán onnan, ahonnét legkevésbbé gondolnák. A mi öreg urunktól sok kitelik“. Sajnos, Petőfinek ez a jóslata nem vált be. Ellenben döbbenetes hűséggel bekövetkezett ,„Egy gondolat bánt engemet“ című hatalmas rapszódiájának jóslása : a magyar Tyrtaios hősi halált halt a segesvári síkon és közös sírban alussza örök álmát a fel támadásig. Ilenyovszky Pál