Magyar Könyvszemle, 2007 (123. évfolyam, 1-4. szám)
2007 / 4. szám - SZEMLE - Kilián István: Nagy Imre : Iskola és színház : A magyar iskolai komédia a XVIII. században és Csokonai vígjátékai. Bp. 2007
tott, akkor a kötet írója egy másféle, szellemi kapcsolat reményében kezdett kutatni, s munkáját nem várt és nem hitt siker koronázta. Végigolvasta a minorita, a piarista, a jezsuita és még a protestáns drámákat is, s most kötetében bebizonyította, hogy a 18. század második felének iskolai komédiái és a századvég nagy magyar költőjének, Csokonai Vitéz Mihálynak komikus, drámai művei között valamiféle kontaktusnak lennie kellett. Ha lett volna Csokonai diák vagy preceptor korában a debreceni piaristáknál színjáték, akkor Csokonai ide bizonyára belopakodott volna, s nem hiszem, hogy bármiféle felekezeti elfogultság őt ebben gátolta volna. A debreceni piarista iskolában Csokonai diák- és préceptor korában már nem volt semmiféle színjáték. A piarista és a jezsuita komédiákról orális úton a hír azonban akkor is terjedt, s ahogyan ma is egy televíziós játék vagy egy színdarab cselekményét másnap már az érdeklődők, a nézők és a nem nézők megbeszélik, a játék cselekményét egymásnak elmondják, így ugyanezt tehették a 18. század legvégén is. Az oralitásnak ebben az időben sokkal határozottabb funkciója és nagyobb intenzitása lehetett a kapcsolatok teremtése területén. A komédiák közötti tematikai kapcsolat többször megkérdőjelezte az iskolai színjáték jelenlegi osztályozásának helyességét. Azaz van-e annak értelme, hogy a szerzetesrendek szerint különítsük el az iskolai színjátékokat. Ezt többen nem tartottuk s tartjuk indokoltnak, jobb híján azonban használjuk és élünk vele. Nagy Imre azonban határozottan és többszörösen is megerősíti a mindannyiunk tudatában élő véleményt. A szövegek természetesen vándorolnak, egyik országból a másikba, az ország egyik városából a másikba, egyik szerzetesrendből a másikba, egyik szerzőtől a másikig, s egyik felekezetből a másikba, s így valóban indokolatlannak tűnhet a drámák felekezetek és szerzetesrendek szerinti elkülönítése. Talán célszerűbb lenne, esetleg földrajzi sajátságok, esetleg tematikai azonosságok és különbözőségeik alapján a kérdést rendezni. Örvendetes, hogy ebben a tiszteletreméltóan nagy munkában Nagy Imre ezt a kérdést világosan látja, s a tematikai kapcsolatokat erősebbeknek véli a szerzetesrendi hovatartozásnál. Érdemes szólni Nagy Imre stílusáról, több helyütt használ ugyanis feltűnően jó képeket. Az egyik például ez: „Az oltár szent színpad, s a színpad profán oltár.” S ezt olvasva kezdtem gyűjteni Nagy Imre stílusának gazdag képi voltát bizonyító kifejezéseket. Egy alkalommal így nyilatkozik: „az iskoladráma korpusza olyan, mint egy két irányban is nyitott tározó.” Jónak tartom a 'tettemény’ szóval kapcsolatos fejtegetését. Később írja az alábbiakat: „ez a dramaturgiai folyamat catastasisának a fordulópontja, amely olyan, mint a pókháló közepe, ahonnan belátható a szőttes fonalrendje.” Majd így fogalmazza meg a magyar vígjátékok sajátosságait: „a 18. század második felében keletkezett vígjátékok ... kettős arculatot tükröznek. Az a benyomásunk, hogy egyetlen portrét látunk ugyan, de olyant, amelynek kettős kontúrja van. Mintha elmozdulna az arc, szemből is, profilból is megmutatkozik.” Ezek a hasonlatok, képek nagyon élővé teszik a dolgozat írójának stílusát, s oldják a tanulmány szövegáradatát. A kötet írója ugyanakkor nyelvében megőriz bizonyos archaizmusokat. Ezt a folyamatot elsősorban fejezete címeiben lehet felfedezni. A középiskolát a 19. század végén, a 20. század legelején még tanodának mondották, s a régebbi iskoladráma-irodalomban is így szerepelt a fogalom: tanodai dráma. Ezt az archaizmust megőrizte, s az iskoladráma elnevezéssel együtt - sejtésünk szerint - tudatosan felváltva használja. Nagy Imre azon kevesek egyike Magyarországon, akik végigolvasták az általunk eddig kiadott valamennyi drámát. A szövegek sajtó alá rendezőinek ez nyilvánvalóan nagyon jól esik, mert látják munkájuknak az értelmét. Hiszen egy-egy kötet nagyon sok utazás és kutatás, még több időt igénybe vevő sajtó alá rendezés után kerül a lektor elé, majd kijavítás után a kiadóba. Azt talán már nem is szívesen mondja az ember, hogy a kiadóban hónapokon át „pihennie” kell a könyvnek, hiszen a kiadásra nincs egyáltalán pénz vagy nincs elegendő, s csak újabb és újabb pályázatok révén jut a kötet nyomtat